Bemutatók

Harsányi Zsolt visszavitt három órára Jókai világába, abba a levegőbe, amelyben ifjúkorunkban olyan jól éreztük magunkat Az új földesúr vagy a Politikai divatok olvasásakor. Szabadságharc utáni évek, Bach-korszak, álruhában bujdosó magyar úr, lelkes honleányok rejtegetik a bujdosót, zenélő órában őrizgetett pénz, melyet az új forradalomra gyűjtenek, tót ember, aki szívében jó magyar hazafi, derék, kissé parlagi, falusi úri fiú, verseket faragó érzelmes honleány, nevetségesen aljas Bach-huszár, az egyetlen gonosz ember a darabban, de az aztán minden ízében gonosz, magyar születésű, kifogástalanul lovagias osztrák katonatiszt - nincs egy alak, akit ne ismernék Jókaiból vagy valamely más kortársának valamelyik írásából.

A témával szemben is ugyanaz a magatartás. Harsányi pontosan úgy szemléli az abszolutizmus alatti világot, ahogy a kiegyezés utáni nemzedék szemlélte, glorifikálva elmúlt nemzeti és emberi szenvedéseit.

A mai nemzedék is átvette ezt az attitűdöt, hiszen csak Jókaiból ismeri azt a kort; a történetírás csak újabban kezdi megvilágítani s ennek a kutatásnak az eredményei még nem jutottak be a köztudatba. Ugyan hányan olvasták Berzeviczy kétkötetes nagy művét az abszolutizmusról Magyarországon? Akik a Nemzeti Színházban járnak, azok közül valószínűleg senki. Harsányi Zsoltnak igaza van, nem akar szembeszállni a közönség köztudatával, elvégre ő nem történész, hanem író, aki szórakoztatni akarja a közönséget és hatni hazafias szívére. Ha közben, mialatt a Bach-korszakról van szó, nézőknek egy s más mai dolgok is eszébe jutnak, - annál jobb.

Téma, magatartás, szemléletmód egy régebbi, biedermejeres időből való, - ebből logikusan következik, hogy a formai is emlékeztet a magyar drámaírás egy előbbi fokára. Szélesen szétágazó, regényszerű cselekvény, egymás után, de nem egymásból következő epizódok, idealizált, kissé a valóság felett lebegő szereplők, a végén váratlan fordulattal a magyarok diadalmaskodása a gaz Bach-huszár fölött - az egész valódi késő-romantika, minden kellékével együtt.

A Nemzeti Színház művészei jól tudnak ezen a hangon. Még a fiatalok is, mint Szeleczky Zita, Jávor Pál és a többiek, az idősebbek, mint Táray Ferenc, Gózon Gyula, Gabányi László stb. még inkább. Juhász József olyan rendőrkémet visz a színpadra, hogy gyerekeket lehetne vele ijeszteni. A színészeknek könnyű dolguk van, olyan dolgokat mondhatnak, amiket a közönség szívesen hall, és olyanokat játszhatnak amihez nem kell művészeti erőfeszítés.

*

Kiss Ferencnek saját nyilatkozata szerint ifjúkori álma valósult meg azzal, hogy eljátszhatta a Mizantropban Moličre egyik legnemesebb alakját, Alcestet. Nem csodáljuk, olyan szerep ez, amely méltán izgatja a jellem-ábrázoló színész becsvágyát. A skálája nagyon széles körét fogja be az emberi léleknek a nemes haragtól, a kicsinyes zsörtölődésig, a büszke gőgtől a keserves megalázásig, a szenvedélyes szerelemtől a szégyenletes kiábrándulásig, az emberi jellem egy lehetősége teljesen ki van benne merítve. Alceste nem olyan értelemben mizantróp, mint Athéni Timon. Nem keserves élettapasztalatok kergetik embergyűlöletbe.

Alceste az abszolút erkölcsi igazság fanatikusa, magasröptű idealista, aki nem tud belenyugodni a társadalmi erkölcs relativitásába, nem bírja ki azokat a megalkuvásokat, apró hazugságokat, a savoir vivre képmutató fogásait, amelyek nélkül úgy áll a társaságban mint egy aszociális lény, közgyűlölet tárgya. Tragikus helyzetbe kerül: olyan nő iránt érez szenvedélyes szerelemet, akikben megtestesülnek mindazok a hibák, melyeket legjobban gyűlöl: Celimčne hazug, kétszínű, kacér, rossznyelvű, léha és felületes erkölcsű.

