Vihar az akváriumban című regénye alkalmából
Mikor e regényről írandó bírálatot kezdtem szövegezni magamban, váratlanul nem sikerült gondolataimat egyszerűen és szakmaszerűen csoportosítani. Rájöttem, hogy túl sok gátlás akadályozza szavaim természetességét, - kétségkívül, nem látszik könnyű feladatnak, hogy a legnagyobb magyar kritikus regényéről mondjak véleményt!
Az első zavaró gondolat, ami mindenkiben, s így bennem is felmerül: vajon olyan kitűnő-e ez a regény, mint Schöpflin kritikai alkotásai? E kérdés kényelmetlennek látszik, pedig csak helytelen és felesleges - hiszen az alkotások kétféleségük miatt amúgy sem alkalmasak az összehasonlításra. Mégis, ha egy író a megszokottól eltérőt, újat, más szakmábavágót ír, mindjárt méregetni és hasonlítgatni kezdünk, s a szerző, amint ismert és elismert területéről más területre lép, e perctől kezdve kényszerül versenyt futni önmagával, küzdeni kell egész múltjával, hírével s a nevét jelentő konok igénnyel.
Úgy képzelem, akkor tudnék elfogulatlan véleményt alkotni, ha a regény alatt egyszerűen eltakarom a szerző nevét, s úgy olvasom végig, mintha írójáról semmit se tudnék, mintha nem ismernék belőle mást, pusztán ezt az előttem fekvő művet.
Van valami izgató abban, ha "ismeretlen szerzőt" analizálunk, hiszen ítéletünk még semmire sem támaszkodhatik, először és egyedül magunknak kell a szerző kvalitásait megrajzolni és leszögezni. Ez az előttem fekvő regény fiatal ember írása lehet - gondolom -; frissessége, lendülete, vidám életszeretete, s kegyetlensége a mulandóval szemben, mind fiatalos alkotókedvet mutat. A regény egy panzió sokféle lakóinak sokféle életét mutatja meg az akvárium kivilágított üvegfalán át, kusza, komikus és tragikus életeket. Mint fojtogató liánba szorult kis halak, úgy csavargatják vékony testeiket s próbálnak szorongató sorsukból kimenekülni.
Hányféle élet! milyen fiatalosan ömlő gazdagság! Még hibái is fiatalosak: a mondanivalóval, bölcs gondolatokkal túlterhelt fiatal alkotó közé itt-ott besurranó fiatalos romantika is a tehetséges, de még nem teljesen lehiggadt írót sejteti. Néha közhelyeket is mond, nem fáradságból, hanem mert még semmivel szemben sem fásult, az írás friss örömében mindent egyformán szépnek és fontosnak ítél e világból.
Ebben az "ismeretlen szerzőben" rögtön fel lehet ismerni a vérbeli írót, ábrázolóereje meglepő; határozott ösztönössége, megfigyelő-képességének gazdagsága elismerésre méltó. Atmoszférát tud teremteni s eleven életet, története belülről, önmaga erejéből áll össze kerek egésszé, minden különösebb cselekmény segítsége nélkül. Különösen három alakja kitűnő: a szoknyabolond ügyvéd; hervadó s tragikai tehetséggel féltékeny felesége, s a fogadott leány, - ez a szép, ravasz, komisz teremtés, a legeslegutolsó kor mindenre felvértezett lánytípusa.
Nem lírikus hajlamú ember alkotta őket, józan, éles realizmus fényében születtek. Az író legtöbb árammal az okos tárgyilagosság vonalán halad, nehezebben tud megbirkózni a lírai elemekkel - legkevésbé eleven alakja, kit pedig gondos szeretettel rajzol, a tönkrement nagyúr, aki titokzatos múltjával és előkelő magányával kelt a kíváncsi panziólakók közt naivul romantikus feltűnést.
Ilyesféléket gondolnék, ha valóban nem tudnám, hogy a regényt Schöpflin Aladár írta, aki elsősorban mégsem regényíró, s főleg nem kezdő fiatal író. Úgy látszik, az elfogulatlanságot nem lehet ingyen fogással megszerezni, s a szerzőnek, ha nem is személyét, de eddigi működését mégis ismerni kell, hogy művét helyesen megítélhessük. De nem én volnék az első, aki "ismeretlen" szerzőről tévesen ítél, jeligés pályázatok bírálói mind jól tudják, a névnélküli mű megítélésénél milyen komikus balfogások lehetségesek!
