|
Hevesi Sándor
Ha egyetlen szóval kellene kifejezni azt, ami Hevesi Sándor szellemi magatartásának lényege, azt kellene mondanunk, tanító volt. Szenvedélyes, kizárólagos tanító. Egyedüli tantárgya pedig a színház, és minden, ami a színházzal kapcsolatban van. Szüntelenül, mindenkor és mindenütt tanított. Nem lehetett vele tíz percig együtt lenni akár nagyobb társaságban, akár négyszemközt, hogy át ne vette volna a szót, és ne kezdett volna színházról, színészekről, színdarabokról beszélni, azaz előadni. Ahogy a madár a levegőben, a hal a vízben van, úgy volt ő a színházban. Soha ki nem lépett belőle. Magánélete nem is volt.
Boldogult felesége panaszkodott rá, hogy étkezés közben is színdarabokat olvas, fordításokat javít, jegyzeteket csinál. Tanította a színészeket játszani, a díszletezőket díszletezni, a rendezőket rendezni; nem csodálnám, ha azt hallanám, hogy a szerephozó altisztet is tanította, hogyan kell a szerepeket a színész uraknak átadni. Az írókat is tanította színdarabot írni, szcenáriumot kidolgozni, szerkezetet felépíteni - ő volt majd minden magyar drámaírónak titkos munkatársa.
Mint minden igazi tanító, elméleti síkra tett át és beállított egy rendszerbe mindent, ami szóba került, alapvető dramaturgiai kérdéseket és apró részleteket egyformán. Apró részletek nem is voltak a számára. Az, hogy a színész kalappal és bottal kezében lépjen-e be mint látogató a szalonba, éppúgy érdekelte, mint egy Shakespeare-probléma.
A Vígszínház kezdettől fogva ezt művelte, de elméletileg és kritikailag Hevesi fejtette ki, klasszikus művekre is alkalmazva, és ő szervezte meg a Thália Társaságot az új stílus gyakorlati illusztrálására. Akik ezt tovább propagálták, azok az ő tanítványai voltak. A Nemzeti Színház régi emberei természetesen ellenezték, de a fiatalokat megnyerte magának, élükön Pethes Imrével, akiben bizonyára ő tette tudatossá a stílusát. Hevesire ebben az irányban, azt hiszem, Duse játéka volt a legnagyobb hatással.
Abban az időben, amelyre az ő pályájának első fele esik, nagy átalakulások voltak minden nemzet színpadán, nagyhatású rendezők léptek fel a németeknél, angoloknál, franciáknál, oroszoknál. Hevesi tanult mindezekből, de amit tanult, beledolgozta saját rendszerébe, épp annyira önálló volt, mint bármely más külföldi nagyság. Ő is egyike volt azoknak, akik a rendezőre, aki addig meghúzódott a színfalak mögött, felhívta a nyilvánosság figyelmét, s megmutatta a rendezői művészet külön jelentőségét. Magától értetődik, hogy aki ennyire testével-lelkével benne él a színház levegőjében, nem tud mindvégig ellenállni a csábításnak, megpróbálni a gyakorlatban is azt, amiről addig csak elméletei voltak. Így lett Hevesi is drámaíró. Nemcsak Jókai-regényeket alkalmazott színpadra, s nemcsak fordított külföldi műveket, hanem eredeti színdarabokkal is kilépett a színpadra.
Hét-nyolc színműve közül három az egykorú magyar drámaírás javához tartozik, de legjobb darabjaiban is elárult valamit: kitűnő dramaturgiai tudása, nagy műveltsége, írói rutinja és technikai biztonsága mellett is hiányzott lényéből valami, ami a lényeghez tartozik: az ösztön zsenialitása. Ez volt az a korlát, ameddig dramaturgi és rendezői művészete is elért.
Nincs elég terem, hogy erről részletesebben szóljak, de meg kell állapítani, hogy a Nemzeti Színház Hevesi igazgatása alatt, nehéz időkkel küszködve, megfelelt nemzeti hivatásának. Hibákat követtek el, hibák nélkül nincs színházi igazgatás, az általános kép, amely ebből az időből megmaradt, mégis a virágzás korának mutatja.
Elkerülhetetlen ennyi idő alatt egy színház, különösen egy állami színház igazgatója gyűjt magának egy nagy és agresszív sereg ellenséget, érdekeikben és becsvágyukban sértett színházi emberekből, írókból, mindenféle más érdekeltségű emberekből. Végülis kicsinyes emberi hibákból olyan kötelet fontak, amellyel Hevesit megfojtották, mint a Nemzeti Színház igazgatóját.
Schöpflin Aladár |