Ő ezt mind tudja magától is, barátja Philinte is figyelmezteti rá, de annyira hisz igazában, illúziók javíthatatlan embere, hogy bízik magában, majd megjavítja ő a haszontalan teremtést. Ilyen ember nem való az emberek társaságába, meg kell őket gyűlölnie s őt is meggyűlölik. Ott kell végezni ahol Athéni Timon kezdi: illúziói szétfoszlásán el kell szakadnia az emberi kapcsolatokról és elvonulni a magányba.

Írói szempontból Alceste élesen körvonalazott, határozott vonásokkal megrajzolt jellem. Élesen el van különítve mindenki mástól, a gyakorlati életfilozófiájú derék Philintetől éppúgy, mint a Celimčne körüli silány figuráktól, akikben ki van vetítve mindaz, amiért haragszik. A színész feladata a költő által adott körvonalakat betölteni a részletek nagy tömegével anélkül, hogy a szerep egysége megbomoljon. Ezt a szoros vonalakba fogást nem érezzük egészen Kiss Ferenc játékában. A művész a részletek ábrázolására, Alcestčnek a különböző helyzetekben való megjelenítésére vetette a súlyt. Ezek a részletek majd mind kitűnőek, hang, szó, arcjáték, mozdulat minden kifejező eszköze rendelkezésére áll a művésznek - különösen Alceste csalódásainak rajzában megragadó.

Kevésbé éreztük azonban az alak előkelőségét, azt a magaslatot, amelyen a többiek felett áll. Moličre ebbe az alakba belevitte a maga keserűségét, csalódását és nemes haragját; ezért emelte ki olyan magasra a társadalmat megszemélyesítő többi alakok fölé. Kiss Ferenc Alcesteje kiváló művészi alkotás, méltó a művész pályájához és tehetségéhez, - egy kis további érlelés kellene hozzá, hogy igazán tökéletes legyen.

Alceste ellenkezője Celimčne: az udvari társaság erkölcseinek megszemélyesítője. Mátray Erzsi érett kézséggel, színészi eszközeinek, különösen szép dikciójának bő felhasználásával játssza, csak az a kígyó-szerűség nincs meg benne, amely nélkül az alak nem teljes. Ezért nem érezzük benne a szerep komikumát. Az előadás többi része kissé egyenetlen, Celimčne udvarlóinak bohóckodása nem jóízű.

A Mizantrópban Moličre az emberiség gyökeréig markolt. A Pórul járt negédesekben (Précieuses ridicules) korának egy furcsaságát készítette ki: a polgári nők finomkodó affektálását is egy kicsit az Hotel Rambouillet kificamodott túlzásait is. Bohózatot írt róluk, ahogy a téma nem is érdemelt más a commedia dell'arte módján, a jókedvű csúfolódás hangos kacagásával. Olyan ez, mintha csupa tánc volna, a valóságtól messzire lendülő, felelőtlen és mégsem üres.

Nem jellemek mozognak benne, hanem egy ostoba divat cicomás bábjai. Vidékről Párizsba került liba polgárlányok akik nagy dámát játszanak, úri gavallérnak öltözött inasok bohó játéka. Ezt a minden realitástól elrugaszkodott hangot nem könnyű művészileg megszólaltatni és végigvinni s ezúttal nem is egészen sikerült. A színészek túlzásba vitték a bohóckodást anélkül, hogy megtalálták volna a groteszk művészi hatását. Ónodi Ákos azonban nagyon jó alakot adott a derék polgári apa szerepében.

*

Hunyady Sándornak elsősorban hangja az, ami megfogja az embert, akár írásaiból érzi ki, akár színpadról hallja. Világos színezetű, kellemes hang ez, az emberi dolgokról való cinkos megértés, a rosszmájúságban is csöndes jóság, az ítélet méltányossága, minden nagyképűség nélküli okosság hajlik ki belőle. Tulajdonképpeni értéke ez a hang, amely szerencsés pillanatokban el is tud bájolni. Benne van magatartása a világgal és az emberekkel szemben: jóindulattal veszi tudomásul, de nem veszi tragikusan őket, érdeklődik irántuk, de nem áll közéjük, nincsenek róluk illúziói de nem is cinikus velük szembe.

