Valahányszor egy csillag lehull az égről, egy ember a Földön meghal. Ugy-e ezt már midnyájan hallottuk? Szép nyári éjszakákon, ha az ember elnézegeti a csillagos eget, fel-felvillan egy gyorsan eltűnő, elfutó fénysáv, egy-egy hullócsillag, s a szemlélődő fölsóhajt: meghalt valaki. És sokan aggódva fürkészik a csillagokkal tele szórt égboltot: vajjon melyik az én csillagom? Jaj, csak nem hull az égről?

Dehát nézheti bátran akármelyiket. Bizony nem fog az soha egyetlen egy sem lehullani! Ha csak akkor halna meg valaki a Földön, mikor egy csillag az égről „lehull”, akkor mindnyájan örökké élnénk. Mert azok az elfutó, fénylő valamik, amit az égen látunk, egyáltalán nem csillagok. Meteorok azok. Nincs is erre helyes magyar kifejezés, mert a magyar nép ősidők óta hullócsillagoknak nevezi őket.

Mik hát ezek a meteorok? Hát, ha nem is csillagok, azért kívülről származnak, a végtelen világűrből. Apróbb-nagyobb kövek, darabok, szilánkok, amelyek ki tudja mióta, ki tudja mi miatt, a nagy világűrben lebegnek, kóborolnak. A Föld a maga állandó útján nekiütközik ezeknek a magányos köveknek. Innen a Földről nézve az úgy tűnik föl, hogy a meteor „lehull” a Földre.

Ezeknek az apró „égitesteknek” persze nincsen saját fényük. Nem izzó, világító állapotban kóborolnak a világűrben, hanem hidegek, s így általában láthatatlanok. A világűr „sötét” tömegei. Mikor azonban a Föld és a kis kő egymásnak szaladnak az örökké tartó rohanásban, a meteor behatol a Földet körülburkoló levegőtömegbe s a levegő ellenállásától áttüzesedik. Ez az a pillanat, mikor mi a meteort felvillanni látjuk.

A felvillanás után az égi kő különböző sorsra juthat. Ha egészen apró, akkor, amint izzani kezd, szétfoszlik, elpárolog. Ha nagyocska, akkor leesik valahol a Földön és legtöbbször eltűnik. Például a Föld felületén levő vizekbe zuhan.

De van olyan meteor is, amelyik hosszú kóborlása után a Földre esvén, itt igen nagy izgalmat kelt. A legkülönbözőbb izgalmakat. Van olyan, amelyik óriási pusztítást végez. Van olyan, amelyiket az emberek valami isteni csodának tartanak és áhítattal imádják. Némelyik meteorban gyémántot, másikban platinát találnak. És számtalan sokféle eset lehetséges még egy-egy meteorhullás körül.

De hiszen nem is közönséges dologról van szó. Mi, minden lény és minden anyag, ide vagyunk láncolva a Földhöz mindenestől. Számunkra minden változás csak a Földön, a Föld anyagával lehetséges. Akármilyen magasan repülünk föl a levegőbe, akármilyen gyorsan rohannak rádióhullámaink, ez mind itt történik a Földön, messze, nagyon messze vagyunk attól, hogy egy gramm anyagot is, egy porszemet csak, ki tudjunk juttatni innen a világűrbe, vagy be tudjunk onnan hozni.

A Mindenségből csak a csillagok fénye jut el hozzánk. Sok mindent megtudunk belőle, sok mindent elmesél a távoli világokról ez a gyorsan futó fénysugár, dehát ez mégis csak fény, semmi, nincs, nem lehet megfogni, megtapogatni.

A meteorok, azok az igazi üzenetek a világűrből. Egy darab test, amelyik „kívülről” jött, onnan kívülről, ahová mi és semmilyen földi anyag soha ki nem juthat. Egy „földöntúli” kő. Minden anyag, ami itt van a Földön, itt is volt az idők kezdete óta. A papír, amit jelenleg kezében tart az olvasó, minden egyes molekulájával földi eredetű.

