Az utolsó 40-50 év magyar festészetének történetéről ma már senki nem ír anélkül, hogy Nagybánya szerepére ne hivatkoznék benne. E város neve művészetünk fejlődésének egyik fontos lépését jelzi: a bekapcsolódást Nyugat-Európa képzőművészeti törekvéseibe, nem elkésett követőként, hanem mint munkatárs.
Ezt a tényt művészeti irodalmunk már elkönyvelte. De nem érdektelen a kérdés, amiről eddig kevés szó esett: miért s miként válhatott ez a félreeső kisváros a magyar festészet egyik irányadó mozgalmának színterévé abban az időben, amikor hazánkban a festészet, főként vidéken, jóformán exotikum számba ment és sokkal nagyobb és gazdagabb városok is alig játszottak szerepet műveltségünknek ezen a területén. Miért állandósult ez a telep éppen ott, noha az élet olcsóságán kívül ennek semmi anyagi, gazdasági indító oka nem volt? Olcsóság, szép vidék pedig másutt is akadt volna az országban.
Kétségtelen, hogy az első alakulás véletlen adottságain, egyes művészek személyi hírén s vonzóerején, valamint a későbbi művészeti eredmények országos visszhangján túl, a városka testének és lelkének is volt szerepe benne.
A városnak és környezetének a teste, a fiziognomiája, a természeti alakulata egészében ma is olyan, mint volt a festők inváziója idején s ez előtt. A lelke hogy milyen ma? Ezt kutatni nem tartozik jelen írásom feladatához. Bizonyára e lélek mélyén nyugtalanul alszik a mult, s a jelen nehéz álmánál csak az lenne fájdalmasabb az alvó számára, ha arra ébredne, hogy elfeledték őt abban az országban, ahova mindig is tartozott.
Régi arcát feledéstől óvni szeretné e vázlat, emlékezetünkbe idézve, milyen volt Nagybánya azidőtájt, amikor a festők ottan először ütöttek sátrat, - és milyen volt ennek előtte, a közeli és távolabbi multban, az a természeti és kulturális környezet, amelyben egy szellemi cél megszállottjai a boldog munkálkodás zavartalan lehetőségét oly hosszú időre megtalálták.
A közvetlenebb indító ok mindenesetre a környék természeti szépsége volt. Sok írott és festett kép mesélt már erről, de ha tárgyilagosan próbáljuk jellemezni, azt kell mondanunk, hogy ez a szépség Ťvárakozáson felüliť meglepetéseket az első pillanatra tán nem hozott. Nem vadregényes, hanem inkább szelíd és kedves volt: páratlan gazdagsága, sokszerűsége csak lassan, évek során bontakozott ki. Legalább így történt ez a festőknek, a táj tudatos szemlélőinek az esetében. Idők folyamán mindjobban megszerették, sokféle részleteiben, sokféle hangulatában megismerték és festményeikben külön képekre bontva megismertették másokkal is, saját szemükön és lelkükön keresztül, a táj idillikus, bensőséges jellemét, festői tartalmasságát, felhasználhatóságát.
Mindez persze nem adódott magától és az egyéni invenció mellett a kor művészi törekvései is irányítólag hatottak a festők érdeklődésére. A naturalizmus fogalmazása szerint való Ťpaysage intimeť számára gazdag motívumtárat nyujtott a városnak az a része, ahol a síkságból egyszerre nőnek ki a hegyek, ahol a rét átsimul a gyümölcsösbe, ez felkúszik a hegyek lábán a szőlőtáblákig s ezek felett sötétzöld erdő lombosodik a csúcsokon és a gerinceken át, a hatalmas testű bércek hátán végig. Ezen a tájon keresték festenivalójukat a művészek s itt kerestek színteret alakos kompozícióik számára is. Emellett az átlátszó, fényes levegő, a szikrázó napsütés felfokozta a színek erejét, tüzét s ezzel a nagybányai impresszionista szín- és fényfestészet kifejlődésére is ösztönzést adott.
Hogyha a XIX. század közepe táján vetődnek oda festők, klasszicista vagy romantikus izlésüket, képzeletüket aligha ezek a motívumok ihletik festésre. Mert volt - illetve van - Nagybányának más oldala is: a várostól délre és nyugatra elterülő nagy, széles lapály. Mintha az Alföld síksága eddig hullámzanék el, míg a hegyek zárt sora útját nem állja.
A biedermeier-kor művészetének ízlése jobban egyezett a nem festők tájképszemléletével. Inkább a körképszerű, tágas vedutákban gyönyörködtek, a távoli tér sokat összefoglaló látványában. Tekintetük a széles, messze kilátást kereste, a levegőbe halványuló kék hegyeket a láthatár szélén. Az előtér árnyékai, a középtéri fák vagy épületek kulisszatömegei tárgyi jelentésük mellett hatékonyan szolgálták azt a célt, hogy középütt a horizont messzeségét fokozottan éreztessék.
