Lindberg találós kérdése – A zuhanás szörnyűségei – Egy középkori festő kifog a Föld vonzóerején… - Élet és halál az ejtőernyő csomagjában – Mit érzünk ernyőugrás közben? – Ejtőernyős hadseregek.

Lindbergh-től, a világhírű óceánrepülőtől származik ez a találós kérdés: „Ha egyszer szükséged van rá és nincsen kéznél, soha többé nem lesz rá szükséged - mi az?” Könnyű a megfejtés: az ejtőernyő. Valóban, ha utasa veszedelembe kerül és nincsen kéznél a levegőnek ez a nélkülözhetetlen mentőöve vagy kéznél van ugyan, de - még elgondolni is rossz! - felmondja a szolgálatot, akkor…. nos, akkor, valóban soha többé nem lesz szükséged rá!

Földanyánk kegyetlen bosszút áll azon, aki el merészel szakadni tőle. Vonzóerejével könyörtelenül visszahúzza magához. Ha nem volna a levegőnek ellenállása, a szabadon zuhanó test az első másodpercben öt, a másodikban 15, a harmadikban 25, a negyedikben már 35 métert zuhanna és így tovább... tehát már az első négy másodpercben 16-szor akkorát esne, mint az elsőben.

A valóságban a légellenállás lassítja ugyan némileg az ember zuhanását, de az emberi test felülete kicsiny ahhoz, hogy eléggé nagy levegőellenállást tudjon kelteni. Igy aztán olyan hatalmas - óránként több száz kilométeres - gyorsasággal csapódik a talajnak, hogy feltétlenül halálra zúzza magát.

- Tehát növeljük meg mesterségesen a légellenállást - mondották erre a feltalálók, - hogy erősebben fékezze az esést és az ember olyan lassan érkezzék földre, hogy semmi baja se történjék! Erősítsük hozzá egy nagy vászonlepedőhöz, feszítsük ki föléje ernyőszerűen. Akkor az ernyő alatt összetorlódó levegő óriási ellenállást fog kifejteni s az ernyő homorú oldala alatt meggyülemlő láthatatlan légpárna puhán, egyenletes lassúsággal lebegteti majd lefelé a zuhanó embert.

Érdekes, hogy az ember már nagyon régen, a léghajók és repülőgépek találása előtt is rájött, miképpen lehet kifogni a Föld vonzóerején. Magas tornyok akkor is voltak már, az ember akkor is felkapaszkodott hegyek csúcsára, szakadékok szélére, nem csoda, ha már régen gondolkoztak azon, miképpen lehet a halálos zuhanást veszélytelen alálebegéssé változtatni.

Leonardo da Vinci, hírneves olasz festő, szobrász és tudós már a XV. században rájött az ejtőernyő alapgondolatára, amit azután a századok folyamán a feltalálók egész serege igyekezett tökéletesíteni. A léggömbök, léghajók és repülőgépek feltalálása meggyorsította az ejtőernyő fejlődését, mert most már komoly szükség volt olyan eszközre, mely veszedelem idején épségben hozza le az embert a földre.

Már most hogyan is fest közelről ez a légi mentőöv? Egy 80-100 négyzetméteres, gyapot- vagy selyemszövetből készült ernyőfelület, amit kötelekkel és szíjakkal az ugró testére erősítenek. Ugráskor sok száz kilónyi húzóerő próbálja felszakítani a selyemszövetet, eltépni a köteleket; ha ilyenkor reped vagy szakad valami, az ugró menthetetlenül a halál fia.

De elbúcsúzhat az árnyékvilágtól akkor is, ha az ernyő kötelei úgy összegubancolódtak, hogy a kritikus pillanatban nem bomlanak ki. Az ejtőernyőt ugyanis kis zsákba csomagolva, a pilóta hátára vagy az ülésbe szerelik. Rendkívüli nehézséggel jár egy ilyen óriási szövet felületet abba a szűk zsákba belegyömöszölni, úgy, hogy mikor szükség van rá, egyetlen rántással simán kiszabaduljon. Éppen azért az ernyőt bizonyos szigorú rend szerint pontosan összehajtogatják s így csomagolják be.

A legkisebb hiba, amit a hajtogatás és a csomagolás körül elkövettek, azzal járhat, hogy az ernyő nem szabadul ki kellő gyorsasággal tokjából vagy kiszabadul ugyan, de az összekeveredett kötélzet miatt nem tud kibontakozni és a repülő hulló kőként zuhan alá. Ma már azonban olyan gonddal és elővigyázattal történik az ernyő csomagolása, hogy az ilyesféle katasztrófák a legritkább esetek közé tartoznak.

(Folyt. köv.)