John Knittel, az Indiában született, Egyiptomban élő és felváltva angolul és németül író svájci író a drámai cselekmény vezetését Ibsentől tanulta. Ott kezdi, ahol már a katasztrófa megindul: a gyilkos testvérpár, akik megölték garázda, erőszakos, szoknyakergető apjukat, már érzi a közeledő végzetet, már rettegnek bűnük kiderülésétől, már sejtik az előjeleket, melyek mint a sötét árnyék közelednek a hegyi faluban álló házukhoz. Aggódásuk erősödik, mikor belép a lakásukba Reicheman, a vizsgálóbíró, aki azonban nem nyomozni jött, hanem a harmadik testvér, Sylvia után, aki a gyilkosságban ártatlan, de tudott róla és segít takargatni. Ezért menekül haza a vizsgálóbíró elől, aki el akarja venni, utána is jön és nőül is veszi a szegény pincérlányt.
Idáig, a Via Mala első felvonásának végéig a gyilkosság motívuma nyomán mozog előre a dráma s nemcsak a szerkezet ibseni, hanem a szereplők lelki beállítása is. Bűnt követtek el, a homlokukon a stigma, csak még nem vált nyilvánosan láthatóvá. Azt hisszük, a bűn és bűnhődés gondolatának ibseni változatáról van szó: amit az ember elkövetett, az mint lerakhatatlan teher marad a vállán s előbb-utóbb lehúzza az örvénybe.
A második felvonástól kezdve azonban új komplikáció elegyedik a dologba: a vizsgálóbíró hivatás-konfliktusa. Már két év óta él boldog házasságban Sylviával, amikor olyan aktát kap főnökétől, amelyről a fiatal asszony rémülve látja, hogy kiderül belőle a család szörnyű titka. Hiába kéri férjét, tegye félre a végzetes aktacsomót, a vizsgálóbíróban erősebb a hivatali lelkiismeretesség, semhogy a kérésnek engedjen. Sylvia hazasiet, hogy testvéreit előkészítse a veszedelemre, mi pedig kezdünk attól tartani, hogy kétfelé oszlik a dráma. A struktúrája máris megváltozott, a franciaszabású tézis-dráma felé.
A harmadik felvonás kétségtelen ügyességgel összefogja a kettőbe szakadt vonalat: szembeállítja a vizsgálóbírót, aki már minden tud, gyilkos rokonaival. Sűrített levegővel telik meg a színpad. A bíró vallatja sógorát és sógornőjét. Az előbbi tagad, kertel, hazudik, de a leány nem bírja mindvégig, kitör belőle az igazság, szenvedélyes szavakkal vallja be a bűnt, amit nem is érez igazán bűnnek. A meggyilkolt apa olyan embertelen kegyetlenséggel bánt velük, olyan állati aljas volt, hogy nem volt választásuk meg kellett szabadulniuk tőle.
Megérkeztünk tehát a hivatás konfliktusához, a bíró dilemmájához. Vagy megszegi hivatali kötelességét, vagy romlásba dönti feleségét és annak családját. Az alternatíva első részét vállalja s itt az író, hogy a befejező felvonásban tovább csigázza a néző feszültségét, olyan eszközhöz nyúl, amely inkább való egy boulevard-drámába, mint ibseni stílusú kompozícióba. A bíró hamis aktát küld be aláírás végett főnökéhez; ha az észreveszi a suskust, akkor vége van, ha nem, akkor minden rendbe jön. A záró felvonás jó részét izgatott várakozás tölti ki: aláírja-e az elnök, vagy nem írja alá. Hát... aláírja. A bírónak már nem kell mást tennie, mint egy szótagot hozzáhamisítani az iraton levő névhez és minden csomó megoldódik.
