Bemutatók

A Ludas Matyi, a derék Fazekas Mihály hexameteres komikus eposza irodalmunk egyetlen olyan remekműve, amelyen bizonyos mértékig érzik a ponyva, de a jó irodalom magasságába emelve. Egymagában áll korában; a múlt század eleji irodalom egészében nemesi irodalom volt, a nemesség álláspontját és lelkiállapotát fejezte ki.

Ludas Matyi az egyetlen írásmű ebből a korból, amely a nép, az elnyomott jobbágyság érzületét, mondhatni vágyálmát szólaltatja meg a libás parasztfiú alakjában, aki háromszor veri az erőszakoskodó Döbrögi földesúron vissza a szenvedett sérelmet. Ahhoz a típushoz tartozik, amelynek klasszikus példája Beaumarchais híres darabja, a Figaro lakodalma - csak éppen hogy nem következett utána forradalom.

Hogy a tendencia tudatos volt-e Fazekasban, azt aligha lehet bizonyítani, de hogy gyönyörködött ebben a mesében - pontosabban szólva, anekdotában -, az már maga is mutatja a kvietált debreceni huszárfőhadnagy felvilágosultságát és emberséges érzeletét. Művét az irodalomtörténeti kritika bizonyos fenntartásokkal dicsérgette, nem tudta felejteni ponyváról kerültségét és gátlásokat érzett népi tendenciája miatt. Pedig friss elbeszélő hangja, ízes nyelve és szerkezetének egyszerűsége a magyar irodalom kis remekművének egyikévé teszi. Fazekas Mihály nem volt nagy költő, nem állítható Csokonai mellé, de egyszer mégis csak sikerült neki csinálni valamit, ami állja az időt.

A téma, Ludas Matyi bohókás harca a durva, rosszindulatú földesúrral, bizonyára népi eredetű, ha a világ nagy mesekincstárából került is a magyar tudatba. Olyan, mint Till Eulenspiegel valamelyik kalandja. Nem tartom lehetetlennek, hogy mint anekdota közszájon forgott a Debrecen-vidéki nép körében s így jutott Fazekashoz. Szerkezetének világossága azt a gyanút kelti, mintha hosszú időn sokak eszén át csiszolódott volna ilyenné s Fazekas csak hexameterekbe foglalta.

Humorának lélektani alapja az a becsületes káröröm, melyet az egyszerű emberek érezhettek a földesúr megcsúfoltatásán. Ludas Matyi hasonló azokhoz a mesebeli pásztorfiúkhoz, akik túljárnak a gonosz boszorkány, az ördög vagy a hétfejű sárkány eszén, - a nép a maga tehetetlenségét megkötözöttségét, mindenkori alulmaradottságát kompenzálja bennük. Ha ezt kivesszük belőle, nem marad semmi, csak az üres váz, az, hogy valaki bosszúból háromszor elver egy másik embert.

A színpad íróit már rég csábítja a Ludas Matyi-téma. Már 1838-ban játszottak belőle készült énekes tündérjátékot. Balogh István színészművét, s azóta Vajda Ernő vitte a Nemzeti Színház színpadára. Körülbelül egyidejűleg Móricz Zsigmond is foglalkozott vele, de az ő művéből csak egyes részek kerültek nyilvánosságra a Nyugat-ban. Most Dékány András csinált belőle daljátékot Liszt Nándor dalszövegeivel és Laurisin Miklós zenéjével s ez a darab volt a Nemzeti Színház márciusi műsorának egyik újdonsága.

A mese menetén Dékány nem változtatott, meghagyta a négy megveretést (Matyit egyszer verik meg. Döbrögit háromszor) s mindig leszámolják a huszonöt botot. Ez a hűség az eredeti vonalhoz egyáltalán nem szerencsés, a közönség elkerülhetetlenül sokallja a minduntalan botozást, sőt mikor a beteg Döbrögit verik azt már durvaságnak is érzik. Ami olvasva elfogadható, az még lehet visszás a színpadon. Nagyon egyenes vonalúnak is bizonyul így a mese, nem hajlítható a színpadra, a csontvázára az író nem tudott - talán nem is lehet - drámai izomzatot felrakni, cselekménnyé szervesíteni az eseményeket, melyek így egymás után, de nem egymásból folynak.

