A természet kifogyhatatlan formáló ereje gyakran az állatvilágnak olyan alakjait szólítja életre, melyek nemcsak meglepnek, hanem gondolkodóba is ejtenek bennünket. Egyik faj szerkezeti felépítése annyira egyszerűnek látszik, hogy magán az életlehetőségen csodálkozunk, azokon a szerény eszközökön, amelyekkel az ilyen állatnak fenn kell tudni magát tartania.
A másik fajt viszont a természet a legzabolátlanabb képzelettel, pazar bőkezűséggel alakította ki, sokszor anélkül, hogy anyag- és formapazarlásnak különösebb élettani jelentősége volna. Egyszer túlfinomult, másszor túlméretezett vagy túlságosan bonyolult szervezettel találkozunk, de gyakoriak a torz alakok is, melyek emberi szemmel nézve szokatlanoknak tűnnek fel.
A természet műhelyének sokezer ilyen alakja közül groteszk megjelenésével bizonyára a tenger sekély partvidékén elterjedt csikóhal tűnik fel legjobban, melynek a lóéra emlékeztető feje, csőrszerűen megnyúlt arcorra, halpénz nélküli, csontos lemezekkel fedett teste az állatkát inkább valamely páncélostestű őshüllő, alig arasznyi nagyságú elkorcsosult ivadékához teszi hasonlóvá.
Külső alakjuk egyéb tekintetében is alig hasonlít más halak megszokott formáihoz. Farkúszójuk helyén a gyík farkára emlékeztető, könnyen kunkorodó farkot találunk, mellyel a tengeri növények száraiba kapaszkodnak. Felük sem egyenes folytatása a törzsnek, hanem éles szög alatt a hasoldal felé hajlik.
Tulajdonképpeni hazájuk a Földközi tenger, honnét azonban az Atlanti óceánba is elterjedtek, sőt Ausztrália környékén is előfordulnak. Rendszerint csak ott élnek, ahol a tenger fenekét buja növényzet borítja, mert ezek között keresi és találja meg táplálékát. Uszás közben testüket függőleges irányban tartják s a vízben ilyen helyzetben emelkednek vagy süllyednek s a hasoldal irányába mozogva, ugyancsak egyenes testtartással haladnak előre.
Az úszás szerve a hátúszó, mely hajócsavar módjára működik s amelynek mozgása az úszás irányát is megszabja. Ha úszás közben egymással összetalálkoznak, farkukkal gyakran egymásba kapaszkodnak, aztán újból megfeszített erővel igyekeznek szétválni.
Érdekes sajátosságuk, hogy színüket a kaméleonhoz hasonlóan megtudják változtatni. Ezzel a képességükkel tökéletesen alkalmazkodnak a környezet színéhez, úgyhogy a vízinövényben farkával megkapaszkodó, mozdulatlan állatot észre sem lehet venni, mert azt az avatatlan szem a vízi növény levelének nézi. Ez az alkalmazkodást képessége az egyébként teljesen fegyvertelen és védtelen állatnak a létért folytatott küzdelemben igen nagy előnyt biztosit, mert az nemcsak ellenségei elől védi ót meg, hanem hasznára van abban az igyekezetében is, hogy zsákmányát észrevétlenül közelíthesse meg.
Ha táplálék után kell néznie, felhagy egyébként mozdulatlan életmódjával, farka letekeredik a tengeri moszatról, melybe megkapaszkodott s óvatos, lassú, alig észrevehető mozgással igyekszik a szabadszemmel alig látható, apró rákocskákból, férgekből vagy más puhatestű állatkákból álló zsákmányát megközelíteni. Közben a minden irányban szabadon mozgatható szemek egyikével a zsákmányt figyeli, a másikkal pedig jobbra-balra és hátranéz, hogy nem fenyegeti-e valahonnan veszély. Amikor ily módon a zsákmány közelébe ért, így helyezkedik el, hogy a szája pontosan áldozatával szembe kerüljön.
Abban a pillanatban aztán, amikor ez megtörtént, nagyon érdekes jelenet játszódik le. Minthogy a halacskának se foga, se nyelve nincsen, ezért egészen különleges módszerrel kell zsákmányát megszereznie. Mozdulatlan állapotba mered, majd száját hirtelen kitátja, minek következtében a víz nagy erővel ömlik szájába s annak sodra magával ragadja a kiszemelt apró áldozatot is.