Tihanyi János Lajos aki a Fraenkel-szalonban mutatta be gyűjteményes kiállítását, húsz év előtt friss impresszionista festményekkel kezdte művészi pályáját. Az utolsó tíz évben csak ritkán találkozhattunk művészi munkásságának eredményeivel, idejét inkább az álműkereskedelem ellen folytatott harcára fordította.
Ezt a lelkes iparkodását sajnos nem sok siker koronázta. Vigasztalására szolgáljon, mások is megpróbálták a közönség szemét felnyitni, hogy óvatosabban vásároljon festményeket, de nekik sem sikerült. Tihanyi végül rájött arra, hogy küzdelme meddő, látnia kellett, hogy a baj nagyon mélyen gyökeredzik, kiirtásához a művészeti kultúrának olyan nagyarányú kiterjedéséhez volna szükség, mely mai viszonyaink között nem remélhető.
A hosszú elkalandozás sajnos, nem használt művészetének. Alkalmasint messzebb jutott volna, ha szívvel-lélekkel csak művészetének él. Ma kissé bizonytalanul egyezteti össze egykori impresszionizmusa kifejezési módjait újabb képszerkesztő törekvéseivel.
Az Ernst-múzeum három kiállítója közül kétségtelenül Barcsay Jenő a legérdekesebb művészegyéniség. Brutális önkénnyel felvázolt, harsogóan sötét tájképei és alakos kompozíciói egy mindenkitől független és teljesen különálló művészt mutatnak. Barcsay alapjában inkább grafikus, mint festő, vagy legalábbis a grafika kifejezésmódjai irányában korlátozza a festés nyújtotta jóval tágabb lehetőségeket. Nagy széles felülettel és igen kevés, komor-sötét színnel, izgatott mozgalmas vonalvezetéssel ábrázol. Kissé egyhangú művészet az övé, de gyakran nem csekély kifejezőerővel jelentkezik.
Dési-Huber István viszont a világos színek sokaságának szerelmese. Valamiképpen a másik végletbe csap. Amilyen szűkszavú Barcsay, olyan részletezően bőbeszédű Dési-Huber.
Székessy Zoltán szobrászművész ábrándos álmodozás finom fátyolát borítja műveire. A sejtelmesen mosolygó, fiatal szépség ünneplője, aki ábrázolásmódjában hozzá igazodik téma-köréhez, lágyan gördülő kalligráfiával dolgozza ki szobrait.
*
Dr. Lázár Béla háromszázötven nyolcadrét oldalon megírta a művészet történetét. Merész vállalkozás, hiszen ez az anyag hallatlanul terjedelmes, még ha valaki, mint Lázár, kihagyja is belőle a keleti művészeteket.
Az ilyen rövid összefoglalás csak úgy felel meg hivatásának, ha adat közlések tekintetében nagyon takarékos, csupán a művészet kifejlődésének legfőbb állomásaival foglalkozik és nem esik egyoldalúságba elméleti elgondolásaiban. Az első kívánalom tekintetében Lázár könyve nem eshetik kifogás alá, körülbelül a leglényegesebbet válogatta össze. A második szempontból sokkal inkább találhatnánk kifogásolni valót.
Lázár már évekkel ezelőtt megszerkesztette magának azt a sémát, amelyből a művészet termékeit csoportosítja. Döntő különbséget lát a konkrét és absztrakt művészet között. A konkrét képzeletű művész lehetőleg ragaszkodik a tárgyak természeti megjelenéséhez és ezt iparkodik utánozni, az absztrakt viszont átalakítja a természeti képet, némely kiválasztott, azaz elvont elemének hangsúlyozásával és a többinek kihagyásával alakítja ki.
Ez a megfigyelés néha nagy általánosságban helytálló is, körülbelül megfelel a naturalista és a víziós ábrázolásmód között fennálló különbségnek, de csak egy szempont, alkalmasint nem is a legfontosabb és a két végső pólus között különben is sok átmenetet ismerünk. A képzőművészet történetében sok minden féle lelki megnyilvánulást lehet és kell is keresni, mert egy elméleti szempont erőltetése egyoldalúvá és szegényebbé teszi - mintha egyrészt a korszerű, másrészt az egyéni kifejeződés eredményeit az emberi szellemiség koronként és egyénenként különlegesen megnyilvánuló tünetei szerint próbáljuk elemezni. Viszont mint minden egyoldalú állásfoglalás, Lázár sémája élesen mutat rá bizonyos különbségekre.
Lázár igen temperamentumos író, sajnos kevésbé fegyelmezett. Nem nézi át gondosan kéziratát, értelemzavaró fogalmazási lazaságokat benne hagy, sőt gyakran képzavarokat is. Így maradnak meg a szövegben az ilyen mondások: "Bele kell csak nézni Nino de Guevara inquisitor jégszemébe, a kor egész lelke feltárul előttünk, mintha egy szétnyílt pokoli kráterbe tekintenénk." Vagy pedig Rubensről írva: "Hogy hazatért, bizonyos olaszos nehéz, szinte azt mondhatnám füstös hatásokat hoz ki, mert a bolognai mesterek - sőt Cavaraggio is - erősen hatottak rá, Tintorettot sem véve ki."
Az ilyen fogalmazás meglehetősen zavaró, különösen a tanulni vágyó közönségnek, mely szó szerint veszi, amit olvas és nem vesződik azzal, hogy a mögötte rejlő értelmet kihámozza. Az ilyen szépséghibáktól és az elvi szempont erőltetésétől eltekintve, azt hiszem, hogy Lázár olvasóira mély hatással lesz az a lelkes művészetimádás, amely könyvének minden oldalát áthatja és alkalmas arra, hogy a mai életben annyira háttérbe szorult képzőművészet szeretetére tanítson.