Külsőleg igen, de megoldódik-e belül, a néző gondolatában? Nem lehet szabadulni attól az érzéstől, hogy az író nem megoldotta, hanem elvágta a csomót, még pedig nem is karddal, hanem sokkal kevésbé előkelő fegyverrel. Az aktahamisítás valóban nem alkalmas mód erkölcsi konfliktusok megoldására. A lelkiismereti konfliktusból amelybe be volt állítva, csalással vágja ki magát a bíró s ezzel szemünkben, a nézők szemében csökken az emberi értéke. Az íróban nincs meg Ibsen könyörtelen logikája, nem merte vagy nem akarta a felállított tételt végig levezetni. Ezt sajnáljuk, mert darab közben jó véleményt alkottunk róla, tehetséges, nemcsak színpadi, hanem drámai érzékű írónak ismertük meg, aki tud alakokat formálni, cselekményt lelki motívumokból szőni és drámai párbeszédet vezetni.
Jó franciáktól tanulta a szereplőkkel való bánást: mindegyiknek ad legalább egy alkalmat a nagyobb hatású, a színészi eszközök bővebb apparátusát kívánó játékra. A bíró szerepe elejétől végig próbára teszi a színész képességeit s Uray Tivadar ezt a próbát kitűnően megállja. A művész, ha eddig lírai szerepekben elérte sikere csúcspontját, újabban drámai szerepekben arról győz meg, hogy még nagy jövő áll előtte. Szeleczky Zita lényének fiatal bájával visz finom, szép színfoltot az előadásba.
Lukács Margit nagy vallomás-jelentében megmutatja, hogy megvannak benne a jó drámai színésznő fő képességei, de szeretnénk, ha a halkabb jelentekbe is több színt és belső játékot vinne bele. Timár József a szokott, jó színvonalát játszik s az epizód-szereplők, Zala Karola, Nagy Adorján (a darab rendezője is), Bazsay Lajos, Zádor Gyöngyi is jól dolgoznak. A fordítás Rédey Tivadar szép munkája.
*
Kleist Amphitryonja, Moličre nálunk kevéssé ismert bohóságának átdolgozása érdekesen mutatja a különbséget, a francia és a német szellem más-más magatartását egy erotikus témával szemben. A francia költő csintalanul játszik vele, célzásaival a "királyi vér nem szennyez" gondolatot kerülgeti s Jupiter személyében XIV. Lajost asszociáltatja közönségével. Udvari embereket mulattat, magát is az udvari ember magatartásába állítja.
A német egy darabig követi a franciát, aztán egyszerre magatartást változtat, a témát finom és fénylő metafizikai ködbe burkolja. Az ő szemléletében tulajdonkép nem Amphitryon, nem is Alkmene a szenvedő fél, hanem Jupiter, mert nem önmagával tudja meghódítani a hűséges asszonyt, hanem le kell tagadnia isteni lényét és földi ember, Amphitryon képét kell magára öltenie. S amiket mond Alkmenenek a második felvonás nagy jelenetében, azzal az isteni és az emberi, az égi és földi szerelem, a nagy érzésben való felmagasztosulás szféráit súrolja. Kleist Jupitere nem a görögök derült, férfias istene, hanem idealista filozófus, aki Homérosz óta félig-meddig keresztény lett.
Ez a felfogás súlyos veszélyeket rejt magában, melyeket a német költő nem tudott elkerülni. Az anyaga nem magától, természetétől fogva ömlik formába, erőltetni kell s ezt az erőltetést nem lehet nem érezni. A téma ebben a felfogásban anyagszerűtlenné válik és a forma szétbomlik. A Sosias-Merkur bohózatos jelenetei és a téma magva között olyan széles a szakadék, amilyet semmiképpen sem hidalhat át még olyan nagy tehetség sem, mint Kleist. Nem abban van a hiba, hogy bohókás és komoly, mély dolgok keverednek, inkább a keverés módjában. A kétféle elem külön marad, mint olaj és víz. A stílus-törés túlságosan nagy. Német kritikusok sok mindent belemagyaráztak ebbe a darabba, de ezt nem tudták elmagyarázni.
