Régi igazság, hogy levegőből nem lehet megélni. Ezt már a régiek is tudták és természetesnek tartották. Ebben a tekintetben mi sem vagyunk sokkal előbbre őseinknél. De ugyancsak nagyot nézne közép- vagy ókori elődünk, ha egy mai huszadik századbeli tudós elébe lépne és mondaná:

„Hát igen. Általánosságban igaza van önnek. Levegőből nem lehet megélni. A levegő „valami” ugyan, anyag, de édes-kevés a megélhetéshez. De meg lehet élni a - semmiből. A légüres térből.”

Erre a kijelentésre talán még az olvasó is elcsodálkozik kissé. De csak első pillanatra. Aztán később kezébe vesz egy közönséges villámos izzólámpát. Mi van benne? Egy fémfonal és - légüres tér. (Vagy pedig különleges gáz, amivel a levegő teljes kiszivattyúzása után töltötték meg). Ha meggyújtjuk a lámpát, a fémszál csak izzik az áram többezer fokos hevében, de nem éghet el, mert nincs hozzá levegője; a helyét elfoglaló gáz pedig nem táplálja az égést.

Az izzólámpagyártás ma a világ egyik legnagyobb ipara. Az öt földrészen megszámlálhatatlan milliárdnyi értéket képviselő ipartelepek dolgoznak, gépek tízezrei zúgnak és sokszázezer munkáskéz foglalatoskodik, hogy kielégítse a világ izzólámpaszükségletét és villamos fénybe borítsa a nagyvárosokat. Ez a rengeteg ember mind az izzólámpából tartja el magát és családját. Mindennek alapja pedig a - semmi. A légüres tér.

Vagy itt van a rádió. Ez sem valósulhatott volna meg soha, ha nem találtak volna fel olyan tökéletes szivattyúkat, melyek szinte teljes „vákuum”-ot, magyarán légüres teret tudnak előállítani a rádiólámpák belsejében. Ennek köszönhető, hogy az utóbbi két évtizedben a rádiócsőgyártás is szédületes mértékben bontakozott ki és szintén roppant embertömegnek nyújt biztos megélhetést.

De légüres tér, azaz „semmi” kell a fotocella és a katódsugárcső működéséhez is, mely most egy még ragyogóbb jövőjű új iparágat indít el pályafutására: a távolbalátást. Légüres tér nélkül nem lehetne röntgencsöveket sem építeni és a nagyvárosi éjszaka reklám fénycsöveiben is „semmit” kellett teremteni, mielőtt beléjük tölthették a színes ragyogást keltő gázokat. S még az iparágak vonul fel, melyek ember megélhetését biztosítják és valamennyinek értető eleme - milyen furcsán hangzik – a semmi.

Ám nehogy azt gondoljuk, hogy olyan könnyen hozzájuthatunk ehhez a „semmi”-hez. Némileg megsejtünk valamit a feladat roppant nehézségeiből, ha megtekintjük a képet. Egy amerikai villamossági nagyvállalat kutatóműhelyének légszivattyúzó berendezését látjuk rajta. Nem amolyan közönséges dugattyús vagy forgószerkezetes szivattyú ez, amilyet kutakhoz, vízemelő-művekhez szokás használni. Efféle durva szerszámokkal nem sokra mennénk itt.

Egészen különleges, finom és bonyolult szívókészülékek szolgálnak azoknak a vákuumoknak előállítására, aminők a villanylámpák, rádiócsövek s hasonló eszközök belsejébe szükségesek. Rendkívül körülményes feladat ez. Annyira, hogy igazi „semmit”, tökéletes légüres teret tulajdonképpen nem is lehet előállítani. Rendes körülmények között, vagyis azon az „egy atmoszférás” légnyomáson, melyben élünk, a levegőtér minden köbcentiméterében 27 trillió levegőmolekula nyüzsög.

Ez a légsűrűség, illetve légnyomás az, amit közönségesen 760 „higanymilliméter” nyomásnak szokás nevezni (lásd az időjárásjelentéseket). Jelentése, hogy a levegő nyomása annyi, mint amennyit higanyos légsúlymérőnek (barométernek) 760 milliméter hosszú higanyoszlopa nyom, 5000 méter magasságban már csak vagy félakkora a légnyomás, ott a barométer csak 380 millimétert mutat. 8000 méter magasságban a nyomás 300 milliméter alá csökken és ebben a ritka levegőbe ember már nem élhet segédeszközök nélkül.

10.000 méteren felül a sztratoszférában a levegő oly ritka, hogy az a mi földi tüdőnknek már „semmi”. De az ember, az ő laboratóriumaiban és gyáraiban tökéletesebb „semmi”-ket is tud előállítani. Annyira kiszivattyúzhatja a levegőt egy üvegbúra belsejéből, hogy abban már a milliméter századrészére süllyed a levegő nyomása. És ma már szerkesztenek olyan légszivattyúkat is, melyek milliomod és tízmilliomod higany milliméterre csökkentik a nyomást.

Gyakorlati értelemben már teljes és tökéletes „semmi”. De ebben a végsőkig kiszivattyúzott térben is még százmilliószámra repkednek a levegőmolekulák s eddig még nem találtak fel tökéletes szivattyúszerkezetet, mely ezt utolsó, végtelenül finomra kisült levegőmaradékot is ki tudná lakoltatni az belsejéből. Tulajdonképpen nem is ezért „légüres tér”-ről beszélni.

Mai eszközeinkkel legfeljebb „légritka” teret állíthatunk elő a röntgencső vagy a rádió lámpa belsejében, de nem eszményi légüres teret, olyan „semmit”, melyben egy fia anyamolekula nincs. Még a mostani legjobb vákuumok előteremtése is igen nagy küzdelembe és a tudósok meg mérnökök minden fortélyába került.

Mert a levegő nem hagyja magát egykönnyen kiakolbólítani. Sokáig nem is hitték, hogy valaha sor kerülhet rá oly mértékben, mint ahogy ma gyárainkban mindennap is történik. Végül azonban a tudomány mégis diadalmaskodott a csökönyös kis levegő molekulákon, megteremtette a majdnem teljes semmit. És nyomában a virágzó, hatalmas iparágak egész sora kelt életre!....