Költői képzelet és tudományos valóság a tenger mélyéről – Milyen a kincskutató robotember?
Egyidőben még a tudós elmék is azt hitték, hogy a tenger mélye csupa borzalom, rettegés és iszonyat, rémítő szörnyek tanyája, a pokol földi előtornáca, ahová igazán csak az merészkedhetik, aki leszámolt földi életével. Ne mosolyogjunk rajtuk, ne nevessük ki gyermekes félelmüket!
Nagyon kezdetleges volt még akkor a búvártechnika, az akkori eszközökkel legfeljebb néhány méternyire lehetett a víz alá ereszkedni és a tökéletlen készülékek bizony elég gyakran felmondtak a szolgálatot, úgyhogy a szerencsétlen búvár ott pusztult.
Igy azután természetes, hogy veszett híre támadt a tengeralatti tájaknak, kivált, mert akkor még sokan hittek tengeri kígyószörnyekben, hajókat fenyegető óriáspolipokban meg más efféle dajkamesékben (ezen se mosolyogjunk, hiszen ma is lochnessi szörnyekkel, meg hasonlókkal ámítgatnak hiszékeny embereket). A tengeralatti birodalom lakói bizonyosra vehették, hogy a rettegő ember nem merészeli egyhamar megközelíteni otthonukat.
Hanem egyszer aztán mégis felháborodott az ember és a halak, polipok egyszerre csak ijedten vették észre, hogy furcsa, orsóalakú lényekkel népesül be a tenger mélye. Különös teremtmények voltak ezek, hátuk mögött, ahol más rendes halnak farkuszonya van, sebesen forgott valami rejtélyes szerkezet.
A vasból való lénynek a belsejében ember állott egy kormánykerék mellett s ha megnyomott egy fogantyút, a vasbálna magához hasonló kisebb orsóalakú halakat lökött ki magából, melyek iszonyúakat robbantak, ha nekiütődtek valaminek.
Aztán óriási mozgó páncéloslovagok ereszkedtek a tengerfenékre; kezük helyén mindenféle forgószerszámok éktelenkedtek; néha rejtélyes készülékeket vittek le magukkal, melyek még a víz alatt is irtózatos forróságú lánggal égették, olvasztották az elsüllyedt hajók vaslemezeit, hogy léket vágjanak rajtuk és hozzáférjenek a belsejükbe zárt értéktárgyakhoz.
Nagy acélgömbök jelentek meg imbolyogva a víz alatt, vastag kábelre függesztve ereszkedtek mind mélyebbre... száz ...kétszáz... ötszáz ... kilencszáz méternyire ... mélységekbe, ahová még a költői képzelet sem mert elkalandozni... és akkor kiderült minden.