Ez a hang árad el új darabján a Havasi napsütésen is. Az író nagyon jól bánik alakjaival, - egyet kiemel közülük, ez a rossz ember, rideg, megértés nélkül törtető, a többit mind rokonszenvessé teszi és ha előbb nem, hát a végén jó sorsot ad nekik. A konfliktusok, melyekbe keveri őket, nem súlyosak, éppen csakhogy érdekessé váljanak. Nem is akar belőlük valami különös mélységekben járó alakokat csinálni: egyszerű, mindennapi emberek, egyszerű, mindennapi szerelmi és egzisztenciális problémákkal. Kiválóképpen alkalmasak a komikus és az érzelmes elemeknek arra a kellemes keverésére, amelyet a színház közönsége legjobban szeret.

A havasi tüdőszanatórium levegője jól van szabályozva, nem jut bele semmi az ablakon benéző hófödte hegyek kemény, hideg levegőjéből. Inkább kicsit lágy levegő ez, mintha mesterséges is volna. A szép beteg lány, a szanatórium tulajdonosának leánya, úgy hervad el szemünk láttára, mint a melegházi virág, s halálában is jót tesz: megmenti a derék, élhetetlen orvosnak az állását, melyet a rosszindulatú kolléga már-már bizonytalanná tett.

Ezzel hozzájut végre valahára a hervadozó doktor kisasszony is a boldogsághoz orvos szerelme karjaiban. Ez az egyik vonal. A másik vonal a beteg lány külön kis történetkéje: még eljátszhatik a jószívű orvos engedélyével, egy kis, finom szerelmecskét a sítanárral s aztán vége van. Egy harmadik vonal: a szemtelen kis irodista lány naiv hadjárata az orvos megkaparintására.

Az író ezzel is irgalmasan bánik, megszerzi neki férjül a sítanárt. Ez a három vonal nincs szorosan összeillesztve, mindig érezni köztük egy kis rést, a szerkezetnek némi lazaságát, de az alakok kellemesek, a jelenetek nagyon jók, s az író időnként egy-egy valóban finom szót ad a színészek szájába. Hunyady Sándornak őrangyala a tehetsége, akarata ellenére is megóvja a giccstől; van úgy, hogy egy kirobbanó szóval a széléről rántja vissza.

A főpróbán olyan tapsolás volt, amilyet ritkán csinál a mi közönségünk. Nem tudott színész úgy kimenni a színpadról, hogy nagy, nyíltszíni tapsot ne kapjon. Ez nemcsak a darabnak szólt, hanem legalább éppolyan mértékben az előadásnak is. A Vígszínház legjobb színészei játszanak, s mindegyik képességei teljesítésével, kifogástalan művészi fegyelemmel.

A darab tónusát egységesen hozzák ki, nem hagynak egyetlen üres pillanatot, szinte magától értetődik a játék, sehol nem érződnek az eszközök, mintha valódi élet folyna le a színpadon. Makay Margitot kell elsőnek említeni; nyugodt, egyszerű játéka különös plasztikát ad az alaknak, a művészi hitel levegőjébe állítja. Partnere Ajtay Andor hasonló színvonalon dolgozik, diszkrét komikus színt visz bele az orvos alakjába, anélkül, hogy komikus alakot csinálna a derék, élhetetlen emberből.

Tolnay Klári a tüdőbeteg leányt elragadó finomsággal, angyali szépséggel játssza meg, a realisztikuson túli játékának főrésze van abban, hogy az alak és jelenete nem tűnik fel szentimentálisnak. A művésznő játszva került el egy veszélyt. Kőmíves Sándornak kis szerepe van, csak a harmadik felvonásban jön be, igazságot tenni az orvosok közt, de ezt olyan pontos mértéktartással s olyan eleganciával csinálja, hogy a színház legjobb színészei közé kell sorolni. Legkevésbé Muráti Lili és Ráday Imre elégítette ki; mind a ketten bele vannak merevedve bizonyos fogásokba - vigyázniuk kell, hogy modorossá ne váljanak.

*

A Belvárosi Színházban történt dolgok nem tartoznak szorosan a kritika hatáskörébe, de ez nem ok arra, hogy ne sajnáljuk a becsületes múltú kis színház alapítójának, Bárdos Arturnak s néhány év óta szép eredménnyel dolgozó igazgatójának és rendezőjének, Hermán Richárdnak kiválását Budapest aktív színházi életéből. Bárdos pályáját nem lehet mellőzni, ha korunk magyar színjátszásának képét akarjuk megrajzolni.

Művész-ember, fanatikus a mesterségének, nyugtalan szelleme, merészsége darabok megválasztásában, színészek felkarolásában, és tanításában több mint három évtized óta termékenyítő volt az egész színházi életre. Nagy veszteségnek kellene tartanunk, ha kikapcsolódása végleges volna. A magyar színháznak és színművészetnek még szüksége van rá.