Mindenki tengerész a maga módján. Az egyik a Thetis tengeralattjárón, a másik karcsu luxusgőzösön, a harmadik szorgos halászbárkán, a negyedik az irás hullámain hánykódik menthetetlenül. Mekkora hős ez a negyedik! Hős tengerész. Nincs buvár, ki érte alá szállna, nincs harang, mely felhozná a mélyből, nem küldenek érte mentőflottát! Pedig ő is utolsó pillanatig teljesiti kötelességét, viaskodik a mérges gázokkal, az egyre növekvő hullámszörnyetegekkel s a besötétülő égbolttal.

Tegyük fel, hogy ilyen tengerész is volt Thetis hősei közt, hogy ez a különös tengerész haldokló s hörgő társai közt papirost és ceruzát vett elő, lehasalt a recsegő- ropogó padlózatra és az utolsó kötelességteljesítés jogán a következőket jegyezte fel:
„Társaim azt mondják, végünk van, meghalunk. Köd van körülöttünk, alig látunk, mérgesgázok lopódznak tüdőnkbe, fulladozunk. Nem jajgatunk, nem nyöszörgünk. Emberi méltóságunkat nem alázzuk meg rémült gyávasággal. Társaink közt akadnak olyanok, akik már elhallgattak. Némán hevernek, nem halottak még, de már nem is élők. Akad olyan, aki beleőrült mindebbe, ugy jár- kel közöttünk, mintha valamely ezüstös yacht fedélzetéről gyönyörködne a világ szépségében és tökéletességében, és akad olyan is, ki a süllyedő hajót siratja.

Hallom a mentési munkálatok távoli zaját, az elámerülő buvárok tompa kiáltását. Tengerésztársaim egyike- másika még kopogtat az acélfalon, a buvárok nem hallják, nincs segitség. Van olyan itt, ki már nem is tud kopogtatni, aki nyugodtan, méltósággal várja a halált, mert tudja: a hajót, amelyért meghalt, amugy is kimentik. Amott a sarokban két öreg tengerész beszélget. Az egyik azt mondja:
„Emlékszel még a kék égre, a madarak szabad dalűra, a lányok szép szemére, a világra?” A másik halkan feleli:
„Hogyne emlékeznék! Kövér legelőkre, füstölgő kéményekre is emlékszem, még a kenyérre is, amelyből mindig kevés jutott nekünk, tengerésznek.” Amott a másik sarokban némán nézi egymást két ifju tengerész. El sem kezdik mesélni egymásnak mindazt, amit valamikor el akartak volna mondani.

Minek beszéljék meg az utolsó órán, hogy miért is süllyedt el a hajó? Csukott szájuk hirtelen megnyíilik, lesütött szemük kitágul: meghaltak. Sűrű köd lepi be a termet, hol egykor gépek zakatoltak s vidáman folyt a munka. Halottak hevernek mindenfelé. A homály vaksötétséggé növekszik. Nincs semmi fény, fullasztó a mérgekkel terhess levegő. Nem tudok tovább írni…”