Zane Grey

Meghalt Zane Grey, olvasom az angol irodalmi újságban. 1875-ben született Zanesville-ben, Ohio államban. Majdnem hatvan művet írt, ezek több, mint húszmillió példányban keltek el. Mindig azt hittem, hogy nő, most a gyászjelentésben látom, hogy férfi volt, sőt fogorvos. Mily félelmetes fogorvos lehet az író - mondja az angol nekrológ -, aki ennyire megvetette a fájdalmat!

Regényei a vadnyugat nagyszerű lovasairól szólnak, a mindnyájunk által kedvelt cowboyokról, akiknek mindig helyén van a szívük és a coltpisztolyuk, s alkalmas pillanatban hol egyiket, hol másikat rántják elő. Szívüket főképp arra használják, hogy kitűnően lovagoló, de nehezen szelídülő vadnyugati hajadonoknak ajánlják föl. A cowboy szerelme általában igen nemes, és belőle kifolyólag meg szokta menteni a leány életét, amelyet marhatolvajok veszélyeztetnek.

A két szív találkozásának útjába mégis különféle akadályok tornyosulnak a regény folyamán: hol a lány hiszi azt, hogy a fiú nem szereti, hol a fiú, hogy a lány nem szereti. Megbeszélés útján az ilyesmit nem lehet rendbehozni, mert a cowboyok nem artikulált természetűek. De a végén mégis egymásra találnak, a durva lelkű intrikusokat, akik a lányt egyszerűen babámnak szólítják, agyonlövik, mielőtt célozni tudnának, az ellopott marhák is megkerülnek.

Mi a titka, mélázom a gyászjelentés fölött, a húszmilliós példányszámnak? Mi lehet az a valami ezekben a regényekben, ami a példányszám után ítélve mindenkit érdekel, csak éppen engem nem? A detektívregények és a történelmi életrajzok érdekességét meg tudom érteni, ha nem is tudom megbocsátani - de a cowboyregények rejtelmesek.

Hiszen nincs bennük semmi, ami meglepné az olvasót, nincs bennük semmi, amiben a valóság, az élmény halvány visszavert fényét lehetne felfedezni, sem én, sem te, sem ő nem voltunk cowboyok, cowboy valószínűleg senki sem volt, csak kiadói és filmipari érdekeltségek termelték ki ezt a lovas agyrémet Amerikában.

Itt csak a történelmi magyarázat segít rajtam. Irodalmi értelemben mindig is voltak cowboyok. Zane Grey valami egészen ősi irodalmi igényt elégít ki, és ez az igény kielégülési módjában is alig változott az irodalomtörténet folyamán. Ha jól odanézek, felismerem, mint Ádám az eszkimóban, az emberi vonásokat, a cowboyokban a chanson de geste-k verekedő lovagjainak és a sagák vikingjeinek vonásait.

Ugyanaz az öncélú heroizmus, az a "desmesure" fűti őket, mit Roland lovagot, aki nem fúj segítséghívó kürtjébe, mikor a szaracénok körülveszik a hegyszorosban, csak amikor már késő van; a négy Haymonfi kóborol úgy a kietlen téli erdőben, mint a vadnyugati becsületes haramia, akit a seriff üldöz; Egil Skallgrim úgy torol meg minden kis sértést a csatabárdjával, mint a cowboy a coltjával.

Ezek az ősvilági vitézek csodálatosan szívós életűek: mikor a mórok ellen harcoló lovagok s a tengerjáró vikingek ideje rég elmúlt, történetüket még egyre éneklik, egyre színesebb és regényesebb dalokban Európa népei; tetteik még eposzokat sugallnak, az olasz reneszánsz csillogó szépségű remekműveit.

A XVII. században még annyira élnek, hogy a század elején még megőrjítik jeles könyvember-ősünket, Don Quijotét, s később, kissé kiparókázva, ők a hősei a nagy barokk államregényeknek, és egyikük, Cid, alapítja meg a francia klasszikus drámát. A békés és bölcs XVIII. században mintha kissé kimennének a divatból, de a század végén a romantika annál nagyobb örömmel támasztja fel őket, nemes haramiák, indiánok és arabusok alakjában. S azután jön, last, but not least, Jókai...

