|
Kölcsey Antónia naplója
Bevezetéssel kiadta Kozocsa Sándor
Pestről hozta magával az irodalmi érzékenységet, de nem kis mértékben támogtja lelkében az író nagybácsi személye és a mellette dolgozó író-joggyakornokok: Győry Dániel, Pap Endre és Obernyik Károly. A csupa realitás nemesi környezetében így rendezi be Antónia a biedermeier álmok, a soha be nem gyógyulú sebek érzékeny birodalmát, a jó értelemben vett széplélek irodalmias izgalmaival. A literátus szellem, a környezetében élő író hatása alatt, lassan kiterjed Antónia egész családjára.
Édesapja házánál - a fiatal leány nagy örömére - esténként almanachokból olvasnak fel, s éppoly örömet szerez itt egy-egy író látogatása, mint Pest-Buda polgári szalonjaiban. A hivatásos írók között azonban jelképezi a valódi biedermeier szellemet. Emlékkönyve van, amelybe nem kisebb személyiség ír verset, mint Kölcsey Ferenc barátja, Szemere Pál. Naplót vezet, ahol az események feljegyzésén túl részleteket idéz olvasmányaiból; magyar íróktól éppúgy, mint külföldiektől (Bulwer, Goethe, Victor Hugo, stb.) saját fordításában.
Környezete Molnár Borbála-i bölcsességet tulajdonít neki, amit ő szemérmesen elhárít de olvasottságára, biedermeierre jellemző szerénységgel soha nem szűnik meg büszke lenni, hiszen a kedves Feri bácsitól hallotta egyszer: "Asszonyoknak igen sokat kell tudni - s tudni leginkább olvasás által lehet, - mivel nekik nagy részek van az ember-, sőt népnevelésben; de mivel egyik legszebb női tulajdon a szerénység, ne kívánják ők tudatni értelmességöket, hanem csendes házi körökbe használni igyekezzenek." Antónia pedig nagybátyának minden gondolatát kegyeletes tisztelettel őrzi lelkében és szavait megmásíthatatlan iránymutatásnak tekinti az életre. Naplójának néhány mondata azonnal beleringat bennünket a biedermeier légkör kellős közepébe: "Nekem az élet egy nagy virágkert, kies fás utakkal és mulatóhelyekkel. Jövendőm is csak ez utakon képzelhetem mindég. Midőn ollykor, csendes órákban, eszembe jut a jövendő, soha sem látja azt képzetem másnak, mint dúsnak szépségben, s ha néha akadályok és vészek támadnak a képzet előtt, csak felhőcskék azok, melyek enyészete után még szebb színben virítnak a virágok éltem kertjébe. Valjon lehet e idő egykor midőn lehajolnak e virágok, valjon jöhet e olly nap éltem nyarába, melly elszárítsa őket? Oh e gondolat még sejdítésnek se jó!" Sajátos biedermeier szellem! Ez a pár mondat elegendő lenne a kor stíluselemeinek meghatározására.
De ha elmélyedünk a napló hat esztendőt megörökítő lapjain keresztül Kölcsey Antónia világába (1838-tól 1843-ig terjednek feljegyzései), a pest-budai polgári biedermeiertől lényegesen eltérő kép bontakozik ki előttünk: a vidéki, magyar nemesi biedermeier. Más ez a világ, de még az ábrázoló szemlélete is különbözik a pesti formaképtől. Kölcsey Antónia érzelmessége diszkrétebb; ha a végsőkig ellágyul, akkor is keményebben viselkedik, mintha egy pesti polgárlánynak puszta könnycsepp csillan meg a szemében! |