Bernáth Aurél kiállítása

Kivételesen emelkedett, különleges szellemiségből születnek Bernáth Aurél festményei. Éreznünk kell, hogy alkotójuk hosszas vívódásokon esett át, amíg kiformálta világát. Sokat szenvedhetett, amíg el tudta magát határolni a hétköznaptól, és amíg annyira megoldódott kifejezőereje, hogy folyamatosan fejezze ki lelkének rezdüléseit.

Le kell számolnia környezetével, de nem kevésbé önmagával is, hogy eljusson a mai művészet egyik kiemelkedő pontjára. Mert aligha csalódik az, aki nemcsak a mi művészetünkben, hanem az egész mai művészetben kimagasló helyre állítja Bernáthot.

Huszonhét év termésének válogatott gyümölcseit kínálta az a gyűjtemény, mely megtöltötte az egykori Ernst Múzeum termeit. Nem lehetett kétségünk afelől, hogy a gyümölcsök ugyanarról a fáról valók. Bernáth fejlődésében a legerősebb tényező mindig az volt, ami belőle áradt, és nem az, amit kívülről kapott.

Sohasem volt a természeti jelenség alázatos utánzója. Mindig arra törekedett, hogy a benne kialakult látományt fejezze ki. Ez a vízió pedig évről évre gazdagodott, dúsabbá, melegebbé és átszellemültebbé vált. Nincsen mai művészetünknek még egy alkotója, akiben az átszellemültségnek hasonló ereje élne anélkül, hogy ez az érzéki szépség rovására válnék.

Fiatalságának viharos vajúdásai néha némi aszkézissel végződtek, de ma, amint maga is bevallja, eljutott a belső békéhez, elérkezett a férfikor ama nyugalmához, amelynek egyenletes melege jobban összeforrasztja festményeit, mint lázadó korának hidegen fellobbanó fényei.

Bernáth Aurél ünnepélyes festő. Persze nem külsőségekkel, nem is a tárgyak tolongásával, nem a történések lendületével, nem a színek vetélkedő kavargásával. Bernáth nyugalmas állapotok mélységét érezteti át, olyan pillanatokat tár elénk, amelyek örökkévalóknak látszanak.

Mintha egyszerre minden el nem múló szépséggé varázsolódnék, amely megdöbbent, nyugtalanít, és mégis boldogító örömet ajándékoz. De ez az öröm nem édeskés, nem hangosan mosolygós, inkább az alázat öröme, titokzatos hamvasságában halk és tartózkodó. Bernáth mélyen átérzi hivatásának szentségét, sohasem profanizálta művészetét.

Lelke tele van egymásra torlódó látományokkal. Néha évekig elzárja magába némelyiket, hosszasan foglalkozik véle, és csak lassanként öltözteti képzeletének csillogó változataiba. De közben éles értelmisége is beléfonódik az alkotásba, nincsen művészünk, aki ilyen gyanakvó kételkedéssel ügyelne vágyaira és megvalósításukra. De ez a szakadatlan megértés és kételkedés egyáltalában nem bénítja meg, sőt ellenkezően, tovább és magasabbra segíti.

Mert hiszen víziói sohasem hidegen kápráztatók. Mélységes érzelmi világot zárnak magukba, szeretetet, szemérmes rajongást. Valami egészen különös transzfigurációba segítik a világ és élet nyújtotta benyomásokat, tapasztalatokat. Eszmei világba teszik át, ahol mély csend és nyugalom van. Olyan lélek önmagába zárkózása ez, amelyet szeretet lelkesít, de igazán csak annak a második világnak tud örülni, amelyet bástyaként épített maga köré. Itt találkozik Bernáth egyénisége Babits Mihályéval, akivel különben is sok tekintetben érintkezik.

Kiállításának tárgymutatójába Bernáth érdekes előszót írt. Megvizsgálja benne művészi lelkiismeretét. Ezzel az önmagához is intézett gyónással mély bepillantást nyújt törekvéseibe. Helyét keresi véle a magyar művészetben, és arra a megállapításra jut, hogy legfőképpen színkultúrájának gazdagítására törekedett, miközben az impresszionizmus hagyatékát iparkodott továbbfejleszteni. Felemlíti Cézanne erős hatását, de megérzi, hogy erős szálak fűzik a magyar tradícióhoz, a nagybányai festőiskola alapítóihoz is.

Kétségtelen, hogy ábrázolásaiban fölötte fontos szerep jut színeinek. Kivételes gazdagsággal nagyszerű összhanggá kapcsolódnak össze, és az is bizonyos, hogy művészete szervesen kapcsolódik nagy magyar elődeihez. Művészetének nagy jelentőségét azonban csak támogatja ez a két vonatkozás, de nem meríti ki.

Közelébb jutunk talán hozzá, ha felismerjük, hogy új lelki tartalommal tudta telíteni azt a festői kultúrát, melyet elődeitől örökölt, és gazdagabbá is tette. Festői kifejezéshez is juttatja egy szenvedésektől korbácsolt művésznemzedék fokozott érzékenységét, amely a természet feltétlen imádatától álmai, látományai világába menekült. Alighanem ez az átalakító látományszerűség Bernáth művészetének lényege.

*