A priusz, amelyről ezuttal szó van, az az elsőbbség, amelyet Chorin Ferenc a GyOSz esztergomi közgyülésén követelt a helyes termelő politikának a szociálpolitika fölött. Ide írjuk a mondatot, amellyel gondolatát kifejezte: „Nincs jó szociálpolitika jó termelő politika nélkül s ezért ennek kell a priusznak lennie.”

Amit ez a mondat kifejez, nem egyszerü sorrendi kérdés és tehát nem azt jelenti, hogy elébb jót és sokat kell termelni s csak aztán lehet jó szociálpolitikát csinálni. Ha ezt jelentené, el kellene vetnünk a gondolatot, mert nagyon jól el tudunk képzelni egyidejüséget is a kettő között. De nem tudunk elképzelni jó szociálpolitikát ott, ahol annak gazdasági alapja nincsen, ahol a szociálpolitikát a levegőbe épitik és ugy, hogy inkább a jelszónak, a divatnak és a népszerüségnek hódolnak vele, semmint a szükségesnek és a tényleges erőknek számbavételével csinálják.

Az ötéves terv végrehajtása és a vele járó nagy áldozatok küszöbén, amikor a bugyellárist kell kinyitnunk, elérkezett az ideje, hogy a régen érett kérdést, amelyet delikatesszből eddig nem igen vetettek föl, most végre föl kell tennünk: számol-e szociálpolitikai készségünk és elhatározott jószándékunk gazdasági realitásaival, a tényleges erőnkkel, amelyekkel rendelkezünk? Ezek szabják-e meg szociálpolitikánk mértékét és irányát, vagy nem teszünk-e tulzott engedményeket bizonyos jelszavaknak, nem hódolunk-e kelleténél jobban a népszerüségnek, vagy végre nem teszünk-e lényegesen kevesebbet a termelés javitása, mint a szociálpolitika érdekében?

A jogos birálatnak annál inkább jussa van e kérdés föltevéséhez, mert a miniszterelnök maga is azt hangoztatta legutóbbi szónoki remekeinek egyikében, hogy a termelés fokozását tatja a legelső követelménynek, ami azt jelenti, hogy a priuszt ő is a termelés javitásának adta a szociálpolitika fölött.

De időszerü is a kérdés fölvetése ebben a pillanatban, amelyben a parlament kapuit hosszu időre bezárják s élénk tempóban indul meg a törvényelőkészités munkája a miniszteriális bürókban. A legkisebb munkabér megállapítása, a munkaidő és a fizetéses szabadság kérdésének szabályozása után a magyar Dopo Lavoro és a családi munkabér bevezetésére irányuló törvények lesznek ezeknek a munkálatoknak előrelátható eredményei. Valamennyi bölcs és jó cél szolgálatában fog állani s örülnünk kell a magyar szociálpolitikai intézmények e dus növekedésének.

De ugyanakkor vizsgálva azt a másik területet, amelynek priuszában mindnyájan egyetértünk, nem kell-e azt is megkérdeznünk, hogy a jó és biztos termelés érdekében teszünk ugyanennyit, sőt nem türünk-e meg olyan helyzeteket, intézkedéseket s olyan felfogásokat is, amelyek a termelésnek nemcsak hogy nem kedveznek, de épen ellenkezőleg, sulyosan ártanak.

Hogy mindjárt az elején kezdjük, lehet-e az ipari termelés fokozását és biztonságát várnunk, ha továbbra is elnézzük azt az agitációt, amely az iparral szemben olyan ellenséges áramlatot teremtett, hogy maholnap mindenki gyanusnak látszik, aki gyárat vezet, ahelyett, hogy fölizgatott és elbolonditott tömegeket vezetne? Az ország helyes itéletü, józan és intelligens elemei egyetértenek abban és e felfogásuknak minden alkalommal kifejezést is adnak, hogy az ország változott gazdasági strukturája és népsürüségi viszonyaink mellett, iparunk fejlesztése életünk egyik alapvető szükségessége.

De az agitáció nem szünik meg tovább rontani az ipar munkájának, munkásainak és vezetőinek hitelét s bemocskolni még erkölcsi értékeit is és ezt állandóan és legszivesebben azzal az époly tudatlan, mint rosszhiszemü jelszó hangoztatásával, hogy az ipari érdekeltségeknek csak egyéni gazdagodásuk iránt van fejlett érzéke, míg a szociális körülmények iránt süketek és vakok. Hiába bizonyitják számok, kétségbevonhatatlan adatok és tények, hogy a magyar szociálpolitika terheinek ők a legnagyobb hordozói, a szólam, a jelszó, a demagógia tovább is folytatja uszitó munkáját az ipar és munkásai ellen.

