Feszty Árpád emlékkiállítása
Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat őszi tárlatának keretében emlékkiállítást rendezett Feszty Árpád műveiből, aki huszonöt évvel ezelőtt halt meg. Nem valami szerencsésen összeválogatott festményeinek egy termet juttatott, pedig Feszty nagyobb gondot és több teret érdemelt volna, még ha művészete felett meglehetősen el is járt az idő.
Feszty művészeti tanulmányait Bécsben és Münchenben végezte, a történelmi akadémizmus és a zsánerképfestés korában nőtt fel, amelynek Székely, Munkácsy és Benczúr voltak legkiemelkedőbb irányjelzői. Feszty kezdetben Munkácsy hatása alatt állott, amiről e kiállításon látható "Bányaszerencsétlenség" című képe éppen olyan világosan tanúskodik, mint másik nagyméretű festménye, a "Golgotha".
A nyolcvanas évektől őt is magával ragadta a historizmus láza, számos történelmi kompozíciói festett, közöttük a legnagyobb méretű, legnagyobb igényű és legsikerültebb is volt az a hatalmas körkép, mely a millenniumi kiállításon a magyarok bejövetelét mutatta be. Bár ebben a művében két festőtársa is segített neki, az egésznek elgondolása az övé volt.
Feszty történelmi kompozíciói nem érték el Székely erőteljességét, nem dicsekedhettek Munkácsy jellegzetes festőiségével, nem vetekedhettek Benczúr külsőséges pompájával, de sima könnyedséggel, jó rajzkészséggel és a részletekben zamatosan oldották meg az akkori közönségtől kívánt és nagyra tartott feladatokat.
Kifejezésmódjában volt valami huszáros lendület, amely azonban néha modorosságban végződött. Mindent összevéve: Feszty művészetének e korában történelmi festészetünk gárdájának ha nem is vezére, de egyik derék tagja volt, akit közönsége és a hivatalos Magyarország egyaránt nagyra becsült.
A millennium után mélyreható változások jelentkeztek művészetünkben, a történelmi festészet csillaga hanyatlani kezdett. Fesztyt is némi nyugtalanság fogta el. Néhány évre Firenzébe költözött, a hazafias lendületet bibliai témák monumentalitásával iparkodott felváltani. Az olasz út nem hozott művészetében megújhodást. Amint pedig a század elején visszatért Magyarországra, lelkének egyik legerőteljesebb hajlandósága lett úrrá rajta: realizmusa. Most már nem történelmi képeket festett, hanem a magyar nép és táj foglalkoztatta.
Az 1912. év elején a Nemzeti Szalonban rendezett kiállítása, amely különben olaszországi bibliai kompozícióival és romantikusan stilizált tájképeivel megismertetett, egy csomó népéletet ábrázoló festményét mutatta be, számadó juhászokat, bundás parasztokat, vén baktereket, öreg parasztgazdákat, vén hajúkat, falusi kocsmárosokat, cigánygyerekeket: a Bihari festette világ szereplőit, gyakran meglepően találó jellemzéssel.
E képek festési módja erősen különbözött fiatalságának stílusától. A Munkácsyra emlékeztető erős hangsúlyok helyett lazább és elnagyoltabb festésmódot látunk, a valóság drámai stilizálása helyett egyszerű természetutánzást. Ugyanebben az időben készült magyar tájképeiben éri el realizmusa tetőpontját, ezek között hű és finom természetmásolatokat találunk. A szabadban ülő festő gondos megfigyeléseit, levegősségükben és világos színeikben könnyen felismerhető a plain air-festészet hatása.
De néha-néha még ekkor is feltámadtak benne egykori romantikus korának vágyai, stilizált hangulati tájakat festett, tanújeléül annak az ingadozásnak, melytől nem tudott szabadulni.
