Fedák ül és varr. Egy napóleon -sálon öltöget, ha kiteríti: kétszögletes kalap. Szabását s a hozzávaló jerseyt tegnap hozta Párizsból, ahol tíz napig robotolt, divatot nézett. Mert azt akarja, hogy Die herrin aufla (Vihar az Egyenlítőn bécsi címe) tökéletes divatdáma és mégis -Fedák legyen.
Hogy milyen a divat?-mosolyog.
Remek. Csak nem mindenkinek! Nekem például az, mert én színésznő vagyok. Hollywood befolyásolja az egészet. A film korlátlan lehetősége teremtett itt, fantasztikumot és csodabogarat. Minden darab: díszlet. Minden darabhoz reflektor, óriási-lépcső, hatalmas térség kell. A színpad az idei divat legrosszabb lehetősége. Ugyanis már a színpad is kicsi és szegény hozzá. No, most elképzelhető, milyen a szalonban, a bárban, a páholyban, az autóban, a zenekari ülésen: egyszerűen nem élheti ki a divatot! Beszorul vele, befagy, túl kis helyre jut. Lám, a Pavillon de I'Elegance, kinn a világkiállításon is megmutatta, mennyi hely, távlat, beállítás kell az idei divatnak. Oszlopok, lépcsők, dobogók különítik itt el a szoborrá előléptetett ruhákat...
Leteszi, amit varr, nagy zöldkarikákat próbál ki fülére, haját spanyolos mantilla módjára fekete körfátyollal takarja. Ez nem jelmez, ez divat.
Amellett az abszurdumok - állapítja meg. - Például: földig érő kabát 50-60 rókából. Ki hallott ilyen pazarlást? De azért gyönyörűen hangzik. Még a negyvenkilós mannekent is erősíti... Mi van azokkal, akik negyvennél kicsit többek?
Lábánál skatulya, Gerbeaud Kalapot vesz ki belőle. Egy pillanatra, hogy mutassa. Páholyba való fejdísz. Egyetlen királykék structollból hajlított remek. És Fedák fel tudja tenni! A másikat is, amely két nagy bársonylevél: párosítva zöld és fekete.
Persze - folytatja – a kalaposnők ujjonganak. Nincs csupasz fej. Csupa köcsög, paradicsom, paillette és csipkeborítás estére. A paradicsomot méterrel mérik, mintha ingyen adnák, pedig hát.. És van oly szép kalap, hogy az ember körüljárja, mint a csudát. Nem is kívánja föltenni. Csak nézni. Megéri a nyolszáz frankot. Másik meg olyan, mint a félkerék. A harmadik: fecskefészek... És fel is rakják fejükre. Ágnesnél csak néztem egy ilyen bevásárlást. Öreg, kövér dél amerikai nő szedett le egy szamárfülbokrot a húszéves manneken fejéről. A lány tündér volt, ujjahegyéig csupa párizsi fűszer, a kalap-bóditó rajta... - Nem tudom - mondta tűnődve az öregasszony - rajtam nem olyan szép... De azért megvette.
Lamebrokátokat vesz elő Fedák, nagy darab blondecsipkéket, chantillyt pailette-től ragyogó magas svédkesztyüt. Egyet meg kell hagyni annak a Bábelnak - mondja - anyagot azt tud teremteni. Hogy pestiesen mondjam: Kunststück Párizsban, nagyszabónak lenni! Akit úgy kiszolgál a selym es a szövetes, a csipkés, a szűcs, az iparművész - az próbáljon silányat kihozni! Nem lehet! Az anyag diktál! Parancsolja a formáját, szóhoz nem enged mást - persze, hogy a maga fajtájában azután tökéletes! Más kérdés, hogy az idei brokátok, posztók, puha-sűrű selymek, azzal a látványos formával együtt, amit diktálnak: kinek valók...
Én még Párizsban se láttam máshol ezt a divatot, mint a szalonokban és egy-két nightclub-ban, ahol gazdagok mulatnak gazdagokkal... Kétszáz vagy ötszáz ember, ez a párizsi társaság, amely mindenütt ott van és mindig ugyanaz... És a százezrek és milliók nem öltözködnek. Semmilyen ruhában járnak. Más gondjuk van...
Feláll és nevet. Örül, hogy a Herrin gyönyörű lesz, de még jobban, hogy az életben ő is csak fütyül minden díszletre. És tálcán behozzák ebédjét: joghurtot, Graham-kenyeret, szőlőt.
Dénes Zsófia