Ha a termelés fokozása csakugyan a priusz, akkor elsősorban azt az atmoszférát kellene megszüntetni, amelyet ez az agitáció teremtett s amelyet csak akkor lehet tovább megtürni, ha gyöngeségünk nyilt bevallásával a demagógiának adjuk a priuszt az alkotó és gazdasági erőket produkáló munka fölött.

De vannak egyéb közkeletü jelszavak és beállitások is, amelyekkel szembe kell néznünk s fölszámolnunk, ha a munka priuszának jogát komolyan megvédeni akarjuk. Itt van a magyar mezőgazdaság megsegitésének problémája is, amelynek megoldása állandóan annak a jelszónak jegyében történik, hogy a vele járó terheket a gazdaság többi ágazatainak kell viselnie. Soha a magyar ipar egyetlen szóval sem tiltakozott az ellen a felfogás ellen s ellenmondás nélkül vállalta az áldozatokat, fölismerve azt az összefüggést, amely az egyes termelő ágak megerősödését az egyetemes gazdaság megszilárditása érdekében követeli.

De ugyanakkor ez az ipar nem jutott soha az elismerés és méltánylás egyetlen szavához sem, sőt el kellett fogadnia azt a beállitást, hogy egészséges és jó agrárpolitikát, jó földbirtok-politikát iparellenes hangulatok fenntartása mellett lehet csak csinálni. Valaki azt irta, hogy nálunk sohasem tudtak jó agrárbarátok lenni anélkül, hogy jó ipargyülölők ne lettek volna s nem tudtak agrár-szociálpolitikát inaugurálni anélkül az ígéret nélkül, hogy ez a szociálpolitika a mezőgazdáktól nem fog áldozatokat követelni.

Ezek a szavak kitünően jellemzik az eddig követett módszereket, de nagy és komoly kérdés, vajjon az ilyen inkább népszerüséget, semmint az igazságot szolgáló módszerek fenntarthatók-e akkor, amikor a produkció javitásának priuszát elismerik. A gazdaságban semmi sem fontosabb, mint a tényleges helyzet helyes fölismerése és az áldolgok kerülése. Semmi sem volna tehát végzetesebb, mintha most, a nagy munka megindulása előtt, hiányzana bennünk az a férfias őszinteség, amely nem tesz engedményeket a jelszónak az igazságok terhére.

A termelés priuszának biztositása érdekében szemébe kell nézni egy harmadik problémának is: az adózásénak.
Ezen a téren is él egy beállitás, amely nem felel meg az igazságnak, de melyet mégis fenntartunk, holott nyilvánvalóan nemcsak megneheziti, hanem hova-tovább megbénitja a termelés jóságát és biztonságát. Nem akarjuk tudomásul venni a tényt, hogy a hét évvel ezelőtt fölemelt adókulcs mellett a polgárság jövedelmének fokozása lehetetlenné vált, hogy épen azokat a rétegeket vitte közelebb a proletársorshoz, amelyek pedig a polgári társadalom legfontosabb tartópillérei voltak. Ennek ellenére ma is az a jelszó, hogy olyan adóreformra van szükség, amely ezeknek a rétegeknek fokozottabb és – persze „igazságosabb” megterhelését valósitja meg.

Ez az ugynevezett „igazságosság” az a veszedelem, amely a produkció fokozását a legjobban veszélyezteti és amely teljesen illuzoriussá teszi priuszának komoly elismerését. Mindezeknek a termelést megbénitó tényezőknek mélyén egy-egy falsum van. És ezek a falsumok egytől-egyik egy közös forrásból erednek: a gyülölködő agitáció és a demagógia forrásából. És erejüket, fennállásukat egynek köszönhetik: a bátortalanságnak, vagy ernyedtségnek, amely nem tud, vagy nem mer szembeszállni velük, mert attól fél, hogy a népszerüséget veszti el, ha birokra kél velük.

De a jó kormányok nem azok, amelyek a mesterségesen tenyészetett hangulatoknak tesznek koncessziót, hanem amelyek az igazságot védik meg, még akkor is, ha a népszerüségüket látszanak veszélyeztetni vele. A mai kormány élén elhatározott, gazdaságilag müvelt, a tényleges viszonyokat kitünően ismerő férfiu áll, aki tudja és vallja, hogy a priusz a termelésé, hogy jó szociálpolitika nincs és nem lehet a termelés biztositékai nélkül.

Remélnünk kell, hogy aki a politika hamis jelszavainak hadat üzent, bizonyára nem fogja tétlenül nézni a gazdaság hamis jelszavainak további uralmát sem. Ezt kell hinnünk és remélnünk, mert ugy érezzük, hogy ez az összes priuszok közül a legpriuszabb priusz.