Az észtek kiállítása a Nemzeti Szalonban nem hozott különösebb meglepetést. Művészetük fejlődése körülbelül olyan volt, mint a miénké, a múlt század elején kezdődött, amikor német hatás alatt állott, aztán a francia művészet befolyása alá jutott, végül a nemzeti tulajdonságok is érvényesülni kezdtek benne akkor, mikor bizonyos belső tradíció alakult ki és a politikai szabadság ideje is felvirradt. De mindhárom időszak alatt hiányoztak belőle kimagasló tehetségek, akikben viszont nálunk éppenséggel nem volt hiány. Eképpen az észtek eljutottak egy igen megbecsülésre méltó színvonalig, de nem a nagy európai művészet közelébe.
Bizonyára annak is nagy szerepe volt ebben, hogy nemzetiségüket évszázadokon át alig élhették ki. A svéd uralom alatt, vagy a balti bárókat szolgálva, végül az orosz elnyomás korában az észt lélek a képzőművészet terén legfeljebb a népművészetben érvényesülhetett, ez pedig náluk sem haladta meg a szűkös kereteket. A nagyobb szabadság idejében pedig éppen úgy ki voltak szolgáltatva a nyugati kultúrnemzetek művészeti fölényének, mint a többi kis nemzetek.
Amit az észtek a magukéból, mint faji elemet hozzáadtak művészetüket. Higgadt, szívósan kitartó fajta az észt, földművelésben edzett, de viszont ahhoz is bilincselt. Önálló és szabad, városi, polgári élete rövidebb volt még eddig, semhogy benne a nagy művészet melegágyai kiérlelődjenek. Az észt temperamentum különben is kissé hűvös, festőiségre nem nagyon hajlamos, inkább szobrászi hajlandóságú. Ezen a kiállításon legalább is szobrászatuk erőteljesebbnek bizonyult, mint festészetük.
*
A Képzőművészeti Társulat Derű a művészetben elnevezés alatt töltötte meg a Műcsarnok termeit.
Háromféle különböző anyaggal. Egyrészt a magyar humoros művészet termékeiből válogatott, de teljesen rendszertelenül, holott érdemes lett volna végre egyszer a magyar karikatúra történetét összeállítani. Másrészt a magyar zsánerképfestés néhány régebbi művét mutatta be, de ismét csak hevenyészve, bár ez is hálás feladat lett volna. Végül derűre-borúra felvonultatta az ismert műcsarnoki gárdát, de egyáltalában nem túlságosan derűs művekkel. Az úgynevezett szégyenteremben például láthattuk egy tüdővészes fiatalember képét, amint dagadt kezét fáradtan térdére nyugtatja és vigasztalanul bámul maga elé! Mi volt ezen a képen derű és mi volt a kiállított festmények túlnyomó részén? arra nehéz volna kielégítő feleletet találni.
*
A szokottnál jóval gyöngébben sikerült a Szinyei Társaság tavaszi szalonja is az Ernst Múzeumban. Ezek a tavaszi tárlatok azt a célt akarták szolgálni, hogy fiatal tehetségek nagyot akarásukkal minden akadály nélkül nyilvánossághoz juthassanak, mert hiszen megállapodott jellegű társaságok mindenütt abban a gyanúban állanak, hogy nem engedik szívesen érvényesülni a fiatal titánokat. A Szinyei Társaság azonban kezdettől fogva éppen az ellenkezőre törekedett: utat akart nyitni a tehetségeknek. Sajnos a meglepetések idén is elmaradtak.
Olyan jámbor és szerény társaság verődött össze, hogy akármelyik féltékeny művészi egyesülés is szívesen kebelére ölelte volna őket. De volt két feltűnő kivétel. Polony Elemér a festő, aki sötéten és komoran kavargó festményeivel határozott tehetséget árult el, a másik Farkas János a szobrász, akivel szívesen találkozunk majd a jövőben is.
*
Ezekkel a kiállításokkal körülbelül végére is jutott az ősztől nyárig terjedő idény. Sok minden történt ezalatt, sok rossz és majdnem semmi örvendetes. A magyar művészet lelkileg és anyagilag egyaránt a legsúlyosabb válságba jutott. A lelki válság ellen alig lehet küzdeni, annál kevésbé, mert még nem jutottunk el mélypontjára. De az anyagi válság ellen lehet, sőt kell harcolni.
Az anyagi válság legsúlyosabb tünete pedig az - és ennek szellemi kihatása is szinte beláthatatlan -, hogy kiállítási helyiségeink máról holnapra végzetesen megfogyatkoztak. Az eddigi öt helyett kettő maradt, a Műcsarnok és a Nemzeti Szalon.
A Szalon elismerésre méltóan iparkodott szűk keretek közé szorított hivatását teljesíteni. Annál kevésbé a Műcsarnok, mely ma is szűkkeblű társulat politikai eszköze. Unos-untig elmondottuk ezt mi is, számtalanszor elpanaszolták a napilapjaink. Sajnos, eredmény nélkül. De ma ismét szóvá kell tenni, hogy a Műcsarnok nem lehet egy társaság kisajátított domíniuma, azt a nemzet hozta létre. Abban helyet kell találni mai művészetünk minden megnyilvánulásának.
Sőt maga a Képzőművészeti Társulat is jobban járna, ha jobb belátásra jutna és visszahívná magába, vagy legalább is helyiségeibe a magyar képzőművészetnek azt a legjavát, mely évek óta elmenekült onnét! Utóvégre is lehetetlen állapot az, hogy az ország legjobb, sőt alapjában egyetlen jó kiállítási helyiségeiben legjobb művészeink ne állíthassanak ki.
A kultuszkormány néhány év óta kísérletezett a műcsarnoki nemzeti kiállításokkal, ahová megpróbált összehozni mai művészetünk legjavát. Nem megvetendő eredménnyel. De évenként ez az egy kiállítás csak csekély gyógyulást jelentett, az évnek utóvégre is tizenkét hónapja van és ebből a tizenkettőből kettő csak kis töredék!
Olyan időket élünk, amidőn az állam óriási hatalommal nyúl belé polgárai életébe. Átszervezi társadalmi, gazdasági életünket, érvényesíti befolyását a szellemi élet számos vonatkozásában. Nos, a Műcsarnok körül ennek a hatalomnak ugyancsak volna tennivalója. Ne tűrje, hogy egyoldalú érdekek szolgálatában épp ez a művészet szoríttassék ki évről-évre és kiállításról kiállításra a Műcsarnok helyiségeiből, amellyel Európa megbecsülését vívtuk ki.
