|
Visszaemlékezés kisebbségi éveinkre
Amikor kisebbségi sorban éltünk, csaknem teljesen szembenállottunk mindennel, ami helyzetünk tartósságára emlékeztetett. Életünk kereteink tagadásában múlott el. A közvetlen múltra alig tudtunk visszaemlékezni. Számunkra a múlt mintha a háborúval lezáródott volna. Történelmi és irodalmi tudatunk csak eddig terjedt. Az anyaországi magyarnak úgy tűnhetett, hogy megállottunk 1919-nél, az irodalomban Adynál. Mi volt ennek az oka?
Most gyakran elgondolkozom ezen. Az anyaországi szellemi mozgalmak nem jutottak túl a trianoni határon? A könyveket és folyóiratokat áthoztuk vagy átcsempésztük. Amíg átjöhettünk, élénk kapcsolatot tartottunk anyaországi barátainkkal. A Bartha Miklós Társaságot annak idején testvérmozgalmunknak tartottuk.
De teljesen kiestünk abból a szellemi létformából, ami úgy átfogja minden nép társadalmi életét, mint a levegő a földet. Kiszakítottak bennünket a magyar szellemi forma teréből, más atmoszférikus nyomás alá kerültünk. S ezt a kiszakadást nem bírta ellensúlyozni, ha akármily buzgalommal bújtuk a folyóiratokat, ha éjjeleket vitáztunk és tárgyaltunk barátainkkal budapesti tartózkodásunk alatt, nem bírta pótolni a levelezés vagy az elvbarátság tudata anyaországi mozgalmakkal.
Mikor magam vagy tíz évvel ezelőtt Nyugatról hazakerültem, hónapokig nem találtam helyem. Nem szívesen gondoltunk vissza elszaladt éveinkre. Úgy érzem, mintha az emlékezés most indulna meg bennünk. Mintha a hazakerüléssel egyszerre távlatot is kaptunk volna életünk két évtizedének nyugodt megítéléséhez. S amíg tudatunk nem végez tapasztalatainkkal és élményeinkkel, egészen bizonyos, hogy kisebbségi magyarok maradunk.
Valahogy úgy voltunk, mint a zsidók, akik az egyistenhit legáltalánosabb formáját akkor szülték meg és vitték szét minden népek közé, amikor a római légiók lerombolták a jeruzsálemi templomot, és megszüntették a zsidó nép önálló létét. Mi is így és akkor apostolkodtunk a csehek, szlovákok, németek és magyarok között a közép-európai megbékélés eszméjével, amikor nemzeti közösségünkből kiszakítottak bennünket.
Vagy mégis, a felejtés védekezés, a lélek védekezése lenne? De itt elsősorban szellemi jelenségekre való visszaemlékezésről van szó, s én úgy hiszem, hogy a szellemi alkotások belső értéke, igazsága és esztétikai hatása, no meg emberi hitele dönti el, hogy meddig hordjuk őket tudatunkban.
Emlékszem, hogy amikor cserkész tábortüzeknél szavaltuk őket, rőten állottunk a máglya mellett, ökölbeszorított kézzel, tekintetünket a legmagasabb hegycsúcsra kötöttük, s le nem vettük onnan, amíg a vers tartott, a legmélyebb hangunkat vettük elő, és a legteljesebb hangbőséget, hogy visszakiabáltak a hegyek. A tartalom mintha másodrendű lett volna, csak a póz, a kiállás volt a fontos, a vers csak alkalom a kiállásra. Most már alig tudnék valamit visszahozni belőlük.
Pedig kis dolgok is élesen ragadnak meg bennem. Világosan emlékszem például a somorjai Prohászka István több képére, annak ellenére, hogy sokszor csak hallásnyi ideig láthattam őket. A telepesek című képét, ha festő volnék, meg is tudnám festeni. A háttérben magyar falu rozoga viskókkal. A kép közepén kövér szláv paraszt kövér feleségével, jó kocsin, pompás lovakkal.