Ilyen tágas körképet pillant meg az ember, amikor nyugat felől a szatmári vonaton érkezve a busáki erdőn túl kibukkan a kerek lapályra, amelynek északi és keleti szélén áll a hegyek őrserege, elől szőlővel, gyümölcsössel, föllebb s hátrább rengeteg erdőséggel borítottan. Széphullámú óriás tömegük lábánál szinte eltörpülve húzódik meg a középkori kis város, régi nevén Asszonypataka, Rivulus Dominarum, hajdani magyar királyasszonyok híres aranybányája, történelmi hangulatával, ódon épületeivel, ősi Hunyadi-tornyával, templomaival és körülöttük középütt feltorlódó háztömegeivel, amelyeknek szürke zsindelytetői kétoldalt laposan, hosszan elnyúlva a gyümölcsös kertek lombtengerébe merülnek.
Igy látta meg Nagybányát 1846-ban Petőfi Sándor is, amint a misztótfalusi úton egy dombtetőről először tárult eléje ez a látvány, amelynek álomszerű hangulatától elragadtatva írta Kerényinek: "...Nagybánya ószerű épületeivel s góth tornyával, mint egy darab középkor, mit itt felejtett az idő. A város és az egész völgy felett sajátos tiszta kék köd, mintha az ég leereszkedett volna a földre. Az ember nem hiszi, hogy nem álmodik, vagy azt gondolja, hogy csak emlékezik, hogy nem most van itt, hanem régen, igen régen volt és boldog órákat élt itt..."
Délről, Erdély felől közeledve ez a panoráma talán még elragadóbb. A mult század utolsó évtizedében teljességében állt még a gyönyörű Laposerdő, óriási tölgyfáival. Ezen keresztül haladva ért ki az országút a nagykiterjedésű, hepehupás, kopár kákásmezőre, a nagybányai Campagnára, amelynek keleti szélén messze nagy hegyek kéklenek, kopár, sziklás hátukon az év nagyobb részében hóval fedetten. Szemben északra, a városon túl az ismert csúcsok, hegytömegek, egymás hátára hágva, még jellegzetesebbek, még szebbek, mint nyugatról nézve.
Jobbra, a fernezelyi völgy bejáratánál kékes köd leng, a kohófüst, amit Petőfi oly költőien látott. A Feketehegy irányában, kelet felé, a magasabban fekvő testvérváros, Felsőbánya, kéttornyú temploma is idelátszik, de persze így, messziről mind a két város tornyai, épülettömegei elenyésző apróságként szerénykednek a hegyek nagyszerűsége mellett.
Nagybánya művészei érezték, hogy "aki sokat markol, keveset fog". A gyönyörű körlátvány nem szorítható be egészében az egy tekintettel átfogott képsíkba, grandiozitását festőileg érzékeltetni csak tökéletlenül lehet. Ezért képrészekre, a festők szóhasználata szerint "motívumokra" bontották azt, "belementek a tájba" és benne éltek. Ezek a különválasztott "belülről" nézett tájszeletek, akár alakos kompozícióval együtt, akár enélkül, tömörebb tömegeket és színfoltokat, dekoratíve is tartalmasabb képet adtak, mint a nagy veduták. Ez a szűk, majdnem zárt képtér - különösen a tájba állított kompozícióknál - a koraibb nagybányai festészetnek egyik jellemző vonásává, majdnem stílusjegyévé vált.
Hogy ez így alakult ki, egyik oka talán abban a körülményben is kereshető, hogy a város gondoskodása mindjárt az első évben a hegyek tövében, a városi Ligetben épített ideiglenes műtermet Hollósy iskolájának. Természetes, hogy ekörül telepedtek le akkor valamennyien, ekörül tömörült a munka, a későbbi években pedig már hagyománnyá lett a két bányászkülvárosban, a szőlők felé keresni lakást és festeni valót, azon a keskeny, még sík területsávon, amely a Zazar folyótól, illetve a várostól északra, kelet-nyugati irányban húzódik el közvetlenül a hegyek előtt. Ha kezdetben nem ide irányítják őket, hanem a délnyugati síkság felé, meglehet, hogy a nagybányai festészet máskép inspirálódik.
Bárha kezdetben legfőbbként a hegyek közvetlen környéke szolgáltatta a festői témákat, később a művészek messzebb, a város másik oldalán is el-elkalandoztak motívumokért. Ferenczy Károly festőileg éveken át csak a lombos hegy-völgyek, szelíd gesztenyések idilli szépségeiben élt, képzeletének később egyszer mégis a Zazar folyó körüli köves, kopár síkvidék sugallt ötletet és hangulatot egyik legnagyobb, legszebb biblikus kompozíciójához, a ŤJózsef eladatásáť-hoz.