A sok billió molekula, ami a papírt alkotja, ki tudja a Föld milyen különböző helyeiről verődött össze, milyen különböző sorsokat élt át, milyen rengeteget hányódott ide-oda a Földön, míg most ezzé a papírrá összegyűlt. De mindig itt voltak, ezen az egyetlen égitesten. És itt is maradnak. Ha a papír elfoszlik, elég, megszűnik papír lenni, az őt alkotó molekulák szétszélednek, átalakulnak, újravegyülnek, a bennük levő anyag tovább folytatja földi vándorlását. Egy olyan világkatasztrófa, mely szétvetné a Földet, tudja csak őket eloldani.

A meteorkövek, más szóval meteoritok azonban soha azelőtt nem voltak, a mi öreg Földünkön. Más világból származnak, valami idegen égitestből, valami ismeretlen katasztrófája egy ismeretlen, távoli égitestnek szórta szét őket talán, vagy már a mindenség kialakulása óta bolyonganak magányosan. Ki tudja, milyen messze jártak, milyen elképzelhetetlen messzeségből kerültek ide hozzánk, hogy most már ők is örökké itt maradjanak. Többé ők sem kerülhetnek ki a nagy, szabad űrbe, örökre itt fogja őket a Mindenség nagy törvénye, a Gravitáció. Bizony, az embert meghatottság fogja el, ha lenéz, megérint egy ilyen „földöntúli” testet.

Ha azonban az ember meggondolja, hogy egy ilyen tüzes kő a házára, sőt, a fejére eshet, nem meghatottság fogja el, hanem inkább félelem. Van-e okunk ilyen félelemre? Szerencsére, nem nagyon. Mint már szó volt róla, a meteorok legnagyobb része már a légkörben elpárolog, a Föld felületére egyáltalán el sem érkezik. A nagyobbak leesnek ugyan, dehát az üres világürhöz képest sűrű levegőn való áthatoláskor a levegő ellenállása annyira lefékezi őket, hogy mire a Földre leesnek, már a sebességük, amellyel a Földnek nekiszaladtak, igen lecsökken és egész kis sebességgel, kihűlt állapotban érik el a talajt.

Ha tehát valakinek a fejére is, nem égeti meg, csak agyon vágja. Ne ijedjünk meg nagyon. Mert hiszen lehetséges ugyan, hogy a fejünkre esik, de hála Istennek, ez nagyon kevéssé valószínű. Habár rengeteg meteor esik állandóan a Földre, de aFöld felületének az a része, amit az emberek a testükkel elfoglalnak, olyan kicsi, hogy körülbelül csak minden 10.000 évben eshet egy meteor egy emberre. Gondoljuk meg, hogy körülbelül kétmilliárd ember van a Földön, azok közül bárkire eshet, miért esne éppen miránk. Tehát efelől nyugodtan alhatunk.

Vannak azonban óriás meteorok. Ezek olyan nagy mozgási energiával jönnek neki a Földnek, hogy a légkörben áttüzesedve, nem lassulnak le, tüzes, izzó állapotban, nagy sebességgel zuhannak a Földre és fantasztikus pusztítást, gyujtogatást végeznek. Gyakran több részre szétfröccsen a hatalmas, többezer tonnás tömeg és óriási területet pusztít el.

Ilyen volt például a híres szibériai meteorhullás 1908-ban. Szibéria egyik egészen elhagyatott helyén, hatalmas meteor zuhant alá, mely több részre szakadva, az őserdőt egy körübelül 70 kilométer sugarú körben elpusztította. Emberéletben valószínűleg nem esett kár, ámbár azért ezt biztosan nem lehet tudni, de temérdek rénszarvas lelte halálát. Gondoljuk meg, ha ez a meteor egy lakott területre zuhan!

Ez a szibériai óriásmeteor az egyetlen, amelynek a leeséséről tudunk. A többinek csak a „hűlt helye” van meg Észak-Amerikában, Arizonában v an egy másfélkilométer átmérőjű kráter, amelyet egy régesrégen, történelem előtti időben leesett óriásmeteor ütött a sivatagszerű síkságon. Ha egy ekkora meteor - ne adja az Isten egy milliós városra zuhanna, nem maradna abból semmi, de semmi. Pedig bizony ilyesmi megtörténhetik. Még az sem használna semmit, ha elsötétítenők is a várost.

Asztronom