A kocsi kerekeiben hegyvidéki szlovák táj, az otthon emléke, ahonnan a szláv telepes a magyar síkságra leereszkedett. A kerítés mögül sovány, csontos fej bámulja riadtan őket, a szemei olyan mélyek, mint a csontvázé. Csak kisebbségi paraszt, mondjuk a csallóközi Doborgaz riadt szegényei nézhettek ilyen kétségbeesetten a viruló szláv telepekre. Egy szociográfiai fényképkiállításon egészen világosan emlékszem az egyik képre, amelyen csak felvonuló magyar sztrájkolók lábait lehetett látni. A törzseket még ma is hozzá tudom a lábakhoz képzelni. Miért maradtak meg ezek az apróságok emlékeimben? A magyarázat mindenesetre bennük, hitelességükben keresendő. Tudatformánkat apró dolgokból foldozta össze az idő, kicsi jelenségekből, de egységes elemekből. Ami elütött, azt tudatunk kiszórta a szélbe. Azonos vágy dolgozott itt: kialakítani a szemlélet legtisztább formáját. Úgy képzeltük, hogy van, létezik egy magasabb életforma, amely emberi, szociális, gazdasági és esztétikai értéktöbbletet jelenthet úgy a kisebbségi magyarság, mint a többi nemzetek számára. Csak olyan megoldások bírtak számunkra jelentőséggel, amelyek értéke általános volt, és vonzást gyakoroltak mindenkire. Csakhogy a valóságban nem gyakoroltak vonzást egyformán.
Hányszor kellett látnunk, hogy többségi oldalon elnéző vállonveregetéssel fogadtak bennünket, s magatartásunkat felkínálkozásnak vették a legtöbb esetben. Amikor mozgalmainkban egyformán mértük a magunk és a többségi népek dolgait, akkor a külügyminisztérium tájékáról pénzügyi igényeink után érdeklődtek. Tiszták voltunk, vagy talán naivak. Lelkesedésünkben az üdvhadseregesekhez hasonlíthattunk. Bármely utcasarok profán népsége előtt kiállottunk igazságainkért, főleg a "közép-európai gondolatért".
Egyszer Masaryk fogadta kihallgatáson három képviselőnket. A kisebbségi fiatalok tüzesen kifejtették, hogy a régi keretek felbomlása a nemzetiségi kérdések rendezetlensége folytán szinte elkerülhetetlen volt. De ugyancsak elkerülhetetlen a szétbontott keretek magasabb szempontú, nemzetiségi ellentétek nélküli összeillesztése. A fiatal magyar nemzedék életfeladatának tekinti ezt. A többségi sajtó kiemelte, hogy milyen bátor kritikát gyakoroltunk múltunk felett. A kihallgatás egész lefolyását nekünk kellett közzétennünk, hogy visszautasítsuk a ferdítéseket.
A többségi szellemi ember éppen úgy, mint a politikus, csak a közvetlen történelmi múltat látta, azt is egyoldalúan, s nem volt hajlandó tudomásul venni a magyar forma jobbik részét, még akkor sem, ha lelkünket tenyerünkre téve mutattuk azt meg. Talán a birtokon belüliség hatott úgy szemléletükre, hogy mindenben a politikai használhatóságot nézték, s azt is napi árfolyamon.
Nem gondolkodtak években előre. A kisebbségi szellemiség nem tekintette elfolyt éveit, az álmok határán járt, évekkel, tízévekkel a jelene előtt. Amint a többségi szellemi ember nemzeti formáinak határára ért, politikussá változott, s azt is köznapi értelemben. Miért hittünk mégis a megbékélés eszméjében? Mert a kisebbségi helyzetet csak úgy lehetett kibírni, ha valami magasabbrendűhöz vezető útnak tekintettük.
A csehek létformája anyagilag biztosabb volt és magasabbrendű, de eszmeileg, szociális szempontból és esztétikailag alacsonyabbrendű. A legemelkedettebb szellemek is bele tudtak például nyugodni, hogy az állam hatalmát kiterjessze más népekre is, ragaszkodtak jelenükhöz, s még vágyaik sem voltak arra, hogy magasabb jövő felé állítsák szekerük rúdját. Meglepett sokszor, hogy még a legbátrabb szellemek sem tudtak a politikai érdekek fölé emelkedni. Az állam kereteit még azok a szellemek is megbonthatatlannak és szükségszerűnek, történelmileg megokoltnak tartották, akik egyébként a társadalmi rend legradikálisabb átépítését hirdették.
Mintha mindegyikükben lett volna valami a hivatalnok természetéből. Amint létrehozták az államot, a társadalmi élet szervezetét, nem látták kereteitől a valóságot, illetőleg csak annyit láttak belőle, amennyit az államszervezet természete engedett. Az állam, az állam mindenekfölött. Ez volt a legutolsó cseh életszemléletnek tengelye. Nem csoda, csak szomorú kissé. Háromszáz évig vágyakoztak az önálló nemzeti lét után. Az első alkalmat úgy használták ki, hogy elégtételt vettek a három évszázadért.