Hogy klasszikus vígjátéki ciklusába a Nemzeti Színház Kleistenek mért ezt azt a nagyon vitatható darabját iktatta be, ennek magyarázatát alighanem abban a rendezői ötleteiben találhatjuk meg, melyet a napisajtó kritikájának nagy része kifogásolt. Németh Antal nem egyszer megmutatta, hogy szereti a meglepő, új rendezői megoldásokat s nyilván tetszett neki az ötlet, hogy Amphitryont és az Amphitryon képében megjelenő Jupitert egy-ugyanaz a színész játssza. A darab erre megadja a lehetőséget.
A két Amphitryon nem kerül szembe egymással, csak a végén, rövid időre, amikor már Jupiter-Amphitryonnak kevés szava van s ha itt más színészt helyettesítenek be, az aligha zavarja a nézőt. Messzire és magasra van állítva a görög palota erkélye s a hangok különbsége nem sokat számít. Nem lehetetlen, hogy csábította a rendezőt Bajor Gizi kettős szerepének nagy sikere is Az utolsó táncban.
A magam részéről elfogadhatónak tartom ezt az elgondolást, egy pillanatig sem zavart a kettős játék: Jupiter-Amphitryon első szavánál tisztában lehet az ember, hogy ki van a színpadon. Beszéde teljesen más, sokkal emelkedettebb síkon mozog, mint a valódi Amphitryoné, aki csak mint féltékeny, Alkmenét szemrehányásokkal elhalmozó férj, majd mint sarokba szorított, személyazonosságát igazolni nem tudó ember szerepel a színpadon. Kétségtelen, a színészre nehéz feladat hárul, de Lehotay Árpád kitűnően oldja meg.
Mint Jupiter méltósággal és fölénnyel szól és mozog. Alkmenével való jeleneteiben folyton érezteti a distanciát a szerelmes isten és a szerelmében túláradó földi nő között, mint Amphitryonnak nehézkesebb, kevésbé lebegő a mozgása, vaskosabb, realisztikusabb a beszéde. A harmadik felvonásban hibátlanul játssza meg helyzete tragikomikumát. Itt olyan nagy a rang- és magatartás-különbség közte és Jupiter között, hogy teljesen érthető, ha a többiek, maga Alkmene sem benne ismeri fel az igazi Amphitryont. Árnyalati hibával tönkre lehetne tenni az egész szerepet, de a művész nem követ el árnyalati hibát sem.
Tőkés Anna szívrehatóan szép Alkmene. Első jelenetében, amint kilép a házból Jupiterrel, akit még teljes gyanútlanul azonosít férjével, a boldog szerelmes éjszaka után, kielégített érzékeiben, odaadása diadalában felolvadt nőt játssza meg forró érzékiségében is megható ártatlansággal. Ez a jelenet olyan szép, úgy tele van lírával, mint egy szerelmi vers. Későbbi jeleneteiben, mikor boldogságát kételyek fenyegetik s mikor Jupiter felemeli őt az isteni szerelem magasságaiba, játéka elmélyül s tökéletesen megjátssza érzelmi helyzetének komplikáltságát.
A művésznő legjobb alakításai közé tartozik ez az Alkmene. A főcselekmény bohózati kísérőzenéjét Makláry Zoltán, Iványi Irén és Major Tamás adják jó vaskos humorral, jóízűen. Szíves örömmel állapítjuk meg, hogy a Nemzeti Színház előadásai a mostani évadban egyre jobbak. A fordítás Szabó Lőrinc kitűnő munkája.