Azt értem, hogy a mai atmoszférában az író nem akarta kihangsúlyozni az eredeti tendenciát, - nem akart politikai darabot írni. E nélkül azonban a mese is elveszti létjogosultságát, Ludas Matyi merő személyes bosszúállóvá jelentéktelenedik, nem hord semmi nemű gondolatot. Fazekasnál mégis csak két világ ütközik össze, itt csak két jelentéktelen ember egy magánügyben.

Marad a dolog bohókás része. Ebben azonban Dékány nem tudta megfogni azt a naiv mesehangot, ami az egészet mulatságossá tenni s jókedve is mintha kihagyogatna. A tréfás mondások, jelenetek ritkán elég tréfásak és sokszor erőltetettek. A könnyen gördülő dalszöveget és a Kodály-tanítványra valló zene némi üdülést hoznak, azaz hoznának, ha olyan színészek énekelnék a dalokat, akik tudnak énekelni. Erről azonban szó sincs, a szereplők prózai színészek, nincs énekhangjuk és ének-kultúrájuk. Így az előadás tévedés a színház részéről.

A szemet gyönyörködtető tarka jelmezek, az enyhén stilizált, jóízlésű díszletek nem kárpótolnak az egésznek elhibázottságáért. A színész részből Abonyi Géza vaskos, hízott Döbrögijét kell kiemelnünk, ő van legközelebb a régi elgondoláshoz: a mesebeli gonosz gazdag. Olthy Magda tűzről-pattant kis menyecskéje is kellemes színfolt az előadásban s Jávor Pál is kihozna sok mindent a szerepéből ha volna mit kihoznia. Azt el kell ismerni, hogy a rendezés jól mozgatja a tömegeket, melyek arra valók, hogy egy kis elevenséget, mozgást, színt vigyenek a dologba.

*

A makrancos hölgy Shakespeare bohózatai közül való, a korabeli színház csak férfiakból álló közönségét mulatatta vele, megmutatta nekik, hogy meg lehet ám szelídíteni a legházsártosabb asszonyt is, csak ember kell hozzá. Az eszközök, amelyekkel Petruchio - és nem Petruccio, ahogy a Nemzeti Színházban mondják - a bősz Katából kezes bárányt csinál, mai szempontból véve kétes értékűek s a darab ellenszenvet is kelthetne, ha nem volna meg benne Shakespeare csodálatos játékossága, mely egy pillanatra sem feledteti, hogy nem szabad komolyan venni, az egész csak "athortatio mulierum", asszonyok kifigurázására és ha nem volnának a ragyogó szerepek és nem volna a dialógus szökőkútszerű szökellése és szivárványos gyöngyözése a legmagasabb költői csúcsra emelt csúfolódás ez. Könnyű, mint a hab és mégis mélységet leplez egy halhatatlan fiatalságnyi kedély mélységét.

A Nemzeti Színház most felújította, de ebben a felújításban nem találtunk teljes örömet. Láttuk Petruchio szerepét Pethestől, láttuk Odrytól, majd Kiss Ferenctől teljesen "átrevideálta" a szerep felfogását, de nem a jobb irányában. Kelleténél súlyosabbá, vaskosabbá lett most az alak, reálisabbá a játék rovására. Ez a Petruchio nem az a valóság felett lebegő könnyű alak, akit a költő álmodott, a humorában valahogy egy kis ecet keveredett, cinizmusa, mikor pénzről van szó, nem a fiatal katona-ember felelőtlensége, nincs meg benne a shakespeare-i alak visszájára fordított lovagiassága. Petruchiót nem szabad realisztikusan játszani. Mai művésznek takarnia kell, nem hangsúlyozni szerepében azt, ami a mai ember számára többé-kevésbé visszás lehet.

Tasnády Ilona sem most játsza először Katát; nem egészen neki való szerep, szelíd, lágy lényében nincsenek meg a hozzá szükséges kemény hangok, de szép beszéde sok mindent megbocsáttat. A többi szereplők közül kedves és finom Ághy Erzsi mint Bianca, jóízű Eőry Kató, okos és méltóságát tartó Gál Gyula. Lehotayt különösen azokban a jelenetekben találtuk jónak, mikor mint tudós álszenteskedik. Az előadás általában jó volna, ha az egész nem volna a darab természetétől idegen hangnemre beállítva.

*

Ha kevés a cselekvényed told meg néhány énekkel - úgy látszik, ez most a jelszava a vígjátékírásnak. Békeffi István és Stella Adorján is ezzel a jelszóval írták új "komédiájukat" (hogy irtóznak színházak, szerzők a bohózat szótól!), amely Az Angol Bank nem fizet címmel került bemutatásra a Pesti Színházban. Minden indokoltság nélkül amikor a szerzők jónak látják, a súgólyukhoz áll a darab férfi főszereplője, Ráday Imre és hol dalban felel arra, amit prózában kérdeznek tőle, hol a cselekménytől független hangulatokat illusztrál diszkrét énekkel.

