Még egy nagyon fontos dologról szoktak a mai anyák szívesen megfeledkezni. Arról ugyanis, hogy a csecsemőt naponta az anya jelenlétében és felügyelete alatt kell füröszteni. Csak az anya szeme figyelhet meg mindent és ajánlatos ezt a napi fürdetést jónéhány esztendeig anyai felügyelet mellett folytatni.
A fürdőben ugyanis a csecsemő és a gyermek feltárja egész testét. Az anya rögtön észreveheti, ha a bőrön elváltozások láthatók, rögtön észreveheti, hogy ha a karját vagy a kezét nem úgy mozgatja, ahogy szokta. Meg kell állapítani, vajjon egyik másik testrésze tapintásra nem túlérzékeny-e?
Sokszor jöttek már az anyák rá arra - és éppen a fürdetés alatt, - hogy a dada, aki távollétükben gondozta a gyermeket, talán elejtette és félt ezt az anyának bejelenteni. Ilyen eltitkolásokból később súlyos bajok keletkezhetnek és keletkeztek is.
Sok vitára adott az is alkalmat, hogy vajjon az ú. n. cuclizás előnyös-e vagy sem? Az ideges és dolgozó anyák rendszerint azért adnak ilyen különböző szopókákat a gyerekek szájába, hogy nyugalomban maradhassanak tőlük. Szerintem ez szükségtelen, sőt egészségtelen is. A kicsi megszokja ezt a szórakoztató játékot és gyakran látunk két-hároméves gyermekeket is, akik a szopókáról nem tudtak leszokni.
Ártalmas a gumicucli főleg akkor, ha minden lemosás nélkül adják oda a gyermeknek. Megfigyeltem már, hogy sétatereken dadák, de még az anyák is, a porba leesett cuclit a ruhájukba vagy a kötényükbe törlik és visszaadják.
Nem gondolnak ezek a szerencsétlenek arra, hogy a sétatér homoktalaja telve van baktériumokkal és hogy éppen ilyen az a kötény vagy ruha, amibe a cuclit megtörölték. Sokkal egyszerűbb, ha a csöppség az ujját szopja. Később, ha már megjöttek a fogai, le fog szokni arról, hogy az ujjait szopja. És pedig azért, mert idővel majd megharapja az ujjait, ez pedig fájdalmas.
Szemrehányás illeti azokat a szülőket, akik habár jókedvű a kisbabájuk, nem ellenőriztetik időről-időre orvossal.
Összevetve mindazt, amit mondtam megállapíthatjuk, hogy a magával tehetetlen apró síró-rívó gyerek intelligens. Ezt persze csak az tudja és értheti meg, aki a csecsemőkkel foglalkozik. Van olyan csecsemő, aki állandóan kacag, van olyan, aki csak akkor kacag, ha az anyja kezében van. Ha akkor sem kacag, ha akkor valami baj van.
Ettől eltekintve azonban általában két osztályba sorozzák a csecsemőket, az egyikbe tartoznak azok, akik nyugodtak és csak a táplálkozással törődnek, a másodikba azok, akik idegesek és akiket minden külső behatás vagy a legcsekélyebb apró belső bántalom is éktelen sírásra késztet.
A főorvosnő most kis szünetet tartott és ekkor megkérdeztem, meg lehet-e állapítani, hogy a csecsemő szellemi adottságai milyen későbbi jövőt jósolnak.
- Lehet - válaszolta a főorvosnő. - a legtöbb európai egyetemeken folytatnak ebben az irányban vizsgálatokat és mondhatom, hogy ezek a kutatások jó sikerrel végződtek. Németországban most azzal foglalkoznak, hogy az apró csecsemőket tornáztassák. Minthogy ezeket a tornagyakorlatokat avatott kézzel és rendszeresen végzik, jó eredményeket érnek el.
Még csak egy kérdésre kértem választ a főorvosnőtől. - Van-e különbség - kérdeztem a fiú- és leánycsecsemő viselkedése között?
- Azt mondhatnám, hogy nincs és mégis van. Igaz, hogy a fiúbaba és a lánybaba egyformán sír. A fiúk azonban táplálék tekintetében igényesebbek. Ez onnan ered, hogy a fiúgyereknek nagyobb a vitaminszükséglete és ez az oka annak is, hogy bizonyos országokban, ahol erre különös figyelemmel nem tekintenek, nagyobb a kisfiúk halálozási száma, mint a lányoké.
Az idevonatkozó intézkedéseket már az anyaság állapotában, az anyával szemben kell foganatosítani és ügyelni arra, hogy az anya tápláléka eléggé vitamintartalmas legyen.
Nagyon fontos, hogy minél nagyobb gondot fordítsunk a kisgyerekek életszükségleteire, mert nincs kedvesebb ebben az életben, mint az apró gyerek megelégedett mosolya és az a tudat, hogy emberi kötelességünk egészséges és munkaképes, új nemzedéket nevelni.
Gábor András
