„Hogy a bénult tüdőt munkára kényszerítsük.”

Bizony nagyon gyakran előfordul a mindennapi életben, hogy a lélegzés hiányossá válik és akkor az ember halálos veszedelembe kerül. A szervezet sejtjei pillanatig sem élhetnek meg a levegő oxigénje nélkül; ehhez pedig csak úgy jutnak, ha a tüdők alaposan szellőződnek, vagyis a szellőzés, a levegőcsere zavartalanul folyik és a tüdőkön át áramló vér dúsan telítődik oxigénnel.

Már pedig, ha megbetegednek a légutak, tüdőtágulás vagy tüdőgyulladás, tüdővizenyő, vagy asztma támadja meg a beteget a tüdők már nem tudják tökéletesen ellátni feladatukat.

Ha pedig a légzést önműködően szabályozó idegekkel történt valami baleset, ha sérülés érte a lélegző-központot, az agyvelőnek azt a részét, ahonnan ezek az idegek kiindulnak (mint előbbi példában a villanyütés), vagy pedig gerincvelőgyulladás lépett fel, a rettegett járványos gyermekbénulás (ami gyakran a lélegzőizmok bénulásával jár), akkor már nagy baj van. Akkor már csak hajszál választja el a beteget attól a bizonyos túlsó parttól, ahonnan, a költő szavai szerint, „még nem tért meg utazó” És menthetetlenül át is jutna oda, ha...

- Igen, ha a tudomány közben fel nem találta és ki nem fejlesztette volna a „géptüdő”-t. Az elnevezés voltaképpen helytelen. Mert a megbetegedett, munkára képtelen tüdőket semmiféle gépies eszköz nem helyettesítheti. Legfeljebb arról lehet szó, hogy a megnehezült légcserét valami módon, átmenetileg mesterségesen megkönnyítjük vagy fenntartjuk. Ezt csinálják tulajdonképpen minden mesterséges lélegző-gyakorlat alkalmával, mikor áramsujtottakat, vízbefúltakat élesztenek fel. Sokszor azonban gépi eszközökkel szivattyúzzák a levegőt vagy esetleg csak oxigént a beteg testbe.

Már az ilyen lélegző-eszközöket is „géptüdő”-nek lehetne nevezni, hiszen a tüdők munkáján akarnak könnyíteni, a test oxigénfelvételét elősegíteni. Ilyen „lélegző-készülék” sokfajta van. A közönséges oxigéntömlő is az, amit lélegzési nehézségekkel küzdő betegeknek szokott rendelni az orvos. Rendszerint kevés (5 %) szénsavat is kevernek a benne levő oxigénhez, mert ez izgatja a lélegző-központot, élénkebbé és mélyebbé teszi a lélegzetvételt.

Az ipari életben és háborúban nagyon gyakori eset, hogy füst, mérges gőzök, gázok terítik le a munkást vagy katonát. Ilyenkor csak a gyorsan és kiadósan alkalmazott oxigénbelélegzés mentheti meg az áldozatot. Mikor a tűzoltó az égő ház füstgomolyagában vagy a gázfertőtlenítő járőr a mérgesgázokkal elöntött uccarészbe, vagy épületbe behatol, akkor is oxigénes lélegzőkészülék óvja a haláltól.

Ez már bonyolult szerkezet; szabályozható tartályaiból csöveken keresztül áramlik ki az éltető oxigéngáz és az arcra szorosan illeszkedő álarcon át jut a tüdőbe. Van olyan oxigénbelélegző készülék, mely önműködően szabályozza az oxigénáramlást. Futás vagy erős testi munka alatt többet, nyugalomban kevesebbet adagol, pontosan a tüdők és a szervezet szükséglete szerint. A kilehelt szénsavat pedig vegyi úton távolítja el.

Aki asztmában, tüdőtágulásban, hörghurutban vagy hasonló bajban szenved, azon egy másikfajta „géptüdő” szokott segíteni, a pneumatikus kamra. A beteget olyan helyiségbe tessékelik, melybe villanymotoros szivattyú állandóan levegőt sajtol, mindaddig, míg a légnyomás másfélszerte nagyobb nem lesz, mint a külső levegő nyomása.

Ebben a nagynyomású levegőben tartózkodik a beteg 45-50 percig, aztán lassan gyengítik a nyomást, egészen rendes értékéig. A beteg a nagynyomású levegőt könnyebben lélegzi be, ezáltal elmélyül lélegzése – és éppen ez az, amit az orvos ilyenkor a gyógyulás érdekében el akar érni.