Az embereknek kell ez a bátorság, nagylelkűség, nővédelem és sportszerű kiválóság emberfölötti gesztusai, fiúk lelkesednek érte, leányok ellágyulnak rajta, és a felnőttben is megmarad valami a fiúból és a leányból. Magára az irodalmi vonalra, amelynek utolsó állomása a cowboyregény, nem is szabad semmi rosszat sem mondani, hiszen ami bennük teljesedik, talán "jobb részünk arany álma". Csak a cowboyoknak nem tudok megbocsátani.

Mert ez egy műfaj, nem több, mint egy műfaj, egy egész életforma végső lezüllöttsége, ami Zane Grey regényeiben hemzseg és lovagol. Ha van dekadens író a világon, Zane Grey az. Az ópiummámoros, perverzitásokat tanári műgonddal kereső fin de sičcle írók kultúrmorfológiai szempontból hozzá képest üdék és fiatalok.

A cowboyregény és cowboyfilm a megtestesült szenilitás, a vég. A kultúrák életrajza abból áll, hogy a formák mint formák továbbélnek, de minél inkább elöregednek, annál inkább elvész belőlük az értelem. A chanson de geste-ek és a sagák még értelemgazdag alkotások, szervesen nőnek ki a kor viszonyaiból, élményszerű valóságot mondanak el, ha idealizált formában is. Hallgatóságuk hitt a hősökben és a hősiességben.

Ariosto, Tasso és az Amadis-regények közönsége már távolabb állt a lovagi valóságtól, egy spanyol hidalgó mégis egész családjával gyászt öltött, amikor azt olvasta, hogy Amadis meghalt; és a világon akkor uralkodó udvari arisztokrácia a vitézek egyenes leszármazottjának és folytatójának vallotta magát - a heroikus világ még mindig élt, mint ünnepi magasság, ha mint hétköznap már el is tűnt.

És élt még a romantikus korban is, mint lelki valóság, mint nosztalgia, és pillanatokra vissza tudott jönni a földre is: ilyen pillanat volt a magyar szabadságharc, Jókai héroszainak, a Baradlayaknak az ideje; hiszen Heinének is a Nibelung hősök jutnak eszébe a negyvennyolcas magyarokról, die helden lobebearen.

De Zane Grey korában mindebből mi marad? Az eszme, amelyért a cowboyok harcolnak nibelung hűséggel, az, hogy minél több marhát őrizzenek meg gazdájuk számára, és kiirtsák a magántulajdon ellenségeit, a sátáni marhatolvajokat.

Hősiességük nem abból áll, hogy mint a régi vitézek, lándzsával, karddal addig kaszabolják egymást, amíg olyan sebek nem tátonganak rajtuk, hogy a madarak keresztülrepülhetnének, ha szokásuk volna embereken keresztülrepülni, így mondja egy ír hősmonda - nem, ennyire nem erőltetik meg magukat, a hősi küzdelem maga is technika immár, csak arról van szó, hogy melyikük süti el előbb a pisztolyát, és mit tesz Isten, mindig a derék ember lő hamarább. A sátáni marhatolvajnak védekezni sincs ideje, ez a lényeges. Egy nagy kultúra vége ez, a fausti ember öncélú, expanzív hősiességének értelmét vesztett paródiája, bohóc hősiesség, sírnivaló. És a cowboyszerelem?

Látszólag tiszta és nemes, de tulajdonképpen aggastyánian impotens. A fausti ember szerelme a távolság, a legyőzendő akadályokon diadalmaskodó vagy elvérző vágy kultusza, de itt már csak formálisak az akadályok, hideg a vágy és lovagló fababa a nő. Eszkimók közt vagyunk. "Öleljem ezt, ki egy Aspásiát tartanék karomban?" ... ki egy Angelicát, egy Armidát, egy Tengerszemű Asszonyt?

Zane Grey meghalt, húszmillió példány után. Halászni nagyon szeretett, olvasom; nagy mélyvízi halakra, kardhalakra és tonhalakra halászott. Hogy valami jót is mondjak a halottról.

Szerb Antal