*
A Pesti Színházban színésznőt avattak: Karády Katalint, aki a magánéletből, színiiskolai végzettség nélkül került színpadra egyszerre olyan nagy és nehéz szerepben, amely tapasztalt színésznőt is próbára tenne. A színház vezetőinek ez a ritka bizalma beigazolódott, a fiatal művésznő letörlesztette az előleget. Nagyon jó színpadi megjelenés, nyúlánk, elegáns alak, szép, meleg és kifejező hang a természetes adottságai. Játékával megmutatta, hogy nemcsak olyat tud adni, mint bármely más művésznő, hanem a magáéból, saját tulajdonából is van adni valója. Erről különösen a harmadik felvonásban győzött meg. Bizonyára gyökeret fog verni a színpadon, amely új drámai színésznőt nyer vele.
A darab, melyben fellép, Az asszony és az ördög, Somerset Maugham és Zoë Atkins műve, erre az egy szerepre van építve. A szexuális élet lélektanának egy különleges esetéről van szó: olyan megmagyarázhatatlan érzéki rabságáról a nőnek egy erkölcsileg, szellemileg és társadalmilag mélyen alatta álló férfi bűvkörében, amely semmivé tesz minden gátlást és elkerülhetetlen erkölcsi romlásba visz. Nem szerelem ez, csak kizárólag az érzékek dolga, ördögi varázslat s azt kell érteni a címben szereplő ördögön, aki gyakorolja.
Lady Elisabethet kitűnő, hozzá méltóan előkelő férfiak veszik körül s ő tisztában van vele, mennyire méltatlan hozzá a durva, a műveletlen és züllött komornyik, - mégse tud neki ellenállni. Menekül előle, férjhez megy egyik udvarlójához, külföldre utazik, de a komornyik oda is utána jön, magához ragadja s fiatal férje mikor rájön a gyalázatos valóságra, öngyilkos lesz.
Ez sem elég, hogy lerázza a szörnyű igát; hogy meneküljön önmagától hozzá méltatlan tivornyákban vesz részt s mikor okos és fölényes udvarlója teljes öntudatára juttatja, hogy hova fog kerülni, hirtelen elhatározással agyonlövi az ördögi férfit. Csak ennek halála szabadíthatja meg rabságából. Akik olvasták D. H. Lawrence Lady Chatterleyjét, azok előtt énem egészen ismeretlen ez a lélektani helyzet.
A szerep megjátszásának legnagyobb nehézsége, az hogy Lady Elisabeth áldozata egy mocskos szenvedélynek, de azért előkelő, jobb férfiakhoz méltó nőnek kell maradnia, amit csinál, az jóformán független erkölcsi lényétől, olyan mint nemes, szép testen csúf betegség. Karády Katalin ezt mindvégig tartani tudja: ha itt-ott van is játékában ingadozás, azért az alak egysége nem bomlik fel.
Az előadás másik érdekessége Básthi Lajos játéka. Szerepe nem nagy, az asszony férjét játssza, aki gyanakszik feleségére, magában tépelődik, boldogtalan és meghasonlott s öngyilkossággal oldja meg kínos helyzetét. A fiatal művész, mintha egyszerre megszabadult volna valami gátlásoktól, ebben a szerepében végre feloldódik, finom lélektani rajzot ad, a részletek gazdaságával és az alaknak mégis erős összefogásával.
Greguss Zoltán az "ördögöt" játssza dicséretes diszkrécióval. Hogy Somlay Artur és Somló István hiánytalanul végzik a dolgukat, abban nincs semmi meglepő. Köpeczy-Boócz Lajos nagyon kedves humorral játszik meg egy naiv görög nyelvtanárt. Aki olyan pontosan körülkerített és főrészeiben tisztázott dologról ír színdarabot, vagy akár regényt, mint például a falusi nép között burjánzó egyke, annak a dolgok természetéből adva van a mese.
Az egyke nemzeti veszedelem, a pusztuló családok beszögezett ajtajú-ablakú házait szapora idegenek veszik meg, családi életek felbomlanak, termőnek született, egészséges fiatal asszonyok meddők és betegek lesznek, jobb érzésű fiatalok lázadoznak a falu közvéleményének erkölcstelen kényszere ellen, öntudatlanul gonosz boszorkány-típusok alakulnak ki paraszt vénasszonyokból, a nép erkölcse megromlik, az ősi magyar fajta lassanként lemond a saját életének utódok révén való folytatásáról.
