Halálhíre már csak elmosódottan szűrődött át a gőzökön, s emlékezetére már csak néhány siető, ideges sor jutott. Nemrég még jobb sajtója lett volna. Neve ott állt annak a pár száz névnek a listáján, amely a szellemi élet világforgalmában közkézen forgott. Igaz, hogy ezen a névsoron csak szerény rang jutott neki. Jelentősége inkább a vonatkozásaiban van; mint most a halála...
A forradalmi Oroszország színházában gyökértelennek érezte magát. Az indulatok, amelyekre ott egy izgatott és hatásos új színjátszás épült, számára idegenek voltak. Az ő levegőjét az "irodalmi" színház jelentette. Talán legcsökönyösebb képviselője volt ennek az iránynak, amely voltaképp sohasem volt irány, egy színháztípusnak, amely sohasem volt típus. Ezért egész magatartásában s legjobb pillanataiban is valami halvány nyoma maradt a jóakaratú dilettantizmusnak.
Új hazájában, Párizsban, az új Oroszországból kivonuló hátvédből előörs lett mégis. Ami ott reménytelenül túlhaladott volt, az itt frissítéssé és lázítássá vált. A francia színház merevsége a háborút követő időkben elviselhetetlenné vált. Ekkor lépett fel Baty, s harcba szállt a francia színház verbalizmusa ellen, az ellen, amit pszeudoklasszicizmusnak nevez, s ami Racine-tól a bulvárírókig terjeng. Ebben a légkörben szinte jelképes a Pitoeff hibás franciasága.
S ha egyfelől kissé gyermeteg "irodalomszeretetével" a műkedvelés határán állt, másfelől egyik utolsó képviselője volt az igazi, ősi komédiásnak. Vándorkocsit képzelünk lobogó és beteges alakjához, állandó pénzzavaraival, szapora családjával, szegényes kellékeivel, többször szünetelő, mint játszó kóbor-színházával...
És vonatkozásokban oly gazdag életének fő hangsúlya egy törékeny teremtésen van, egy nagy színésznőn, akinek nevet adott. A felesége ez - Ludmilla Pitoeff. Most, amikor oly sokminden lezárul, ami huszonegy esztendőn keresztül jelentett valamit, s amikor a jelkép is eltávozott mellőle: vajon mi lesz ezzel a nagy színésznővel és rendkívüli asszonnyal?...
Kürti Pál