Az ember ilyenkor kicsit Duna-parti kávéházban érzi magát. Meg kell állapítani, hogy ezek a kis dalok az előadás legüdítőbb részei. Ráday nagyon jó "dizőz"-nek bizonyult férfi létére, nem hangjával ér el hatást - ő is csak prózai színész -, hanem előadásának bájával, arcjátékának és kézmozdulatainak közvetlen kedvességével. Intim levegőt teremt maga körül, a közönséget szinte személyes kapcsolatban hozza önmagával.

Magáról a darabról nagyképűsködés volna sokat beszélni. Nem támaszt semmi igényt sem önmaga, sem a közönség felé, beéri a mulattatás szándékával, csak az a baj, hogy ezt nem éri el olyan mértékben, ahogy el lehetne várni. Abban némileg új, hogy matematikai lapról indul - ezt bohózatban még alig láttuk: egy közismert kamatszámítási példa a kiinduló pontja. S az is kivételes eset, hogy a bíróság mely annyiszor szerepelt bűnügyekben a színpadon, most az egyszer magánjogi perben ítél.

Ez azonban nem sokkal járul a mulatsághoz, a temperatúra langyos marad, a helyzetek legjobb esetben csendes mosolyt keltenek, nincs ok arra az egészséges kacagásra, amely minden bohózat legfőbb létjoga. A jókedvű szerzőknek ezúttal mérsékelten működött az invenciója, a helyzetek, melyeket teremtenek legtöbbször az igazán mulatságos határán járnak, de a határon belülre nem jutnak. Az egészben legjobb az előjáték, mely a régi jó "Színházi képtelenségek" modorában ad egy kabarészerű jelenetet Oroszlánszívű Richárd sakkjátszmájáról - ezen a karikatúrán lehet jól mulatni.

Az előadás jó átlag - új benne, hogy az egyik főszerepet Turay Ida játsza, akit még nem láttunk a vígszínházi színészek közt, - ő a derék, okos polgári kislányt játsza a szokott egyszerű kedvességével. Protagonistája, a milliomos-jelölt férfiért való harcban Komár Júlia aki ezúttal egy kígyómozdulatokkal csábító démont játszik, elég mulatságosan. A sok szereplő között leginkább még Dénes Györgynek, Gárdonyi Lajosnak, Köpeczi-Boócz Lajosnak van alkalma mulattatni a közönséget. Vörös Pál ezúttal a díszleteket is úgy tervezte ki, hogy hangsúlyozzák a darab komikumát.

*

Valahol egy házban, családban bajok vannak, erkölcsiek és anyagiak, a házbeliek nem bírnak velük megbirkózni, már-már felborul minden, a tönkremenés fenyeget. Ekkor betoppan egy fiatal nő - leány vagy friss menyecske, az mindegy, csak fiatal legyen, - térül-fordul, kicsit csattog-pattog, kezébe veszi a lejtőn guruló kocsi volánját és úgy rendbe hoz mindent, mintha soha baj nem lett volna. Hogy ezzel a lány, szerelmes férjet szerez magának, azt nem is kell mondani. Színpadi ős-téma ez, minduntalan találkozunk egy-egy változatával.

Legújabb változatát Ignácz Rózsa mutatta meg Ezer hold pipacs című vígjátékában. (Ezt semmi esetre se tessék kisebbítésnek venni, a színdarabok legnagyobb része ilyen ős-témákat variál és a színpad élni se tudna, ha nem állnának rendelkezésre ilyen sokféleképpen variálható típusok.) Ebben az esetben egy ezerholdas földesúrról van szó, aki legényéletet él szép kastélyában és szép lassan csúszik ki alóla a föld, mert a környezete majd mind csupa balkézről való rokon, házvezetőnő, tiszttartó, belső cselédek, ahányan vannak, csalják-lopják, húzzák lefelé a mocsárba, a gazdaság Csáky-szalmája, a földeken több pipacs terem, mint búza vagy széna.

