Darvas József regénye
A történeti regények és regényes életrajzok sokszor már ijesztő áradatában örömet jelentő meglepetés Darvas József könyve Hunyadi Jánosról és koráról. Az utóbbi időben már-már gyanus volt a magyar múltnak az a szakszerű felparcellázása, melynek során író-mesteremberek felosztották maguk közt a történelem évszázadait és alakjait. Darvas József műve, komoly írói eszközein kívül, abban is különbözik ettől az üzemi termeléstől, hogy újszerű szemlélettel próbálja megvilágítani a kort, a magyar előrenaissance-t, amelynek központi alakja az ösztönös tehetségű hadvezér és hatalomszerző, Hunyadi János.
Darvas nem a szokványos történetírás madártávlatából, hanem szinte azt mondhatnók, alulról látja a korszakot és a benne mozgó emberi alakokat. Névtelen jobbágyok babonás lázongásával kezdődik Darvas könyve, s a Kapisztrán szavaitól misztikus vakmerőségre gyulladt paraszti keresztesek diadalával, Nándorfejérvár megvédésével végződik. Minden tanító célzat és irányzatosság nélkül írja meg Darvas a XV. század első felének magyar világát, de könyvéből kiérezzük, hogy mindennek fordulópontja már akkor is a jobbágyság ismeretlen tömegeinek sorsa és szereplése.
Zsigmond és a Hunyadiak kora a mohácsi katasztrófa előjátéka: az egymással küszködő erők, az oligarchák és a király vetélkedései, a huszitizmus köntösébe öltözött jobbágylázadások, a folyton fenyegetőbb, de csak elsikkadó kérdésként fölmerülő török hódítás hulláma, a kisnemesség osztályöntudatra jutása mindez előrevetett árnyékát mutatja a középkori Árpád-birodalom végzetes felbomlásának, a megoldatlan külső és belső veszedelmek alatti összeomlásnak.
Hunyadi alakjában az ösztönös hatalomratörőt rajzolja Darvas; az erdélyi kisnemes-fiú már második nemzedék ugyan, de leplezetlen erőszakkal, fáradhatatlan akarattal finomabb intrikákat félresöprő lendülettel lesz az ország legelső nagyura, kormányzó, hadvezér, dinasztia-alapító. Darvas a török veszedelem elleni összefogás nagy nemzeti gondolatát próbálja megtenni Hunyadi vezérlő eszméjének; ez azonban nem válik egységes politikai koncepcióvá az ő Hunyadijában, amint ezt a történetírás is valószínűvé teszi.
Sokkal inkább azt érezzük a könyv nyomán, hogy a saját birtokait védő délvidéki főúr tágítja itt a török elleni harcot országos érdekké. Keveset hangsúlyozott tény, hogy Hunyadi, a nagy "törökverő", több vereséget szenvedett a moszlim hadaktól (Nikápoly, Rigómező, Várna), mint ahány diadalt aratott fölöttük. Darvas is mindössze két háborús jelenetet mutat be: a Marosszentimre melletti csatát és Nándorfejérvár hősies védelmét.
Hunyadi alakját és rajta keresztül a kort, egymás után következő kisebb genre-képek sorozatában muttatja be az író. Nem ad, nem is adhat így teljességre törekvő jellemrajzot vagy korképet; inkább az egyes helyzetekben bemutatkozó ember kissé szaggaott arcképe bontakozik ki a regényből. Egy személyről szóló történelmi miniatürökből adódik össze Darvas Hunyadi-portréja, s így szükségképpen sokhelyütt hiányos marad. Lélektani mozgatónak a félig autodidakta, írni-olvasni nem tudó nemes ifjú fogyatékossági érzését teszi meg: a fiatal Hunyadi irígyli és megveti a csiszolteszű oligarcha-fiakat, s több akar lenni náluk.
A hatalmas, gazdag, hírneves Hunyadi további serkentője pedig feleségével, a vele szembenfrigid Szilágyi Erzsébettel való viszonya; Hunyadi nem érti meg az asszony hidegségét, s újabb sikerekkel, hódításokkal akarja maga felé fordítani. Mindezekből azonban csak félig-meddig adódik Hunyadi igazi nagysága: ha az indokok megvannak is, a végső eredményt nem látjuk tisztán.
Darvas alulról való szemlélete megfosztja néha alakjait távlatuktól, s csak egyes szerencsés helyzetekben érezzük a figurák emberi méreteit. Viszont tömegjelenetei a konstanzi zsinat, a huszita jobbágyok fojtott forradalma, tanácskozások, az egy-két szűkszavú csatajelenet túlemelkedik a konvencionális leírásmódon és meglepően elevenné és plasztikussá válik.
Minden történeti regény főkérdése az alakok beszélgetésének problémája. A Tündérkert eddig felül nem múlt nyelvezete óta minden író megpróbált valamilyen archaikus beszéd-stílust teremteni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Darvas a paraszti nyelv fordulataival, szándékolt primitívséggel kísérli meg visszaadni a XV. század magyar nyelvi állapotát. Minden ilyen kísérlet mesterséges konstukció; Darvas érdeme, hogy párbeszédei nem bántóak, természetesen folynak, s nem kell nyelvtörténeti szótár a megértésükhöz.
Viszont sokhelyt kicsit durvává válik ez a stílus az lesz, amire hajdan a "pórias" jelzőt alkalmazták. Az pedig különösen hat, hogy a külföldi alakok Zsigmond király, a Kapisztrán, Cillei ugyanazon a magyar paraszti nyelven beszélnek, mint a magyarok. Általában ez a beszédmód kissé egyszínűvé teszi az összes alakokat, elmossa a különbséget olasz és magyar, főúr és jobbágy, katona és pap között.
Apróbb hiányaitól eltekintve, érdekes és friss olvasmány Darvas Hunyadi-regénye; van történeti érzéke, tud levegőt varázsolni alakjai köré, s új szemszögből láttatja a történelmet s annak nagyjait, ismételten bizonyítva a tételt, hogy minden emberi nagyság legalább annyira a körülmények és a véletlen, mint az egyéni képességek szülötte.