Iványi Grünwald Béla még messzebb portyázott a déli oldalon, a Bodonkúton s a kákásmezei cigányputrikon is túl, ahol a tőkési dombok enyhe hajlatain szelíd szántóföldek, rendezett gyümölcsösök, nyíresek váltakoznak bájosan a távoli hegyek halvány keretében. Azonban kirándultak ők, Ferenczy és Grünwald és még előbb Glatz Oszkár, a ritka szépségekért messzebbre, föl a "vadregényes" nagy hegyek közé is. Hetekre, hónapokra felköltöztek a Rozsályra festeni, a vízesések, az óriás sziklafalak, sötét bükkerdők fölött a fenyvesek s a boróka zónájába, ahol tiszta, átlátszó levegő teszi élessé a távoli dolgok rajzát s a havasi legelőkön román pásztorok legeltetik a nyájat.
E távolabbi kirándulások közben azért, a kezdethez híven, a többiekkel együtt ők is többnyire a szőlők közt, az erdőkben, a Ligetben, a világszép Klastromréten, a völgyek szelíd hajlataiban, vagy a közeli hegytetőkön az óriási szelídgesztenyék árnyékában kószáltak, gyönyörködve és festegetve. Csak amikor a jelen század tizes éveinek elején a város a festőkolónia számára a Zazar lapályához közel nagy kertet adott s benne műtermeket és lakásokat épített, akkor kezdett megváltozni a tájmotívumok jellege a képeken.
Az ottan fejlődött fiatalabb festőnemzedék, valamint az évente odalátogató alkalmi nagybányaiak, a képmotívumok túristái, egyre többen "ábrázolták" Nagybányát erről az újabb oldaláról is. Érdeklődésük a lapályos részek s a város "látképe" felé fordult, sokszor megismételve ennek egyes ismert motívumait. A református templom vöröskupakos tornya számtalanszor szerepelt ezeken a képeken.
Az első generáció művészei közül Thorma János korábban, kivételkép, kevésbé érdeklődött az öncélú tájkép iránt, de amikor a táj bensőbben foglalkoztatni kezdte, szintén inkább a nyitottabb motívumok felé fordult. Talán alföldi származásának a lelke mélyén rejtőző emlékei is a tágasabb látóhatárok felé vonzották őt, amerre szélesen, szabadon ömlik alá a napfényes levegő.
Aránylag azonban kevés volt az, amit a művészek a tulajdonképpeni városról s az ottani emberek életéről az érzelmi emlékezet számára festőileg följegyeztek. Kevés festmény őrzi a kisváros utcáinak, házainak képét, multjának gyérülő emlékeit, történetének halványuló hangulatát. Etnográfiai vagy folklorisztikus érdeklődésnek semmi nyoma; a 70-80-as évek népies zsánere, a magyar tárlatoknak akkor kedvelt és jellemző műfaja, a nagybányai művészetben idegen. És hogyha akadna is egy-két vászon, pl. Thormánál, Grünwaldnál, Ferenczynél, amely tárgyánál fogva ide lenne sorozható, - az sem tárgyi, hanem festői célzattal készült, az sem népéleti jelenetábrázolás vagy elbeszélés, hanem kép: főleg és elsősorban önmagáért való vizuális tartalom.
A festők, ha megérezték is az emberek jóindulatát, barátságát, a város társadalmi és műveltségi levegőjét, talán némelyek tudatosan is megfogalmazták ezt maguknak, - nem foglalkoztak behatóbban az okával, vagy pláne a történeti gyökerével. Elfogadták az ottélésre alkalmas környezetet úgy, ahogy kapták és a festőnek, nem pedig az írónak a kedélyével s érdeklődésével éltek benne.
Ők elvégezték a munkát, amit elhivatásuk számukra kijelölt: alkottak ott. Tehetségük és akaratuk, szellemük s műveik által Nagybánya nemcsak földrajzi, hanem művészeti fogalomként kapcsolódott a nemzet műveltjeinek értéktudatába. Ezt a munkájukat a hivatás öntudatlan gesztusával végezték.
És értsük meg őket egészen: a genius loci nemcsak a tájképeik motívumaiban, természeti tartalmában jelentkezett, nem csupán a táj örök arculatának, fiziognomiájának a vizuális kifejezésében, hanem minden, ezeknél összetettebb alkotásuk, egész festészetük képzelettartalma ennek a helynek a sugallása nyomán, a természeti és emberi életnek az egyéniségükkel és műveltségükkel való vegyüléséből származott. Becsületesen visszaadták Nagybányának, amit tőle kaptak, a lelki nyersanyagot művészetben feldolgozva.
Akik a századfordulót átéltük, átmenetet, különbséget a régi és új század között, természetszerűen, nem éreztünk, nem vettünk észre akkor. Ma, évtizedek távolából világosan látjuk a határt, hol végződik a XIX. század kertje, rendezett, járható útjaival, növényzetével, virágágyaival és hol kezdődik az új század új elgondolása, új rendje... A nagybányai festészet azonban még jellegzetesen a XIX. század flórájából való növény volt, nemesítő oltás a magyar művészetfa egyik ágán. A hely, ahol ez megfogant és gyümölcsöt hozott, szintén a XIX. század egy magyar kisvárosa volt.
