Irta: Dr. Gebhardt Antal egyetemi m. tanár

Egyidőben az volt az általános vélemény, hogy az állatok gépszerű lények, nem éreznek, nem gondolkodnak, úgy mozognak, mint valami felhúzott óramű, egész életük nem más, mint az őseiktől sok nemzedéken át öröklött ösztönök gépies működése. Ámde megkezdődött az állatok életének tanulmányozása, amikor sokan végletbe esve, az állatoknak minden feltűnő vagy célszerű cselekedetében magasabbrendű képességet, lelki, szellemi tulajdonságokat láttak.

Ma már az állatok megfigyelése helyesebb, egészségesebb irányban mozog és nem igyekszik mindenáron bebizonyítani, hogy valamennyi állat nagyon értelmes vagy legalább is értelmesebb, mint ahogy az ember rendesen képzeli. Kétségtelen, hogy az alsóbbrendű állatok élete valóban nem több, mint őseiktől öröklött, a faj hasznára szolgáló ösztönök kibontakozása. Viszont az is tény, hogy vannak felsőbbrendű állatok, amelyeknek értelmi képességei fejlett idegrendszerüknek megfelelően figyelemreméltóak és tanulmányozásra érdemesek.

Számos háziállat megérti némely szerszám célját és megtanulja, hogyan kell velük bánni. A kutya vagy a ló eltanulja, hogyan kell kinyitni az ajtót vagy fellökni az élelmiszert magábanrejtő láda tetejét. Az elefánt ormányával a bonyolultabb szerkezetű zárat is kinyitja, a majmok pedig a csavarhúzó használatát is megtanulják. Az emberi szerszámok megfigyelésében sokszor a vadállatok is bámulatos értelmességről tesznek bizonyságot. Nemcsak az egyszerűbb csapdák titkára jönnek rá, hanem a bonyolultabb szerkezeteket is kitanulmányozzák.

Van olyan csapda, melynél a csalétket zsinór végéhez erősítik s mikor az állat a csalétket el akarja hurcolni, a zsinór egy beállított fegyver ravaszát rántja meg. Nem egyszer megtörtént már, hogy a farkasok vagy a rókák rájöttek a csapda rejtélyére s a csalétek megközelítése előtt el rágják a zsinórt. A vadászkrónikák olyan farkasokról is tudnak, melyek a halászok mesterségét is kitapasztalták és tél idején éjszaka kihúzogatták a jégen vágott lékbe kivetett horgokat, leettek róluk a halakat, de vigyáztak, nehogy a horgokkal megsértsék magukat.

Vannak állatok, melyek sebeik gyógyításában is meglepő ügyességet és értelmet tanusítanak. Az elefántról, orangutánról mondják, hogy a vérzés elállítása céljából fűcsomóval dugaszolja el sebeit. A sérült jegesmedve havat rak sebére. A majmoknál is megfigyelték, hogy ha valamelyiknek tüske megy a kezébe vagy lábába, egyik társa rögtön segítségére siet és nagy ügyességgel igyekszik a tüskét kihúzni. Körmeit kétoldalt a tüske alá szorítja s mikor a tüske töve láthatóvá válik, többnyire a fogával húzza ki. Köhler, német természettudós arról számol be, hogy egy csimpánz nagy hozzáértéssel társának kelevényét nyomogatta ki.

Számos megfigyelés arra vau, hogy az értelmesebb állatoknak némi igazságérzetük is van. Ebből a szempontból különösen a kutyaszánok vezetői szereztek érdekes tapasztalatokat. Ha ugyanis valamelyik kutyájuk hibát követ el s ezért nevét kiáltva rászólnak, de az ostor hegye véletlenül más kutyát ér, az igazságtalanul megbüntetett kutya rátámad hibás társára s alaposan ellátja a baját. A hibás kutya pedig - még erősebb is - bűne tudatában nem igen védekezni.

Az állatok cirkuszi idomításában azonban szerep jutott régebben a durva, újabban a szelíd dresszurának, mint az így pl. a lovakkal való beszélgetést valójában az ostor végzi. A ló nem azért közeledik idomítójához, mert az azt mondja: „ide jöjj”, hanem azért, mert a paranccsal egyidejűleg az ostor csattan. Ugyanez az eset a „térdelj le” és „feküdj le” vezényszavaknál is. Nagy türelemjáték, megtanítják arra, hogy a zsebkendőt a fedesse dobozból kivegye. A zsebkendőt előbb úgy teszik a skatulyába, hogy a sarka kilógjon. Az állat odalép, a fogával megragadja a zsebkendőt. Abban a szerkezettel ellátott fedél önműködően kinyílik.

A zsebkendőt azután mindig mélyebben dugják s ezáltal a kilógó csücske fokozatosan kisebb lesz, végül egészen eltűnik benne. A „vedd ki a zsebkendőt” parancsszóra – melyet megint csak ostorcsattogás kísér – a ló a szokott módon a dobozhoz lép és mivel az most már nem nyílik ki – az orrával löki le fedelét és kiveszi a kendőt.

Számolni tudó ló nincs. Az idomító a nézőktől egyszerű számtani feladatot kér. Tagolva megismétli: „Ide figyelj, Miska! Mennyi három, meg három?” A ló a lábával annyiszor kapar, ahányat idomítója a nyelvével halkan csettint.

Hogyan tanították egykor a medvéket táncolni? A szerencsétlen tányértalpát olyan ketrecbe zárták, melynek vaspadlója volt s ezt a padozatot lassan tüzesre hevítették. Erre a medve, hogy a kínoktól leginkább részben meneküljön, két lábra állt, majd lábait felváltva kapkodta a magasba s ezzel a tánc látszatát keltette. Eközben doboltak, fütyültek neki s az állat annyira hozzászokott, hogy később az ismerős zene hallatára azonnal ugrálni kezdett.

Ezek a példák eléggé bizonyítják, hogy az egyébként végtelen türelmet, hozzáértést igénylő s nem ritkán bámulatba ejtő artistamutatványokból az állatok intelligenciájára nem szabad messzemenő következtetést vonnunk. Mert, bár kétségtelen, hogy a magas fejlődési fokon álló állatok bizonyára tudnak gondolkodni - jellemére csak az esetben vonhatunk hibátlan következtetést, ha az állatot a maga egyéni világában nem emberi, hanem a saját mértékével mérjük.