Amikor a kisebbségi tárgyalások napirendre tűzték a magyar kérdést is, akkor az egyik kiadó újra kihozta Jókai Lőcsei fehér asszonyát, s ebben óriási tájékozatlanság mutatkozott meg a magyar formával szemben. Az újabb alkotások közül lefordították még Szabó Dezső Segítségét, s arra használták, hogy a belső magyar kritikát visszafordítsák a magyarok ellen. Politikai tőkét vontak ki belőle. Lefordították még Móricz Légy jó mindhaláligját, de lélektani finomságait a fordítás nem tudta visszaadni.
A találkozót jó alkalomnak szántuk, hogy a magyar szellemi élet keresztmetszetét bemutassuk képességeink és ismereteink szerint. Horát és Halast Babits és Kosztolányi magas költészete érdekelte, Seifertnek Kassákról és Veres Péterről beszélhettünk, a cseh populisták képviselőjének pedig Illyés Puszták népét és a magyar szociográfusokat szántuk. A magyar szociográfia, mint irodalmi eszközökkel dolgozó valóságfeltáró forma, érdekelte is a populisták képviselőjét.
A kisebbségek az élet teljes formáira törekedtek, nemzeti létre, ennek teljességére, vagy még annál is többre, valami olyan általánosra, mint az egyistenhit a provinciális pogány törzsi hiedelmekkel szemben. Ha bátor vagy, keresd, ami összeköt, keresd a közös veszélyt, illetőleg ismerd meg, hogy együtt védekezhess. Seifert nem felelt, s ekkor gyorsan belekaptam a Lidérc a Kárpátokon című vers nyersfordításába, ezt hallgasd meg:
Többet aztán nem fordítottam. Megakasztott Seifert egy megjegyzése. Azt mondta, hogy háború esetén elsőnek ragad fegyvert, és kimegy a határra az állam védelmére, Csehszlovákia védelme általános európai érdek. Erre megkockáztattam egy kérdést. Kívánná-e, hogy a kisebbségek is minden feltétel nélkül úgy cselekedjenek? A felelet: "Feltétlenül".
Birtokon kívül éltünk, s más népek gondjait is magunkra vettük. Olyanok voltunk, akkor úgy éreztük, mint akik szakmányban végzik az álmodást, mások helyett is álmodnak, nemcsak a maguk számára. Sajnáltuk utólag a lemondást, ami ehhez kellett. Kisebbségi magyarok voltunk, és saját sorsunkon túl izgatott azok sorsa is, akik a kisebbségi helyzetet ránk kényszerítették.
Van még egy példa erre a történelemben? A többségi oldalon a szemlélet és gondolat határait az állam léte határozta meg. A szemhatár és a politikai határ végzetesen azonosult, a gondolatnak nem volt ereje a politika lehetőségein túlra repülni. Ha elhagyta azt a területet, amit a politika jelölt meg neki, lehullott, mint a leparittyázott galamb. A szellem képviselőinek bátorsága és gondolatszabadsága nem haladta meg egy közepes politikusét.
Az első napokban idegesen turkáltam az északról jövő hírek között, hogy talán találkozom nevével, mert azt tartottam, jó alkalma van, hogy most elkövessen valami egyénien szépet, amelyre majd nemzedékek emlékeznek. Titokban még féltékenykedtem is reá, mert nagy tettekre ritkán van alkalom az egyén életében. Nevét és tettét nem találtam sehol.
Azon az őszön úgy éreztem, hogy valami mély dolgot értettem meg a cseh formából, a Modva parti szellemiség magatartásából, most újra csalódtam, új talány előtt állottam, amit nem tudtam megfejteni. Valami talán kimaradt a csehek alkatából. Talán abban van valami magyarázatféle, hogy önálló létük háromszáz évig szabadság volt - hó alatt. De ez is jó alkalom nagy erények kifejlesztésére, s miért nem mutatkoztak meg ezek a húszéves szabadság idején? Felszabadulásukat európai üggyé tették.
Masaryk mindig büszke volt erre, s mindig figyelmeztette a cseh szellemiséget, hogy Európához igazodjék. Nem, végzetesen nem tudott ide felemelkedni. Minket Európa taszított kétségbeejtő helyzetünkbe, de talán sehol sem mutatkozott annyi vágy a minőségi európaisághoz igazodásra és felemelkedésre, mint nálunk. Büszkeséget, és valami halvány elégtételfélét érzek most, hogy visszagondolok erre. Végletek kiegyenlítő egységét hordtuk magunkban. A kisebbségi élet sanyarúságát, s a civis europaensis tisztaságát, álmait, amelyek már célokká is testesedtek.
Jócsik Lajos |