Amikor a régi város és az új művészet közt megtörtént az első találkozás, senki nem sejthette, sem ott, sem másutt, ennek az eseménynek művészi jelentőségét és tartós, messze kihatását. Maguknak a festőknek, minden lelkesedésük mellett is csak bizonytalan elképzeléseik voltak erről. A város közönségének mindenesetre hízelgett a dolog, kíváncsian s örömmel fogadták az első kirándulást és később, a budapesti sikerek után büszkén s izgatottan élvezték a városnak kijutó dicséreteket s hírnevet. Aztán hamarosan megszokták s természetesnek találták ezt. Várták a folytatást és a fokozást.
Amire senki sem gondolt eleinte, nemcsak erkölcsi és kulturális, de gazdasági vonatkozása is volt ennek a viszonynak a városra nézve: az idegenforgalom. Már maguk az ott időző festők is tekintélyes számot, átlagban mintegy 50-60 embert jelentettek nyaranta. Sokan családjaikkal jöttek, némelyek odaköltöztek, letelepedtek. De később még nagyobb, gazdaságilag jelentősebb idegenforgalom is fejlődött ki a nyaralóvendégek révén, akiket a művészeti hírnév, a hírlapi dicséretek vonzottak oda egyre nagyobb tömegben s egyre messzebb földről. A bányászkülvárosok népe a hegyek alján már azzal a gondolattal tatarozgatta vagy építette házacskáit, hogy nyáron kiadja majd az idegeneknek. A nyári látogatottságnak anyagi előnyeit természetesen megérezte a város egész élete.
Ez a gazdaságilag kialakult kapcsolat is hozzájárult a teljes emberi összeszokáshoz a város közönsége és a festők közt. Természetesen tartozékának érezte egyik a másikat. Nagybánya népe már el sem tudta képzelni magát festők nélkül, míg ezeknek hozzátartozott az itteni munka életmódjukhoz, életbeosztásukhoz. Életük s művészetük itt forrt össze. Gazdasági létalapot a város nem adott ugyan nekik, képeladás itt eleinte - körülbelül e század első évtizedének végéig - alig történt.
A jobbmódúak néhány arcképet rendeltek, egy-két kisebb tájképet is vettek olcsó áron, a fiatalabbaktól. Ebből aztán lassan divat lett, megszokás, majd némelyeknél őszinte képszükséglet. De csak a "benszülött" festményeket szerették. Mindez azonban csupán a háború vége felé és az új impérium alatt nyujtott a festőknek helybeli megélhetési lehetőséget.
Az első évtizedben a művészek az év nagy részében Nagybányán éltek ugyan, de csak a budapesti kiállításokon adtak el képet s eleinte itt, főleg kezdetben, majdnem kizárólag az állam volt a vásárlójuk. Hogy Nagybánya anyagilag is nyujtson valamit, arra a festők nem is gondoltak. A város közönségének intelligensebb része azonban idővel, szinte tudtán kívül, hozzászokott a művészi képekhez s elégedetten mutogatta lakásában az ilyeneket. Az olajnyomat, az olcsó reprodukciók lekerültek a jobb családok falairól. Bizonyos fejlődés indult meg izlésben, érzékben, művészetszeretetben.
Az érdeklődés pedig nemcsak udvarias vagy lelkes szólamokban, hanem a lakások falain nyilvánult meg. Némelyekben, ha szerény keretek között is, a műgyüjtői kedvtelés kezdett ébredezni s az emberek őszintén örültek egy-egy olcsóbb szerzeménynek vagy ajándékképnek. Sőt még műkereskedésféle is alakult e század tizes évei előtt, Nagybánya nobilis szellemében: műkereskedő nélkül. Egyik cukrászat tulajdonosa felajánlotta helyisége falait az általunk megzsűrizett képek kiállítására ingyen s ugyanígy közvetítette az eladást is, minden százaléklevonás nélkül.
De nem ez a szerényen s anyagi szempontból későn induló művészetkedvelés volt az, ami a festőket anyagilag elég biztosan és állandóan ideerősíthette. A város bizonyos erkölcsi kötelességet érzett a kulturális értékkel szemben, amely nevét ismertté tevé, tehát súlyosabb anyagi eszközökkel is szükségesnek látta idekötni a kolóniát, mint csupán közönségének bizonytalan vásárló képességével. Ez okból történt, hogy olcsó bérműtermeket épített a festőknek és több nagy műtermet a festőiskolának; különféle kedvezményeket és évi segélyt adott, illetve eszközölt ki az államtól a telepnek.
Majd 1912-ben összegyüjtötte a nagybányai képek legjavát s egy valóban példátlanul szép és nagy kiállítást rendezett ezekből, országos keretek közt. A festők ezután még nagyobb számban keresték fel nyaranként a várost és a budapesti Képzőművészeti Főiskola is a nagybányai szabadiskola keretében rendezte szünidei tanfolyamait. Csak a háború utáni összeomlás pusztította el ezt a szép és természetes virágzást.