Van egy féltréfás elmélet, mely szerint minden irodalmi mű három alkotóelemből áll: a címből, a műből és - az aláírásból. S valóban, ha a kritikus Schöpflin nevét, mint üveglemezt e mű elé tesszük, a regény színei és hangsúlyai valahogy megváltoznak. Az alakokban felismerjük Schöpflin sajátosan éles megfigyelő-képességét, szavaikban egy bölcs ember higgadtra szűrődött élettapasztalatát. Hiszen a való élet is mese és színház, s ki láthatna nála pontosabban a dolgok mögé? Nevének hitele, ha egyrészt túlságos igényt csigáz is az olvasóban, de másrészt hitelessé s világossá teszi a regény rejtettebb szögleteit is.
De ha valaki mégis feltenné az oktalan kérdést, vajon van-e olyan jó ez a regény, mint Schöpflin kritikai művei - erre mégsem tudnék biztosan igennel felelni. Hiszen jó, érdekes és okos regényt más tehetséges ember is tud írni, - de ki érhetné utol Schöpflint, a kritikust? Ezt a józan bölcset, aki a maga lírátlan szárazságával, s a szép, zavaros és kalandos teóriák nyugodt megvetésével mondja el mindig a pontos és maradéktalan igazságot!
Nemcsak mint író, mint ember is példája és mintaképe ő a bölcs embernek; személyes tapasztalásból tudom, hogy nemcsak művészi ítéletében lehet megfogózni; az élet bajaiban, emberi és társadalmi viszonylatok összekuszálódott problémáiban is ő az, aki a csalékonyan elhomályosodó igazságot, s az egyetlen helyes utat rögtön fel tudja ismerni. Sokszor mondják és írják dicsérő szándékkal emberekről, hogy helyes ítéletük van, - de nézzünk csak szét ismerőseink közt, s alig fogunk találni embert, kinek helyes ítéletére valóban nyugodtan rábízhatnánk, hogy sorsunk fontos dolgaiban helyettünk döntsön.
Schöpflin, mint minden igazán bölcs ember, egyúttal jó ember is, egyenes ellentéte a "kaján kritikus" modern típusának. Meg lehet csodálni semmi elcsábulásra nem hajlamos ízlését, - én sokszor úgy gondolok rá, mint kedves varázslóra, aki e kusza, s keservesen összezavarodó életben pár csendes mozdulattal képes elrendezni, s végleges helyükre tenni a nyugtalan tárgyakat. Lehet dolgokról, problémákról az övénél talán érdekesebb, izgatóbb és váratlanabb ítéletet is mondani, - de igazabbat és maradandóbbat nem.
Ahogy most Schöpflin Aladár lelki arcképét magam elé képzelem, még nagyon élénken emlékemben él legutóbbi tanulmánya az asszimilációról - mennyi szakadozott, szétszórt vonal kapott hirtelen élénk kontúrt bennem! szavai nyomán megértettem az előttünk járt század értelmetlennek látszó mozgalmait (s azt a fájdalmas képtelenséget, hogy magam is asszimilált vagyok!). Milyen sokféle és váltakozó igazság van manapság - de Schöpflin igazságait axiómáknak érzem, rögtönösen nyilvánvalónak és cáfolhatatlannak.
Ha regényében fiatalos lendületet láttam, csak a feszültség erejének jelenléte tévesztett meg: ugyanezt a kifeszített erőt esszéiben már egyensúlynak kell felismernem. Tökéletes egyensúly, mely ingadozás nélkül, minden ideges, lazító ritmusváltoztatás nélkül jár mélyben-magasban, mindig egyformán bölcs nyugalommal.
Akit hivatása folytonos megfigyelésre, mások alkotásainak bírálatára ítél, annál nagyon érthető, hogy idővel kívánni fogja, hogy felgyűlt tapasztalatait realizálhassa, az ítélet hideg világából elvágyódik az alkotás és ábrázolás színesebb lehetőségei köz. Gyulai Pál, Schöpflin maradibb és nehézkesebb őse is többször kitért a kritikus-pályáról a líra szép mezőjére, néhány felejthetetlen verssel díszítve zord kritikus homlokát.
Jó ábrázoláshoz jó ítéletre van szükség, de nem elég a jó ítélet. Schöpflin regényével megmutatta, hogy a kritikusi talentumon kívül másfajta erő is él benne. Mint kritikus akármilyen pontosan és biztosan képes meglátni műben és emberben a sajátost s lényegest, ez mégiscsak vélemény és ítélet a dolgokról. Regényében azonban ábrázolja az embert és atmoszféráját. S ez már par excellence regényírói kvalitás.
Török Sophie
