Színházi bemutatók

Nagy bútorüzletekben látni tökéletesen berendezett lakosztályokat: megvan minden bennük, ami kell, minden bútor ügyesen van a maga helyére állítva, szőnyegek a padlón, képek a falon, függönyök az ablakokon, a könyvespolcon könyvek, az asztalon vázában virág, a polcokon egy-egy szobrocska, porcellán. Minden szép és jól elrendezett, csak szakértő veszi azonnal észre, hogy mindez gyári munka. Azt azonban mindenki észreveszi, hogy ez a lakosztály mégsem lakás. Hiányzik belőle az a meghatározhatatlan valami, ami a lakást lakássá teszi, ami első szempillantásra tudatossá teszi, hogy itt emberek laknak, élnek, otthon vannak. A lakásnak is van lelke, ilyen-amolyan, de lélek.

A Születésnapi ajándék, Fodor László új színdarabja, hasonló ehhez a lakosztályhoz. Mindenféle megvan benne, ami egy jó darabhoz kell, csak épen az nincs, ami életet ad az író elképzelésének, költői lélek, vagy mondjuk, inspiráció. A mese ravaszul van kieszelve csupa hatásos dolgokból.

Van benne elázott gazdag fiatalember, "taxigirl", akiben jobb ösztönök szunnyadnak, párisi bar, úri előcsarnok francia gyarmaton, ahol a kis kokottot úri dámának nézik, ama bizonyos fiatal katonatiszt menyasszonyának, akinek születésnapi ajándékul küldte a becsípett jóbarát, a hadnagy halálhíre, amelyet később maga cáfol meg váratlan megjelenésével, daliás ezredes, aki sürgősen beleszeret a vélt menyasszonyba, összeütközés a két katona között a leány körül, szoba a katonai barakkban, lázadó benszülöttek lövöldözése a színfalak mögött, a hadnagy most már hiteles, mert előttünk történő hősi halála, az ápolónővé nemesedett girl megdicsőülése, sőt becsületrendje, szalon a tengerjáró hajón, amelyen az ezredes és a girl komoly házassági szándékkal utaznak haza Franciaországba.

Kell ennél több? Kérdezheti a szerző. A néző azt feleli: több igazán nem kell, kevesebbel is be lehetne érni, - csak jobb kellene.

Az, hogy ebben a kanyargós történetben volna valami szerves összefüggés, a fordulatokat belső indítékok mozgatnák, az alakokban volna valami, amivel bizonyítanák, hogy nemcsak színpadi árnyak, hanem valóban emberi lények s az egészből észrevehetőleg áradna valami fluidum, amit igazi művészmunka okvetlenül áraszt, ha érezni lehetne, hogy a dolgot fantázia és nem hideg kigondolás állította elénk s hogy a szerzőnek volt valami szívbeli köze is a cselekvényhez és az alakokhoz, hogy nemcsak törte a fejét, hanem ki is akart fejezni valamit, ami kikívánkozott belőle. Nehéz érdeklődni olyasmi iránt, ami szerzőjét nem izgatta jobban, mint a hivatalnokot egy bonyolultabb akta.

Feltünő, hogy Fodor, aki máskülönben szorosan összeillesztett cselekvényt szokott felépíteni, ezúttal meglazítja és epikai fordulatokon mozgatja. Akadtak, akik ezt arra magyarázzák, hogy filmre gondolt. Lehet, nem tudom, de hogy olyan színdarabban, amelyben minden a technika, ez nem ajánlatos, azt látnom kell. Ennek a lazaságnak adják meg az árát a színészek is. Szerepeik, különösen a női főszerep, nincsenek összefogva, nem lehet őket színészileg összefogni. Még legjobb ebben a tekintetben Greguss Zoltán szerepe, az ezredes és a művész ki is aknáz belőle mindent, amit lehet. Mezey Mária igen jó részleteket ad különösen a második felvonásban, de ahol a szerep banális, ott ő sem tud segíteni. Még egy sereg színész van a színpadon, de mit ér minden tehetségük és igyekezetük, ha a szerző nem ad nekik módot, hogy valami igazán jót mutassanak. Tarnay Ernő rendezése méltó a Vígszínházhoz.

*

Heltai Jenő nem vezeti olyan bonyolult kanyarulatokban, olyan bonyolult külsőségek közé a nézőt Az utolsó pillanat címen összefoglalt négy kis darabjában. A lehető legegyszerűbb eszközökkel egyszerű dolgokat mond el és mégis van hatása, nem frenetikus sem a nevetésben, sem a komolyságban, de legalább is egy kis megilletődés nélkül nem küld haza a színházból. Az ő példája bizonyítja, hogy az a fődolog, milyen ember az író, mennyire érzékeny, milyen az életfilozófiája, magatartása, milyen fajsúlya van az elméjének, hőfoka a szívének.