Az ország központjától oly messze fekvő kis városnak megértő magatartása a magyar festészet nagyjelentőségű mozgalmával szemben régi eredetű műveltségre vallott. Kis társadalma, hagyományos művelődési hajlamával, a világ folyásától meglehetősen elszigetelten alakult ki. A város történetének több volt a belső tényezője, mint a külső. Félreesett a történelem nagy országútjától, sorsdöntő csaták, fontos politikai események itt nem játszódtak le. Mindemellett teljesen benne élt az ország ideghálózatában, a haza sorsát, lelki és fizikai életét mindig és rögtönösen együttérezte, még azokban a vasútelőtti időkben is, amikor hírek és eszmék útja, terjedése oly lassú és nehézkes volt.
Elképzelnünk is nehéz ma, a rádió korszakában, hogy Nagybányára gyerekkoromban a budapesti napilapok csak másnap este hat óra tájt érkeztek meg. Pestről csupán Szatmárig volt vasút, onnan postakocsi járt... Estefelé a városban a postakocsis nagy trombitálással jelezte bevonulását. Az emberek siettek a postára az ujságjukért, mert különben csak másnap reggel, tehát teljes kép nappal a megjelenésük után, kaphatták volna meg. A vasút Szatmár és Nagybánya közt 1884-ben nyílott meg. Ez előtt Szatmárig hat-hét óráig tartott a kocsiutazás, jó lovakkal, közben a Szamoson is át kellett kelni, kompon, vagy ahogy arrafelé hívták: "hidason", ha esetleg áradás miatt el nem szakadt ennek a drótkötele.
Ennek is előtte a fővárossal való összeköttetést illetőleg még rosszabb volt a helyzet. A kiegyezés idején a vasút csupán Debrecenig volt kiépítve, a szabadságharc táján pedig csak Szolnokig. Az utazás Pestre, bérelt szekéren, pihenőkkel, megszállásokkal két hétig is eltartott. És Erdély felé sem volt jobb a közlekedés. Csupán e század elején épült ki a szamosvölgyi vasút, amely aztán Deésen át Kolozsvárral kapcsolta össze Nagybányát.
Emlékezetem határán, még a vasútelőtti idők messzeségéből világlik felém szülővárosom képe. Kisgyermekkorom élményeire, hallomásaira rakódott le később sok minden, amit a város multjáról, társadalmi s műveltségi viszonyairól tudtam. Élő forrásból, felnőtt környezetem egymásközti beszélgetéseiből oly élénken alakult ki bennem sok esemény képe, mintha magam láttam volna. Hozzámtartozók elbeszélése nyomán szinte saját élményemnek tűnik fel például a nagybányai nagytorony égése, amely akkor még elég friss emlékű volt. Épp ily életelevenen vésődött belém a szabadságharc és követő időinek történeti hangulata közeli ismerőseim életének tükrében.
A Hunyadi János építette Szent István tornyot 1869-ben villám gyujtotta fel egy nyári éjszakán. Hozzámtartozóktól hallottam elbeszélni, akik szemtanui voltak a katasztrófának elejétől végig, a Főtér egyik szemközti házának emeletéről, lakásuk ablakából nézték a szörnyű istenítéletet. Este 10 órakor történt. Félelmes, fekete felhős éjszaka. Utcalámpák nem égtek. Villám villámot ért, látták, amikor egy sugár a torony magas barok-süvegébe vágott. "Ég a nagytorony!" szállott a rémület kiáltása. Száraz vihar, egy szem eső sem.
Az orkán kavarja a lángot, szórja a pernyét, viszi a szikrát messzire, kigyullad itt is, ott is egy-egy ház a város szélén. A nagy szél a közeli épületeket, csodálatoskép a szomszédos Szentháromság-templomot is megmenti, másfelé viszi fölöttük a tüzet. Az utcára szaladt emberek kis fekete árnyai rémülten tódulnak, rohannak ide-oda, a kis tüzek felé, a kis otthonokat menteni, a főtüzet oltani nincs mód, nincs tűzoltóság, nincs fecskendő, nincs víz.
A Nagytoronyban az égő tető alatt jajgatnak a félrevert harangok. Aztán rendre elhallgatnak. A tűz terjed lefelé a két méter vastag falak között. Mint egy kőtokban ég a torony egész belső faszerkezete, tetőtől földig, a lépcsőzet és az emeletek gerendázata, deszkázata. A csúcsíves ablakokon mind alantabb csap ki a láng, a harangok egymás után fájdalmas jajdulással hullanak le, törnek össze, olvadnak meg a tűzben. Az emberek a hangjuk után megismerik, mikor melyik zuhant le. Legutoljára a legnagyobb. Napok multán is a zsarátnokban összeolvadva ízzik az érc.
