Hátborzongató, exótikus történetekben szoktunk olvasni hindu yogik-ról, vagy más, természetfeletti képességű, exótikus varázslókról, akiknek hatalmuk van rá, hogy egyetlen, hipnotikus szempillantással bénává bűvöljék áldozatukat. Szörnyű erejükkel élnek is, akár bosszúból, akár azért, hogy gonosztetteket hajtsanak végre.

Néhány esztendővel ezelőtt izgalmas bűnügyi filmet is mutattak be nálunk, melynek egyik főszereplője egy lángelméjű, de gonoszlelkű tudós. Feltalál egy szert, melynek az a hatása, ha emberbe fecskendezik, az hirtelen megbénul, mintha villám sújtotta volna. Átváltozik magatehetetlen bábuvá, nem ura többé végtagjainak és lassú sorvadásra van ítélve.

Nos, nem kell hozzá regényírói vagy filmrendezői képzelet, hogy ez a sors akárkit elérjen. Még csak indiai yogi sem kell hozzá. Megteszi azt egy apró, bacillusnál is kisebb élőlény - mint az orvosok mondják, virus, - mely oly parányi, hogy közönséges górcsőben meg sem látható. Közelebbről még ma sem ismerjük ezt a hihetetlenül kicsiny teremtést. Csak hatását ismerjük. Az pedig rémítő.

A beteg, aki eszel a virussal fertőződik, először csak hurutos tünetektől panaszkodik. Láza van. Fáj a háta, sajognak végtagjai, bőre, izmai kórosan érzékenyekké válnak. Ha szerencséje van, ennyi az egész, amit a bajból megérez, legfeljebb ideig-óráig izomgyengeség ejti hatalmába. De ha a betegség komolyra fordul, a beteg egy napon döbbenten veszi észre, hogy valamelyik végtagja, nyaka vagy hasizmai bénává dermedtek. Nem tudja őket többé mozgatni.

Még ilyen állapotban is megeshetik, hogy a tünetek visszafejlődnek. De ha rosszindulatú a betegség, tovább terjed a bénulás, míg a lélegzőizmok is megbénulnak. Már pedig, ha nincsen lélegzés, nincsen élet: a beteg menthetetlenül halálra van ítélve. Hacsak nem áll rendelkezésére valami olyanféle készülék, mely mellkasát a megbénult lélegzőizmok helyett fel- és alámozgatja a ezzel biztosítja tüdeje számára a szükséges levegőcserét.

A bajt melyet most változatosan leirtunk, járványos gyermekbénulásnak hívják, mert leggyakrabban fiatal gyermekek kapják meg. De nem mentesek tőle a felnőttek sem. Az utóbbi időkben sokat beszélnek róla, mert külföldön, néhány évtized óta, nem egy helyen szedte áldozatait. Így például 1905-1906-ban és 1911-13-ban az Amerikai Egyesült Államokban, 1919-ben Németországban, 1924-ben Izlandban, 1926-ban Angliában.

1929-ben Olaszországban és Hollandiában, 1931-ben Ausztriában, 1934-ben Dániában, 1935-ben Újzélandban, az utolsó három esztendőben pedig főként Néme országban, Svájcban, Svédországban és Amerikában fordultak elő nagyobb mérvű gyermekbénulási járványok. Volt a betegek között aki élve úszta meg, csak egész életére bénává nyomorodott Volt, aki teljesen talpraállt. De akadt aki belepusztult. Nem csoda. Hiszen a baj lényegében véve a központi idegrendszer megbetegedése. Gerincvelőgyulladás.

A testünket kormányzó életközpont veszedelmes üzemzavara. Mintha egy villanytelep vagy gyár kapcsolótábláját rombolnák szét baltákkal, durva, erőszakos kezek: szétzúznák a kapcsolókat szét a finom műszereket és eszközöket melyek a mozgató, éltető áram folyását irányítják és elvágnák a kábeleket melyeken át az áram a központból a gépekhez jut. Ez a láthatatlan virus sem tesz mást. Szétroncsolja az emberi test kapcsolótábláját. Csoda-e, ha bénulás következik rá és halál?

De nem azért élünk a huszadszázadban, csodálatos orvosi felfedezések és nagy technikai találmányok korában, hogy karbatett kézzel tűrjük ennek a bénító rémnek a garázdálkodását.