Ő maga pedig tunyaságból, megszokásból, energiátlanságból - magyar Oblomov - nem változtat a dolgon, pedig látja a bajt. Megjelenik egyetemi diáklány unokahúga, az aztán felrázza, ráveszi, hogy szórja ki az élősdi népséget, ossza ki köztük birtoka felét és gazdálkodjon a másik felén jó gazda módjára. Nyilvánvaló: a derék Istvánnak eddig sok apró zsarnoka volt, most aztán csak egy lesz, de ez legalább kedves, okos és szerelmes zsarnok.

A cselédnép látja, segíti a birtok pusztulását s a földesúr háta mögött a földreformra spekulál. A fiatal lány, Kató szociológiát tanul és falukutató szándékkal megy le a birtokra. Szóval nemcsak egy szerelmi bonyodalomba kerültünk, hanem a napi aktualitásba is. Apró képeket kapunk, amelyek valami éllel vannak beállítva, szavakat hallunk a dialógus folyamán, amelyeket tanulságul kellene megjegyezni, az alakoknak nemcsak emberi reliefjük van, hanem szociális is - majd az egész falu- és földkérdés komplexumot érinti, súrolja a színpadon lefolyó történet. A tehetséges fiatal írónő nemcsak az esztétikai hatást ambicionálja, hanem politikai hatásra is tőr a becsvágya.

Szó sincs róla, joga van rá, jól teszi, csak jobb szeretnénk, ha egy kicsit több ökonómiával csinálná. Jóval többet vesz fel a szociális anyagból, mint amennyit a nem túlságosan bonyodalmas mese megbír és főképpen többet magyaráz a dialógusban, mint amennyit szükséges. Elég volna, ha megmutatná a dolgokat s engedné, hogy a tanulságokat magunk vonjuk le. Sohase jó az, ha az író nem engedi maguktól mozogni az alakokat, a saját törvényük szerint és maga is segítségükre siet.

A darab első két felvonása ellen alig lehet egy szót is szólni; nem nagy feszültséggel halad, de kellemesen s nagyon jól megfogott képeket, helyzeteket, alakokat ad a falusi kastély levegőjéből. Az írónő ezt jól megfigyelte, szembetűnően otthon van ebben a környezetben s írói tárgyilagossággal áll előtte. A továbbiakban már nehezebben mozog, itt is, ott is erőlteti a dolgot, közben hamis hangokat hallat, fölösleges motívumokat kever be.

Ilyen például a lopási motívum, - ez csak olyan betoldás, semmi szükség rá a szerkezet szempontjából, - nem az író varrta be hanem a szociális kritikus, aki kötelességének érezte megmutatni a hízó és lopkodó cselédek mellett az éhínséggel kínlódó zselléreket is, akiknek semmi hasznuk a földesúr jószívű kedvezéseiből, mert azok nem jutnak hozzájuk, a cselédség ellopja azt a keveset is. Azt azonban kész örömest elismerjük, hogy Ignácz Rózsa igazolta szólásjogát a színpadon. Van kellemes, saját hangja, tudja a mesét űzni-fűzni, tud jó jeleneteket csinálni és néhány alakot elevenen színpadra állítani.

Tolnay Klári játsza Katót, a diáklányt. Talán nem egészen véletlen, hogy ezt a szerepet neki osztották ki - hasonló szereppel aratta eddigi pályája döntő sikerét a Francia szobalányban. Most mintha halványan volna, ami talán nem is csupán rajta múlik, mert a szerepe sem ad elég gazdag alkalmakat a játékra. Sokkal jobban van felépítve István, a földesúr szerepe. Ajtay Andor valóban jól játsza a jó szándékú, bágyatag akaratú férfit, aki hibái mellett is magyar úriember.

Makay Margit a házvezetőnőt játsza, akihez Istvánt valaha erősebb szálak fűzték, de kénytelen átengedni helyét Katónak. Szerettünk volna látni egy erős összerobbanást a két nő között, - akkor Makay Margit is élesebb arcélt tudott volna mutatni. Így csak játéka finomságainak örülhettünk és sajnálhattuk, hogy nem rusztikusabb kissé. Elvégre akár hogy is, kondás lánya, falusi házvezetőnő. Feltétlenül élveztük Vágóné Margit és Bihary József játékát, mind a kettő kis színészi remekmű. Kőmíves Sándor is kis szerepben nagy művészetet mutat. Az előadás általában jó, amiben bizonyára része van a rendezőnek, Tarján Györgynek is.

Úgy érezzük, Ignácz Rózsának csak több ökonómiát, az alakok ábrázolásában biztosabb kezet kell elsajátítani, és akkor majd feljegyezhetjük, hogy ez az első darabja egy szép drámaírói pálya kezdete.