Ezt ma már minden, a nemzet ügye iránt csak valamennyire érdeklődő magyar ember tudja, érzi, vallja, nagy terjedelmű és komoly szándékú irodalom terjeszti már egy emberöltő óta s a kérdéssel való foglalkozásnak új, erős lökést adott Illyés Gyula felszólalása a Nyugatban s az úgynevezett falukutató irodalom. A kérdésbe kapcsolódó ítéletek, aggodalmak ma már a közélet közhelyei, - sajnos, olyan közhelyek, melyeket leckeként tud felmondani mindenki, de eredményes cselekvéssé még ma sem tudtak összesűrűsödni.
Kodolányi Jánosnak, mikor Földindulás drámáját kitervelte, egyik oldalról könnyű volt a dolga, másik oldalról nehéz. Könnyű volt az adott motívumokból mesét alakítani, de nehéz volt a közhellyé vált dolgokat eleven alakok eleven életévé alakítani, úgy, hogy az ne bizonyos kívülről, írói önkényből adott tendencia hordozójává legyen csupán, hanem valódi három dimenzióban lefolyó élet. Más szóval: hogy műve ne legyen merő propaganda, hanem a magyar élet egy szelvényének művészi ábrázolása.
Szíves örömmel jegyezzük fel, hogy Kodolányinak ez nagyjában-egészében sikerült. Irány-drámát akart írni, azt is írt, nyilván tudatos céllal tette rá kezét a magyar élet egy evesedő sebére, de író módjára tette, írói eszközök felhasználásával s írói szellem sugallatára hallgatva. Meg kell állapítani, az író tehetsége ezúttal győzött a politizáló kedven, a fődolgokban a művészet síkjára emelte fel az aktualitást.
Két eddig előadására került színpadi művében Kodolányi nem tudta megmarkolni a drámai formát, átjutni azon a keskeny hídon, amely az epikust a drámaírótól elválasztja. A Földindulásban végre rátalált a dráma külön formanyelvére, szorosra, belső logikára felépülőre tudta összefogni a cselekményt, abba be tudta ágyazni, a hátérrel szervi kapcsolatba hozni a szereplőket, úgy tudta köztük elosztani a mondanivalót, a darab felett lebegő tartalmat, hogy egyik se legyen túlságosan megterhelve, ne váljon csupáncsak egy tendencia hordozójává, maradhasson eleven ember is.
Akik a darabban mozognak, valamennyinek megvan a reliefje: az egyik oldalon a falu közvéleményétől szentesített egyke hívei, az öreg parasztember, a felesége, a többi asszonynép; azonkívül, hogy egykések, egészen jóravaló, reálisan látott magyar parasztok s a velük szembenálló, egyke-ellenes fiatal férj, az író álláspontjának kifejezője sincs idealizálva, épp olyan nyers, indulatait a maga egyszerű módján kifejező, egyszerű parasztember, mint akárki más. Amit a színpadon látunk, az valóban nemcsak közéleti tendencia, hanem a magyar élet egy jelenségének íróilag megfogalmazott kifejezése. Ezért meg is tud győzni.
Kodolányi ezúttal kézbe kapta a drámai formát, de nem tudta egészen végig szorosan kézben is tartani. A jelenetek drámai élre állításában, a mondanivalóknak köztük való elosztásában nincs lényeges hiba s ki is meríti a témát annyira, amennyire szükséges. Egyes jelenteken belül azonban bizonyos túlbuzgalmat mutat. Az első felvonásban szívesen beértük volna azzal, hogy megmutatja az após és veje közötti ingerült viszonyt anélkül, hogy láthatóvá tenné az ingerültség okát, a megszületendő, vagy meg nem születendő magzat körüli vitát. Annál feszültebb lett volna a második felvonásban a nagy összeütközés. Ez azonban kisebb jelentőségű - nagyobb baj a második felvonás nagy jelentében van.