Az eseménynek epilógusa is van. Az összeolvadt harangokból egy újat öntenek. A fernezelyi kohóban főzik, kavarják a folyékony ércet, a város közönsége hordja, dobálja belé ezüsttárgyait, evőeszközöket, gyertyatartókat, ezüstforintosokat, hogy: az új nagyharangnak szebb hangja legyen. És megszületik a legszebb hangú nagyharang. Zengő, komoly szava végtelenbe szárnyal minden ünnepen, karácsony éjszakáján, az új évek első óráján s a halottak utolsó útján. 1918-ban aztán meghal Ő is, a Nagyharang: rekvirálják, összetörik, elviszik ágyúnak. Fent a toronyban, a helyén kell összezúzni, hogy lehozhassák; az ütések alatt utoljára hangzik fel, törik meg a hangja. Óraszám hallják az emberek, megrendülten, a haldokló harang segélykiáltásait.
De ez már nem a mások elbeszélése: ez, már és még mindig, a jelen.
Amikép a toronyégésről, ugyanúgy lestem a szót, amikor a 48-as időkről meséltek előttem. Ezek sem voltak akkor nagyon régi emlékek, sok javakorú ember élt még, aki végigélte. Később a töredékes elbeszéléseket időrendbe szedte, megtisztította az írott történelem, de azért nekem többet jelentettek az eleven szájak, mint az írott betűk. Mintha átéltem volna valamikor s a könyvek csak eszembe juttatták, igazolták, hogy a 48-as márciusi események hírei mily gyorsan jutottak el ide. Milyen izgalmat, lelkesedést keltettek.
Ez a lelkesedés választotta meg Kossuthot, a nemzet bálványát, díszpolgárul, az országban elsőként. És minden esemény abban az ütemben pergett le itt is, mint bárhol az országban. Az első magyar minisztérium kinevezésének hírét a városházán népgyűlésnek hirdették ki, a Szentháromság-templomban tartott ünnepélyes hálaadó istentisztelet után. Az első új törvényeket a reformátusok nagytemplomában olvasták fel.
A város zászlódíszben, házai kivilágításával ünnepelt. Népgyűléseken nyilvános adakozások "a haza oltárára", majd önkéntes jelentkezések katonának, ezek összeírása, begyakorlása, nemzetőrség felállítása, városi tisztújítás és már június hó közepén az első népképviselő megválasztása: mindez a sok izgalom, öröm és remény egymást kergeti és lázban tartja a lakosságot.
Ősszel jönnek aztán a nehezebb idők, az aggodalom napjai, a harcok hírei, a román lázadás, erdélyi városok pusztulása, tűzvész, gyilkolás, kegyetlenkedés. A lázadás átcsap Kővár vidékére, a Nagybánya körüli falvakban is bujtogatók, lázítók izgatnak. A nemzetőrség a város déli határán, a Laposerdőn túli Szakálasfalunál szétszórja a lázadók csapatát, Kővárvidék főkapitánya, Telek Sándor, a koltói gróf a vezetők, a felbújtók közül hatot a Lápos partján felakasztat. De ekkor a deési magyar vereség után meg Urbán seregei indulnak Bánya felé. A városiak védekezni készülnek, a lakosság a kákásmezőn sáncokat ás, az asszonyokat, gyerekeket Szatmárra menekítik. Majd jön a nagy megkönnyebbülés: megérkezik Szatmár felől Bem tábornok és itt fejezi be serege első megszervezését, innen indul Erdély megtisztítására...
A sok aggódás, rémület, a sok remény és kevés jó hír után a nagybányaiak életére is ráborul teljes feketeségében a világosi gyász. Bevonulnak a muszkák és ami ennél rosszabb: Urbán katonái, majd az osztrák abszolutizmus személyzete, hivatalnokai, besúgói, zsandárai. A környéken s a városban üldözött hazafiakat, bújdosó honvédeket rejtegetnek vagy álruhában segítik tovább a menekülőket. Bányán húzódik meg titokban, egy úriháznál, báró Kemény Zsigmond és itt írja Zord idők c. regényét. Feleki Miklós, a pesti Nemzeti Színház művésze a szőlőkben, présházakban bujkál honvédtársaival, mások a hegyek végtelen rengetegeiben. E szomorú, nehéz időkben egy bölcs és bátor polgármester, Fésűs Menyhért, vezeti a várost és védelmezi polgárait Urbán katonáinak kardja és korbácsa, majd az osztrák zsandárvilág zaklatásai ellen.
Elmúlik ez is. A felszabadulás után ország és város boldog és vidám, mint a lábadozó beteg, aki a halálból tért vissza. Feledve minden rossz. Az emberek bizakodással néznek a határtalan jövőbe, élvezik a polgári nyugalmat, szabadságot, rendet, a kulturális haladást és az anyagi gyarapodást.