A négy kis darab közül maga az író is bizonyára csak Az orvos és a halál címűt tartja pályája jelentős termékének. Ez egy kis remekmű, egy groteszk ötletre alapítva egyszerű hangon mond el egy misztikus történetet az orvosról, aki hasztalan akarta kiirtani a halált, de az egyszerű jelenetek felszíne alatt egy eszmélkedő költő harmonikus filozófiája érik. A kis darabra emlékszünk évek előttről a Vígszínházból, most is örömmel láttuk viszont. A többi három közül egy könnyed tréfa a házasságra kényszeredett kispolgárról, aki elveszi a házasság-közvetítőnőt, a másik halk melanchóliájú történetke az öreg gavallérról, aki visszatér fiatalkori mulatozásai színhelyére és nem ismeri meg virágárus vénasszonnyá lecsúszott egykori szerelmét.

A harmadik csípős szatira a nagyanyává vénhedt primadonnáról, akinek még mindig eleven szíve hamar megolvad a fiatal ujságíró udvarlására. A négy darab a humor négy változatát idézi, a vidám anekdotát, az emlékezés bánatos mosolyát, a groteszket és a szatirát. Az előadásukban különösen Somlay Artur ad két kitünő alakot az öreg gavallér és az orvos szerepében, Gombaszögi Ella a virágárusnő könnyes mosolyát hozza meghatóan s Horváth Árpád biztos rendezői keze a többi, kisebb szereplőket is kifogástalan egységbe fogja.

*

---

A Roninok kincse és a Godiva hősi romantikája után Kállay Miklós a mese romantikáját próbálja ki Rontó Páljában. Gvadányi ismert alakjából és történetéből indul ki, de csak a vázat használja fel, a történet külső keretét, a lényeget maga költi hozzá. A garázda parasztlegényből, aki végigkisérte gróf Benyovszky Móric különös kalandjait Kamcsatkán át Madagaszkarig és onnan haza, eszményített huszárt próbál csinálni, János vitéz unokabátyját. A színpadilag merev anyaggal azonban nem tudott megbírkózni, nem tudott valamennyire életképes szerkezetet teremteni számára.

A kalandos események szétesnek laza részekre, amelyek között nincs kapcsolat, mert nem egymásból folynak. Ezért nem formálódnak ki az alakok, nem is formálódhatnak, mert nincs alattuk talaj. Rontó Pál élettelen, belső indokoltság nélküli bábú, akit véletlenek rángatnak ide-oda, Egerből Galiciába, Galiciából Kamcsatkába, Kamcsatkából Madagaszkarba.

Belekeveredik dolgába a szerelem is, egy grófkisasszony és egy kamcsatkai leányzó személyében, de nincs semmi reakciója a vitéz sorsára. Belekeveredik a paraszt ördög és paraszt halál, de nincs szerepük, csak mindúntalan forralnak valami gonosz csínyt, amibe belebuknak, - még humor sincs bennük. A szerkezet, a részletek közötti kapcsolat hiánya buktatja el a szerző jóindulatú szándékát s a kidolgozásban is mintha inspiráció nélkül dolgozott volna. Nem tudnánk mondani olyan részletet, amelynek hatása volna. Sokszor ellent szoktak mondani, ha a kritika reklamálja a szerkezetet, a Rontó Pál esete meggyőzhet mindenkit, hogy a kritikának igaza van.

Az előadásban a főszerepet a rendező, illetőleg játékmester s a díszlet- és jelmeztervező, vagyis Táray Ferenc és Jaschik Álmos játssza. Az előbbinek nehéz lehetett a széthulló jeleneteket valahogy összefogni, s amennyiben sikerült, az író ellenére sikerült. Az utóbbinak könnyebb volt, a tarka jelenetek, folyton változó színhelyek bő alkalmat adtak fantáziájának és ízlésének értékesítésére. Színészek nagy számmal mozognak a színpadon, de egyiknek sem ad a szerep módot arra, hogy igazi játékot mutasson. A betétszerűen beiktatott táncokat azonban élveztük.

*

Képzeljük el Andromaché történetét, ahogy Shakespeare feldolgozta volna. Hogy tépné a haját Andromaché Hektor miatti fájdalmában, milyen zengő líra áradna Orestes szerelméből, milyen kataraktái zúdulnának ránk a szenvedélyes szavaknak Hermionéből, hány oldalról mutatná be a költő hőseit, mennyi epizódot kerített volna köréjük, milyen szélsőségei között a sóvárgásnak, a haragnak, a bosszúállásnak, a szenvedélyes szerelemnek mozogna a hang!

Racine hősei telítve vannak végzetes szerelemmel, szenvedélyük emberfeletti magasságokba csapkod, oda, ahol már érintkezik egymással minden szenvedély, a gyűlölet és szerelem testvérként váltogatja egymás ruháját. És a szereplők, barokk-görög hősök, illendő távolságban állnak egymástól, soha egy mozdulattal nem nyúlnak egyik a másikhoz, végighallgatják félbeszakítás nélkül egymás hosszú fejtegetéseit és hasonló hosszúkkal felelnek rájuk, valamennyien mesterei a dialektikának.

