Nem az érzések holmi titokzatos zűrzavaráról, hanem pontosan lemérhető, nagyon is gyakorlati témáról lesz az alábbiakban szó, bár a cím inkább valami költői révületre engedne következtetni.
Vegyünk csak szemügyre egy gramofónlemezt, oldalteső, szórt fényben, pl nappali világításnál. Az ábrához hasonló képet látunk magunk előtt. Jelöljük meg krétával a legfényesebb helyet és játsszuk le a lemezt. Megfigyelhetjük, hogy a legszélesebb fénysávok egybeesnek a leghangosabb zenei részekkel.
Ezzel az igazán egyszerű észrevétellel már elég közel jutottunk egy olyan bonyolult jelenség megértéséhez, amely a hangmegörökítés titokzatos birodalmába nyújt bepillantást. A fénytörések tehát elárulnak valamit a menetekben feljegyzett hangokról, ezt bizonyítja az a körülmény is, hogy a néma menetnél a fényjelenség egyetlen pánttá zsugorodik össze.
Egyrészt a hangmagassággal, másrészt a hangerősséggel arányosan nő a fénysáv szélessége. Tehát ugyanolyan hangerősség mellett a szoprán szélesebb csíkokat varázsol a lemezre, mint a tenor. Ugyanez vonatkozik a hegedű és a cselló viszonyára. Ha a hangmagasságot (a rezgések száma) a hangerősséggel (amplitudo) megszorozzuk, akkor az eredményből a fénysáv szélességére következtethetünk.