Az elkeseredett vő részegen, cigánnyal jön be a házba, duhajkodik, dobálja a pénzt, táncol és csak jó hosszú idő múlva veszi észre, hogy ott van a szobában, az ágyon halott kis fia. Nem lehet elhinni, hogy a jelenlevő sok ember közt ne legyen, aki ezt szótlanul bírja nézni és ne ragadja meg a részeg embert a kabátján, hogy a megtört fiatal anya hangosan el ne sikoltsa magát: hagyd már abba, itt a halott fiad! A stílust is megtöri ez a jelenet, a tisztán realisztikus darabba beleviszi az ellentét romantikus fogását, ami éppen a darab többi részeinek realitása miatt rémdráma-szerűen hat.
A "szektázó" motívum jelenete kidagad az egészből, fölösleges és zavaró - ez külön drámára való téma. Ha már nem tudta az író egészen mellőzni, akkor is elég lett volna jelezni Fekete Zsuzsi szerepével. Viszont én nem éreztem semmi megütközni valót a kibékítő befejezésen. Realisztikusan nézve nincs benne kivetni való, az orvos csakugyan sokszor tévedhet; az asszony, akit meddőnek nyilvánított, nem egyszer szül még egészséges gyereket. Tisztán írói szempontból nézve pedig nem lett volna szabad úgy befejezni a darabot, hogy legalább egy kis reménysugár ne csillanjon fel.
Az előadás a Belvárosi Színházban érdekes és nem sikertelen kísérlet a realisztikus színpadi stílusra. Kissé nyers és darabos, nem érezni rajta eléggé a rendező kezét, aki összesimíthatta volna az egyes színészek játékát. A színészek kelleténél jobban a "maguk szakállára" játsszanak. De egyenként jól csinálják a dolgukat és dicséretükre szól, hogy végleg és teljesen elszakadtak a népszínműi hagyománytól Páger Antal már a Bors Istvánban megmutatta, hogy tud mai paraszt embert játszani. Most még hozzá azt is megmutatja, hogy - amire eddig nem volt alkalma - drámai színészt is tud játszani. Erő van benne, nyersesség és jóság egyszerre, durva jeleneteiben is rokonszenvessé tudja tenni az alakot.
Mihályfi Bélának is új parasztgazdaszerep, jó a maszkja, nem parasztoskodik, embert játszik, aki, bár a néző tudja, hogy rossz ügyet képvisel, mégse mutat rossz embert és van benne valami paraszt méltóság. Megrendítően élethű a három öregasszony, az egykés közvélemény megátalkodott harcosai, a darab legélesebben megrajzolt alakjai, Vaszary Piroska, Egyed Ilona és Orbán Viola. Kevés szavával elhihetővé teszi Fekete Zsuzsi vallási révületben élő alakját Szende Mária. A többi szereplők is nagyjában-egészében megfelelnek a feladatnak.
*
A Nemzeti Kamaraszínház felújította Dario Nicodemi Hajnalban, délben, este c. kétszereplős vígjátékát, melyben annak idején, a régi Kamaraszínházban Bajor Gizi és Uray Tivadar emlékezetes sikert aratott. Most Szeleczky Zita és Szabó Sándor, a Nemzeti Színház kés reménysége a lírai hangnemben, játsszák a két szerepet s meggyőzik a közönséget arról, hogy a reménység már több is, mint a reménység. Szeleczky Zita a fiatalság minden bájával, üde lírával, édes szívhangokon játssza a szerelemre ébredő fiatal lány öntudatlan érzéki felindulását, az ártatlan vágyakozást, Szabó Sándor pedig férfi-tenorban kíséri ezt a szép játékot. A darab és az előadás olyan, mint egy érzelmes, forró velencei szerenád fülledt nyári éjszakában.