Egy pillanatra sem térnek el az ízlés szabályától, egy túlzott, vagy épen durva szó nem hullik ajkukról, szenvedélyük legmagasabb hőfokán sem tévesztik el a mértéket és akkor is tudnak szépen fogalmazott, gondosan kiegyensúlyozott mondatokban beszélni. Még arra is vigyáznak, hogy soha hátat ne fordítsanak a nézőtérnek.

Milyen mesterkéltnek érezhetné Shakespeare Racinet! Milyen barbárnak Racine Shakespearet!

Két nemzet alkati különbsége világosodik meg ebben a párhuzamban. A franciák azért néznek Racinera olyan föltétlen hódolattal, mint irodalmuk utólérhetetlen csúcspontjára, mert tökéletesen kifejezi azt, amit szellemük lényegének tartanak s ami a francia nemzetnek kétségtelenül legnagyobb ereje: a szellemi fegyelmet, a gondolat világosságát, a csalhatatlan logikát, a nemes mértéktartást. Racine a legnagyobb emberi szenvedélyeket hajtotta a tiszta szerkezet és a mértéktartó stílus igájába s művészetének nagysága abban áll, hogy ezek a szenvedélyek nem hülnek ki ezáltal, sőt a nagy atmoszféranyomás még jobban fokozza temperaturájukat. Sorsokat sorsokkal, lelkeket lelkekkel állít szembe a mondott szó közegén át s ebből fejleszti ki a legnagyobb feszültséget.

Az alakok úgy állnak a színpadon, mint görög tárgyú barokk szobrok, mozdulatuk alig van, de vannak szavaik, melyekkel kitárják lelküket s ezek hatása alól nem lehet menekülni, mert az emberi lélek misztikus mélyeiből robbannak fel. A nagy szenvedély heroizmusa teszi őket nagyokká, nem királyi díszük és méltóságuk. El kell pusztulniuk, mert nagyobb tüzek lángolnak bennük, mint amilyeneket az emberi élet rendje elbír. Pusztulásuk óriási összeomlás, amely után visszaáll a rend. A természetben élő fegyelem áldozatai.

Érezni a tragédia mögött a görög drámai végzetet, de most lélektanilag kifejtve. A szerelem az a végzet, amely a sorsokat intézi. Nem azért kell Pyrrhusnak meghalnia, mert hűtlen lett Hermionéhez, nem azért kell Hermionének meghalnia, mert megölette Pyrrhust, Orestesnek megőrülnie, mert végrehajtotta a gyilkosságot.

Szenvedélyük túlhaladt az emberi határon, ez a végzetük. Nagyon elkéstünk volna, ha fel akarnók fedezni Racine szerkezetének tökéletes felépítését, a szerepek pontos elosztását súlyuk szerint, a lélektani fejlesztés mesteri voltát, ahogy a szenvedély elváltoztatja az alakok jellemét, a derék Pyrrhusból hűtlen vőlegényt, a szelíd Hermionéből ádáz, dühöngő felbujtót, a becsületes Orestesből akarata elleni gyilkost csinál, anélkül, hogy bármi meg volna bennük hamisítva. De bámulattal állunk a költő előtt, aki három évszázad távlatán át ma is, nekünk is megmutatja az emberi lélek szédítő mélységeit.

A mi színészeink, ha már klasszikus szerepet kell játszaniok, a shakespearei kifejezésmódhoz vannak szokva. Erőt kellett venni megszokottságaikon, hogy bele tudjanak illeszkedni a Racine megkívánta szoros fegyelembe. Becsületükre válik, hogy ebben nem követtek el komolyabb hibát. Tartásuk méltóságteljes, eléggé takarékoskodnak a mozdulatokkal. A verseket, Kállay Miklós az eredetihez méltó fordításának szavait szépen mondják, éreztetik, de nem skandálva a versritmust és itt-ott a rímet is.

A legszebben Abonyi Géza és Tőkés Anna mondja a verset, - az utóbbi az első részben kissé lágyabb a kelleténél, de később, a viharos harag megszólaltatásában nagy erőre kap. Mátray Erzsi és Lehotay Árpád sem maradnak el messze mellőlük. Külön ki kell emelni Major Tamás rendezését, amely megteremtette az előadás kifogástalan fegyelmét s Horváth János klasszicizáló barokk díszleteit és jelmezeit.

A Pereskedők Aristophanesből kiinduló bohóság, szabadjára eresztett szeszély műve, a komor tragikai költő egyszeri önfeledt mosolya. Jellemrajz, szerkezet csak annyi, hogy mégis legyen a dolognak valami értelme, a többi ötletek halmozása, táncos kergetőzés, féktelen karrikatúra. Nem jelentős műve a mesternek, de jellemző korának ízlésére, amely ilyenekben is tudott gyönyörködni a zord tragédiák mellett. Illyés Gyula fordítása példaadó arra, hogy lehet magyarosan fordítani úgy, hogy azért a szöveg francia ízű maradjon. A nagyon vidám előadásban a Nemzeti Színház jókedvű fiatalsága kap jó alkalmakat játékos kedvének megmutatására.