A nagybányaiak különösen boldogok szép vidékük karjaiban. A kiegyezés utáni évtized végefelé, mint kisgyerek, már eszmélni kezdek a körülöttem folyó életre, személyes benyomásaim alapján őrizek emlékeket eseményekről, emberekről, véleményekről. Hallom, hogy az ott megforduló idegenek dícsérik Bányát. Hallom büszkén emlegetni, hogy Petőfi is járt itt és nagyon szerette ezt a helyet. Jókai 1876-ban látogatott el ide, a város nagy fénnyel ünnepelte és a nagy regényköltő több írásában lelkes dícséretekkel viszonozta ezt.
Felnőtt környezetem megelégedettségét már átérzem, ha Nagybányáról azt a véleményt halljuk újra meg újra, hogy: milyen intelligens, kedves, kis város ez. Ma, az idő és tér szomorú távolából, amikor ennek a városnak a magyar multja egy szörnyű történeti kataklizma folytán elvesztette nemzeti életfolytonosságát, igazat kell adnunk az akkor talán csak udvarias bóknak szánt dícséreteknek, Nagybánya valóban kedves és művelt kis magyar város volt. Akkor nem hangsúlyozták, mert mindenki magától értetődőnek tartotta a magyarságát, de ma időszerű valóság, hogy: népi összetétele, érzése, műveltsége, egész történeti multja tudatosan és uralkodólag magyar volt.
A város 1876 óta rendezett tanácsú, azelőtt szabad királyi bányaváros volt nagy magisztrátussal, egyre több mai értelemben jogvégzett tisztviselővel. Emellett járási székhely is, főszolgabírósággal, járásbírósággal. De a város úri társadalmának jellemző szinezetét, már csak nagy számuknál fogva is, a kincstári bányaigazgatóság és főerdőhivatal és a melléjük kirendelt kincstári hivatalok, mint bányakapitányság, kincstári ügyészség, vegyelemző-hivatal stb. tisztviselői adták. Ezek egy része folyton változott, cserélődött s az új emberek az ország minden tájáról a különböző vidékek műveltségét, gondolkodásmódját vegyítették üdítően a helyi állandóságba. Sokan ide házasodva végleg ide gyökeresedtek.
Az értelmiségi osztályban a tisztviselők e többféle csoportjához kapcsolódott még néhány orvos, ügyvéd, aztán a papság, tanárok, egy pár helyi középbirtokos, gazdagabb bányatulajdonos és régi nagyobb kereskedőcsalád. Ezek együttesen olyan úri egységben ötvöződött kis társadalmat alkottak, amelyhez hasonlót ma, ebben a mi széthúzó, megzavarodott korunkban talán már nem is lelünk. Ez az egység, ez az összhang akkor a közös életszemléletből, ez pedig a közös latinos iskolai alapműveltségből eredt, amely az egész XIX. századi magyar értelmiségnek egységes jellemét is adta.
Katonaság Nagybányán nem volt és a mult századi társadalmából majdnem teljesen hiányzott a megyei nagyobb földbirtokosság. A dzsentri osztály vagy a környékbeli birtokos arisztokrácia egyes tagjai csak ha dolguk akadt, kocsiztak be ide. A helyi honoráciorok társaságának egész tónusa ennélfogva meglehetősen elütött a megye többi nagyobb városának jellemétől. A vasúti közlekedés élénkebb emberforgalma és a XX. század civilizációja aztán sokat elmosott ebből a különbözőségből.
A föntebb vázolt lateiner értelmiségi osztály mögött sorakozott fel "a polgárság". Nagybányán az iparososztályt hívták így. Színmagyar, tömör réteg, családja szerint legtöbbjük ősnagybányai. A vagyonosabbak gazdálkodtak is: szőlőt, gyümölcsöst, rétet, szántóföldet vagy kertet vásároltak maguknak. Egy ilyen kis birtokot szerezni volt a fő vágyuk, ez jelentette a vagyont s a társadalmi emelkedést. Néha mesterségüket is elhagyták ezért. Ez a réteg nem volt műveltebb, mint általában másutt, de valamennyiük erősen magyar, a követválasztásokon mindig egységesen 48-as és a város történetének már századok óta cselekvő részese. A magyarságnak ma az idegen uralom alatt is, bár elszegényített, megfélemlített, de rendületlen érzésű képviselői maradtak ezek a nagybányai iparospolgárok.
Míg a városnak a hivatalnok és iparos lakossága egészen magyar volt, a köznép nemzetisége megoszlott. A környék falvait, a színmagyar Koltó kivételével, túlnyomóan románok lakták. Nagybányán ez a két népelem a lakosság egészében inkább vallás szerint tagozódott, római és görög katolikusokra, a római katolikusok s a magyarság határozott számbeli fölényével, még ha nem is vesszük tekintetbe a számarányuk szerint harmadik helyen álló reformátusokat s a többi kisebb létszámú felekezetet. A város és falvak köznépe, akár román, akár magyar, csendes, békés, jóravaló népség volt, amelyet akkor sem nemzetiségi, sem szociális izgatás, elégedetlenségszítás el nem rontott. Egyéni bűnözés tekintetében pedig határozottan elmaradt a nagyvilágtól.
