Egy fantasztikus amerikai elbeszélés a jövőnek abba a távoli korszakába röpít bennünket, amikor már végsőkig tökéletesedett, öntudatos értelemmel fölruházott gépemberek segítik a hús-vér-embereket mindennapi munkájukban. Bámulatosok ezek a gép-lények: testük vas, izmuk acél, erejük villany, idegrendszerük dróthálózat, érzékszervük mikrofón és fotocella, szájuk hangszóró, agyvelejük kapcsolótábla és rádióerősítő, emlékezőtehetségük pedig hanglemez és hangosfilm.

Rádióhullámokon érintkeznek az emberrel és nincsen olyan bonyolódott feladat, amit játszi könnyedséggel el ne végeznének. Egy darabig megy is velük minden, mint a karikacsapás. De aztán következik az amerikai történetekben elmaradhatatlan „thrill”, az izgalom: az öntudatos gépemberek fellázadnak és nekiesnek az eleven embereknek, amiből persze általános felfordulás és zűrzavar támad.

Mindez természetesen csak az elszabadult képzelet játéka. Az emberalakú automata, a lélektelen géprészekből összerótt, mozgó bábember, aki az eleven helyett dolgozik, már legrégibb idők óta izgatta a fantáziát. Próbálták is megvalósítani és az ó- meg a középkorban se szeri, se száma a különböző mechanikai ember-automatáknak, az úgynevezett androidoknak.

A huszadik század „robotembere” egészen más. A mai idők mechanikusa olyan varázserőkkel rendelkezik, mint a villany, olyan simulékony, elevenítő és engedelmes eszközökkel, mint a motor, az elektroncső, az elektromágnes, a fotocella, a mikrofon és segítségül hívhatja a gép- és műszergyártás mai, rendkívül kifinomodott eszközeit és termékeit.

Ennek megfelelően a mai önműködő robotemberek is sokkal élethűbben mozognak, beszélnek, válaszolnak a hozzájuk intézett kérdésekre, énekelnek, szónokolnak, sőt az ajtónyitogatástól és a telefonálástól az önműködő tűzoltókészülékek és takaréktűzhelyek kezeléséig kisebb munkákra is igénybevehetők. Némelyikük már távolból, rádióhullámokkal is irányítható, mint például „Sabor”, egy svájci mérnök gépembere, melyről nemrég beszámoltunk.

Legfőbb céljuk, persze, ma is csak a látványkeltés és a szórakoztatás, mint azé a Charles Lawson nevű angol mérnöké is, akinek „robotemberét” mellékelt két képünk mutatja. Ez is rádiótechnikai eszközökkel dolgozik, a belészerelt erősítőcsöves hangszóró segítségével beszél, megszólítja az ucca járókelőit és gombnyomásra parancsolólag felemelt bádogkarjával megálljt int az uccai forgalomnak, hogy apró bámulói sértetlenül juthassanak át egyik oldalról a másikra.

De tulajdonképpen nem is ez a lényeg. Nem az emberformára szabott otromba bádogburkolat, a stentori hang, a félelmet keltő, gólemi mozdulatok. Ez csak hatásvadászat, komédia, mesterkélt színpadiasság.

A lényeg az a csodálatos, finom, önműködő gépezet, mely az emberalakú pléhburok alatt rejtőzik és mely akkor is olyan finoman, pontosan, szinte valóban emberi értelemmel végezné dolgát, ha emberi külső helyett csak közönséges szekrénybe, vagy egy kutatóműhely, vagy ipartelep kapcsolótáblája mögé építették volna.