Móricz Zsigmond önéletrajza - Athenaeum
Aki e sorokat írja, abba a korba jutott, amidőn kiadója azt a kérdést intézi hozzá, hogy nem írná-e meg önéletrajzát? Az én válaszom nagyon gyors és határozott: sohasem fogok önéletrajzot írni. Ennek két oka van. Az egyik, hogy magát az önéletrajzot, a saját biográfiát alapjában elhibázott műfajnak tartom. Még a nagy Goethe Wahrheit und Dichtung-ja sem köti le éppen életrajzi adatainak ismertetésével az olvasó figyelmét, és Herbert Spencert, a nagy filozófust is mindentől inkább meg lehet ismerni, mint saját biográfiájából.
A második ok az, hogy éppen a mai korszak legkevésbé alkalmas egyes egyének saját lelkületének bemutatására. Nemcsak azért, mert az író valószínűleg tévedni fog saját jelentőségének piacra hozatalában, hanem azért is, mert mindenhonnan oly rettenetes, az egész emberiségre zúduló, és ennélfogva a tömegeket érdeklő jelenségek rohannak ránk, amelyek mellett egyetlen egyén, még talán a legérdekesebb is, eltörpül, és ennélfogva az önéletrajz jelentéktelenné válik.
Mindezeket a meggyökeresedett meggyőződéseimet föl kellett függesztenem akkor, amidőn kezembe került Móricz Zsigmond Életem regénye című új könyve. Arra nem tudok választ adni, hogy ez csakugyan önéletrajz-e, vagy nem. Mindenesetre különös önéletrajz, mert a szerző 10. évéig jut csak el, tehát a gyermekkort mutatja be, holott az ember azt hinné, hogy akkor még az egyéniség az "én" teljes erejében nem érvényesül. Azt sem tudom, hogy hogyan sorozzam be a másik oldalon az úgynevezett "családi regények" közé, mögötte mindig maga az író lelke bujdosik, mint távoli felhő, amelyen át verődik minden fényhatás az írásra.
Talán szabad annyit mondanom, hogyha összehasonlítunk egy háború előtti életregényt egy háború utáni másik remekművel, tehát Romain Rolland Jean Christophe-ját a Nodel-díj nyertes Roger Martin du Gard nagy Thibauld-család-jával, a különbséget abban látom, hogy a háború utáni önvallomások vagy családi életrajzok sokkal érdekesebbek és életesebbek, mint azok, amelyeket ugyanolyan nagy tekintélyű írók a békeévekben írtak. Ez Móricz Zsigmondnál nem tűnik fel, azért, mert ő mindig roppant éles színekkel, sőt sokszor érdes formaképzéssel dolgozik. Legnagyobb történeti regényünk, az Erdély nagyon gyakran a durvaságig megy hatalmas ábrázolásaival.
Mikor Móricz Zsigmond új könyvét elolvastam, nemcsak egy igazi magyar remekművet ismertem meg benne. Úgy érzem - és ez talán még fontosabb -, hogy a most divatos falu- vagy fajkutatásban a legmélyebb, de legeslegmélyebb biológiai és lélektani kútfúrást Móricz Zsigmondnak ez a könyve végzi. Mélyebbre a magyar lélekkutatás sohasem fog megérkezni, mert ez a páratlan alkotás, amelyet Móricz Zsigmond a saját gyermekkorán átfúrva és a saját vérmérsékletének önkéntes kitárásával a magyar olvasóközönségnek ad.
Ezt a véleményt fenntartom, dacára annak is, hogy éppen azokat a részeket, amelyekről az író azt hiszi, hogy politikailag a leghelyesebben tárják fel Tisza Kálmán korszakát, a legkevésbé tartom nevezetes felfedezéseknek. Olvasás közben attól félek, hogy Móricz úgy fog vele járni, mint egy legutóbbi házassági regényében, amely főként Bécsben játszik, és benne az akkori osztrák főváros kávéházi asztalánál előre bejósolta, hogy Ausztria önálló fejlődése most fog kezdődni, és egy olyan osztrák programot adott, amelyre a történelem néhány hónap múlva tökéletesen rácáfolt.
Móricz könyve lényegében nem valamely társadalmi réteg bemutatása, nem kortörténet. De magának a lélektani folyamatnak a hátgerincen és vérkeringésen át való mélységes levezetése még talán egyetlen magyar műből sem ütközött ki oly eredeti erővel, mint ebből az életregényből.
Ha kritizálni akarok, azt is szabad mondanom, hogy az első részben, amely a "Csécse, boldog sziget" címet viseli, még kissé nehézkesen indul a nagy önboncolás, az olvasót néha-néha fárasztja a sokféle papi családnak a családfaültetése. Különös az, hogy külföldi nagy írók, ha életrajzot írnak, éppen a gyermekkort és annak kis eseményeit tudják csipkeszerű modorban feltüntetni, amire a legékesszólóbb példa éppúgy Romain Rolland Jean Cristophe-jának első két kötete, mint Daudet feledhetetlen Le petit chose-ja.
Evvel szemben Móricz Zsigmondnál a kezdő gyermekkor veti elénk a legsúlyosabb göröngyöket, mintha az író igazán az ugarból szedte volna fel őket, hogy az olvasó elé dobálja. Később nemcsak a társadalmi, de ami fontosabb, a lélektani és élettani távlat is mindjobban növekedik. "Istvándi földrengés után" c. fejezetében már ott vagyunk a lélek- és környezetkutatás legmélyén.
Viszont nem hiszem, hogy valaha bármilyen bíráló túlzásnak mondaná azt, amit itt leírok: hogy "Pthrügy, a feledhetetlen szenvedések" könyve a legtökéletesebb mesterművek egyike, amely a legnagyobb oroszokra (nem Tolsztojra, hanem Turgenyevre és Gorkijra) emlékeztet, de ennek dacára végtelenül magyar. Móricz Zsigmond életének regényében remekművel ajándékozott meg mindnyájunkat.
Hegedűs Lóránd