A lakosságnak ez az összetétele, aránylag nagy értelmiségével történeti alakulmány. A város nem faluból nőtt várossá, hanem a település indító oka a bányászat lévén, fejlődése mingyárt városi irányba indult. Mert ha a hadvezéreknek nem is esett útjába, annál inkább tudtak róla a királyok és fejedelmek s gazdag aranybányái miatt nagy súlyt helyeztek birtoklására.
Némelyek szerint már a rómaiak, de egész bizonyosan az Árpádok idejében rendszeres bányászat folyt itt. A legrégibb fennmaradt oklevéltöredék (1327) szerint Róbert Károly már a város régebbi kiváltságait erősíti meg és felesége, Erzsébet, huzamosabban lakott is Nagybányán. Nagy Lajos alatt tovább fejlődött a város, municipális jogai, virágzó bányászata és nagy plébániája is volt, ezidőtt 11 káplánnal. Ekkor épült fel a Szent Istvánról elnevezett nagy gótikus plébániatemplom, mellette iskolával, harangtornya azonban, amely négy saroktornyos, magas rézsisakjával ma is őrt áll a város fölött, csak Hunyadi János alatt lett kész.
A XV. század elején már pénzverő is működik itt, amikor Zsigmond Nagybányát, több más várossal együtt, a szerb despotának adományozza. Szerb kézből Hunyadi János csak 1445-ben szerzi vissza és helyreállítja az elpusztult bányászatot, a szünetelő kiváltságokat, jogokat, szóval a virágzást, jólétet, kultúrát. Halála után feleségére, Szilágyi Erzsébetre, száll a bányák tulajdonjoga. A hagyomány a Főtér egyik emeletes épületét tartja lakóházának.
Egyébként fejedelmi lakói korábban is voltak a városnak; magyar királyasszonyok, akiknek "tűpénzeť"volt az aranybányák jövedelme. Róbert Károly feleségén kívül Nagy Lajos neje és leánya, Mária királynő, is lakott itt. Egy régi krónika feljegyzése szerint: "a királynak leányai tornácos palotájukban a szobalányokkal az aranynak tisztításában hasznosan foglalatoskodtak". Asszonypataka elnevezését is a város valószínűleg az aranymosással kapcsolatban kapta, amit a nők végeztek. Nagybánya néven csak a mohácsi vész után kezdik említeni.
Mátyás uralkodása idején visszanyerve közben újra elvesztett szabad királyi város jogait, kiváltságait, szervezetét, az ország egyik legjelentékenyebb bányavárosává fejlődött. De már a nagy király halála után nehéz idők következnek Nagybányára, amelyek a mohácsi vész után még inkább megnehezülnek. Urai sokszor, néha évente is, cserélődnek, néha békés úton, máskor fegyveres erőszak folytán. Jogilag királyi birtok ugyan, de János Zsigmond idejétől kezdve közel másfél századon át többet tartozik az erdélyi fejedelmek földesúri hatalma alá, mint a királyhoz.
Bethlen Gábor a bécsi békében szerződésileg is biztosítja magának a tulajdonjogot és neki nagyon sokat köszönhetett akkor Nagybánya a bányászat, az ipar, a jólét s a városi élet újra felvirágoztatását illetőleg. Utána I. Rákóczi Györggyel különösen jó, szívélyes viszonyban van a város. A fejedelem többször is meglátogatja s egyik levelében "szomszéduraimék"-nak titulálja a tanácsot, amikor a neki ajándékba küldött gesztenyét megköszöni. Egy nagy graduálét is ajándékoz a református eklézsiának. Tudnunk kell ugyanis, hogy a város lakossága csaknem egészében még a XVI. század közepén az új hitre tért át és a Szent István-templomot is, a hozzátartozó iskolákkal együtt 1588-ban magának foglalta el.
I. Rákóczi György halála után ismét, de még fokozottabb mértékben pusztulás, szenvedés, sarc és harc a sorsa a városnak. Török és tatár, majd a német sanyargatja és 1685-ben végleg I. Lipót uralma alá kerül. Az uralkodó a templomot közel százévi birtoklás után elveszi a reformátusoktól, jezsuitákat és minoritákat telepít le s a lakosság nagy részét ismét katolizálja.
Igaz ugyan, hogy a reformátusok II. Rákóczi Ferenc alatt, akinek a város lakossága önként felajánlotta hűségét, a széchenyi országgyűléstől korábbi jogaikat s a nagytemplomot is visszakapják, de csak 1706-1711 közt, a szatmári béke után pedig megint a városon kívül, egy fatemplomba, szorulnak istentiszteletükkel, míg aztán a század végén visszanyerve akadálytalan vallásgyakorlatukat, megkezdhetik s 1809-re befejezik mostani nagytemplomukat, hatalmas testű tornyán stilizált "Luther-kalap" formájú vörös rézfedelével, amely a városképnek ma is egyik felötlő, jellemző jegye.
