Húsz éve halt meg Ady

Húsz éve halt meg Ady. Huszonnégy évvel Berzsenyi, huszoneggyel Kölcsey, kilenccel Vörösmarty, hárommal Bajza halála után megjelent a teljes kiadásuk. Kritikainak nevezték a kibocsátó barátok s a kor fogalma szerint az is volt. Adynak ma sincs. Ha nem is új Mohács, de legalább egy új Bach kor kellene, hogy megint jól bánjunk a költőkkel. Mert azt a négy oltárt a Bach korban emelték.

Ady ma egy összehányt vaskos verskötettel terjed. Tíz korábbi kötetből nőtt össze élettani egységgé, a forradási helyek már kisimultak. A kezdő olvasó az első lépéssel a vadon közepébe kerül. Ennek is van előnye: Ady tovább marad kaland. De a költő a magyarság megvilágosodása akart lenni, ehhez pedig alázatos külső segítség kéne. Ady győz, folyton győz, a halhatatlanok vak biztonságával. De ma is csak a felszabadított őselemekkel, nem a folyton tökéletesebb gondolattal. Sámán volt, napkeleti varázslatot tudott. De pap is volt, látta az igaz utat. Erre az igaz útra kell ösvényeket vágni a mű összenőtt sűrűjében.

Halódó kelet sugallatainkat a sámán Ady felszította, ám a magyar politika Adyja mégis csak a gondolkodó, a pap Ady: a tiszta, világos és félreérthetetlen. Szürkült, lehűlt a keleti vérünk, Ady fellobbantotta. De fonnyad a keleti eszünk s a pusztai bátorságunk is. Ezen már csak a gondolkodó Ady segíthet, ha könnyebben átlátunk a ma sűrűjén. Az érzékenységével remegünk, közben azonban gyávulunk és butulunk, tehát mégis csak távolodunk tőle. Utolsó reményünk egy tökéletes kiadás, s az összes költő utódok hűségnyilatkozata. Más különben Petőfi sorsára jut. Félreértjük s aztán zavartalanul bámuljuk.

Élettani egységnek neveztem a művét. Ady nem írt verseket, mindig az egyetlen művén dolgozott. Ahogy a láng nem áll darabokból, a költészetben sincs szakadás. Minden behullt és megsemmisült az egyetlen versben. Dante óta erre csak a szépprózában s a filozófiában van példa. Schopenhauer egyetlen munkája különböző nevek alatt minden gondolatát elnyelte, halála előtt még mindig az ős, egyetlen látomást vetített csodálatos töredékekbe.

De ezek csak formailag töredékek, minden mondat egyforma irányú és ereje nyomás alatt kristályosodott ki. Ady versei is tüstént a teljes mű rabjául estek. Soha sem hazudhatott. A megmondhatatlan élettani összefüggés kilökte volna az idegen testet. Sokan exhibicionistának tartották. A mű kényszerítette rá. Minden versével meztelenül kellett kiállnia a próbát, a megelőző többi vers előtt.

Csodálatos, képes rettenetek
Szent zavaros kora, íme, szakadt rám.
Ülnek bennem viziók és valók
Szerelmesen, fájón összetapadván
Hogy minden: ugyanegy legyen.

Ezt az összetapadt művet kevéssel a közepe előtt lehet a legjobban megközelíteni. Pimaszul vadásztak rá, a haragtól jó ideig el-eltorzult a hangja. Utolsó jelképei viszont a korábbi jelképekből emanáltak, valósággal párlatok párlatai. Önjellemzés, cél, hivatástudat a harmadik, negyedig és ötödik kötetben a legszabatosabb. Kitisztult belőle a fiatal költő felingerelt haragja s a haldokló költő is ezt a férfikori ismeretet fogja átálmodni azzá a látomássá, amit legjobb magyarázói az egyetlen magyar metafizikának tartanak. Mint sok öreg lángelmében, a teljes megvilágosodás a gyorsan öregedő Adyban is feloldozza a belső görcsöket, robbanó szétterjedése betölti az egész világot. Még hadakozik, pedig már egyedül van a maga világában, teljesen betölti, minden ő.

Legnagyobb földi ellenfele, Tisza István hovatovább elszakad eleven másától, ő is az Ady világ démona, akárcsak a Jó Csönd herceg. Csodálom, ha Tisza ezekben a szilaj arcképekben és prófétai látomásokban magára ismert. Ha mégis magára ismert, az már nem a politikus volt, hanem a másik elrendelt protestáns.

Ady költői világképe két halálérzet kereszteződéséből származott. Az egyéni és a nép halál előérzetéből. Szándékosan írok halálfélelem helyett halálérzetet. Kosztolányi viszonya a halálhoz emberszabású félelem volt: egy véges, de világos értelem remegett a végtelen, de homályos elemektől, egy mulandó hős a megigéző Gorgo főtől. Adyban az egyéni halálérzet egy emberfeletti életerő vetülete volt: csak a halál barlangfalára vetítve tudott az élet vakító fényébe nézni.

(Goethe is sokszor érezte a roppant életerő inverzióját.) Ezzel a halálérzettel hatolt a magyarság lelkébe, a nagyon élő költő az alig élő népbe. Az ifjú Ady gőggel, kihívón támadt a halálra - Kosztolányi mindig alázatos ellenfél - s kihívó, úri gőggel megvetette halálba sorvadó népét.

A mű közepén azonban keresztezte egymást ez a két ellentétes fejlődésű érzés. Ady mindjobban elfogadta az egyéni halált, a szilaj életérzés színültig telt a halál nemességével, de visszautasította a néphalált, amelytől az alig pihegő magyarság Rákóczi alatt már egyszer megmenekült. Nem függetlenségi szólamból, hanem csodálatos történeti-élettani ösztönnel személyesítette magát ettől az időtől kezdve kuruccá.

A magyar nép Ady előérzetében lelkileg ugyanoda jutott, mint a nagy fölkelés előtt; akkor a fejedelem zászlója és nevetségesen kis kezdőcsapata fordítja el a haláltól, most a költő féltése. A kuruc műdalok és talpraesett, de lélektanilag annál leleplezőbb vershamisítások korában egyedül ő értette meg a szabadulás szimbólumát a Rákóczi harcban még a bukásban is. Míg a hivatalos költészet azon erőlködött, hogy udvarképesen, de azért karakánul gyűlölje a kuruc keserítő Habsburgokat, Ady beérte volna egy új Kuruc csodával: a néplélek föltámadásával, amelyen nem fog külső vereség, testi halál.

Minden jó jog, ami lesujt,
Minden megszentel, ami büntet:
Istenem, Halál pitvarod
Megjavít bennünket.

Sohse szerettem úgy magam
Mint most a Halál pitvarában,
Megszerettem a multamat
S lépek beljebb, bátran.

E vers után félreérthetetlenül ritkulnak az élettől harsogó versek, a királyi üzenetek. Ady rendkívüli életmohósága - amely kezdettől fogva a halál tőszomszédságát is jelentette - átlényegül vallásos magasfeszültséggé, követelő Adyból kinő a számadó Ady. Ugyanekkor bekövetkezik a magyar sors teljes vállalása:

Áldott ínség: magyar élet,
Világon sincs párod néked,
Nincsen célod, nincsen véged,
Kinhalál az üdvösséged.

Elbocsát az anyánk csókja,
Minden rózsánk véres rózsa,
Bénán esünk koporsóba,
De így éltünk vitéz módra.

A két halálérzet a "Szeretném, ha Szeretnének" kötetben keresztezi egymást, az egyéni végképp felolvad a protestantizmusban - (értelmes, boldog harc már ez: harc az Angyallal) - s növekvő költői erejét egészen a néphalál látomása ellen fordíthatja. Ebben az időben már csak bibilia- és újságolvasó: előttünk áll a protestáns és politikus Ady, egy igazi halhatatlan. Kölcseyben szintén meg volt ez a kettős halálkép, az egyénitől ő is megszabadult, de a végén ő is betakarózott a nemzethalál rémképébe. A nemzet valóban könnyebben hal meg, mint a nép. Meg volt Vajdában is, de ő végig a halál szertelen metafizikusa maradt, a katolikus dogma alól visszarohant a viharba s békétlenül halt meg. Ady szomorú, de szeretettel és győzelmesen halt meg, sokszor az az érzésem, hogy mind a két elődjét megváltotta.

Ady, a protestáns legyőzte az egyéni halált, Ady, a politikus a néphalál érzetét. Megtalálta a magyarság egyetlen útját, jövősorsát visszavonhatatlanul a nép, a parasztság új honfoglalására tette föl. Csak Ady óta tudjuk pontosan, hogy Magyarországon egyedül a magyar nép nem szabadult fel. (A háború előtti nemzetiségi panaszok is azt mutatják, hogy több szavuk és öntudatuk volt, mint a magyar népnek.)

Ady, a költő Petőfit folytatta, Ady, a politikus 1849-et. Összefoglalta a kiegyezéskor balsejtelmeit s költői igékben előre megfogalmazta a kortársak és utódok magyarság szemléletét. Bartók, Kodály, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső, Szekfű, Illyés s az utánuk következők is akarva-akaratlan Adyn keresztül jutottak az őrhelyükre, az új magyar szellemi hálózatban ő indította el a villamos áramot.

Bátorsága és herkulesi ereje emelte fel az elhalt társadalmi rétegeket a mozdulatlan magyar népről. Azelőtt a legnemesebbek is a közbeeső rétegeken át akartak hozzá férni, a holt kőzet azonban ellenállt és lefelé fúródás közben szétolvadt minden jóakarat. Ady volt az első, aki "magyarság"-on elsősorban az elérhetetlen legalsó réteget értette s nem tompult az a szabályos de reménytelen lefelé hajózásban. Ezt úgy hívta: Petőfi nem alkuszik.

Magyarország Ady óta forradalmi ország. Talán még évtizedekig az. A megváltatlan nép felszínre került, minden tekintet rajta. Ez a látvány forradalmasítja a lelkeket, Magyarországon jóformán minden jóhiszemű ember forradalmár, a legmaradibb is. Csak nem mer szembe nézni magával, fél a szó elavult értelmétől. Ady magyar forradalmár azonban nem egy puszta politikai hatalomátvétel, hanem becsületügy.

Vér, polgárháború, erőszak nélkül is megváltoztatja Magyarországot. Ha ez a századok óta szegény Magyarország egyszer csakugyan szegényekké lesz és megtanul hatalmi lázálmok nélkül szegényen, de a maga lelke szerint élni, Ady munkája befejeződött. Politikus költő volt, mint a legnagyobb magyarok. De a költő politikája honszerzés. Egy szegény, de szerető hazát akar adni Nyugaton a keleti bujdosónak, akit véréből való és idegenből jött urai úgy látszik örökre elnémítottak.

Cs. Szabó László