Tíz évvel ezelőtt három számottevő érvényesülési lehetőség állott a magyar képzőművészek rendelkezésére: a Műcsarnok, a Nemzeti Szalon és az Ernst Múzeum kiállításai. A Műcsarnok az volt, ami ma, az akkori Nemzeti Szalon pedig nagyjából ugyanazoknak nyújtott teret, mint a Műcsarnok. Eképpen az újabb irányokat képviselő művészek úgyszólván csak az Ernst Múzeum termeire voltak utalva. De nekik is hiányzott egy olyan kisebb, bensőségesebb kiállítási helyiség, ahol egy-egy művész önállóan léphessen a közönség elé.
Néhány lelkes ember összeállott ekkor dr. Rózsa Miklós vezetése alatt, megalakította a "Modern kiállításokat szervező bizottság"-ot, megjegyzést létesített az Akadémia utcai Tamásgalériával, hogy ott két-háromhetenként váltakozó kiállításokat rendezzen. Az elsőn Egry József festményeit és Medgyessy Ferenc szobrait mutatták be.
A közönség szívesen fogadta az új vállalkozást, sűrűn látogatta, úgy, hogy tíz év alatt száz kiállítást lehetett rendezni. A kiállítók sorából Bornemissza Géza, Szobotka Imre, Kmetty János, Perlrott-Csaba Vilmos, Novotny Emil Róbert, Mattis-Teutsch János, Derkovics Gyula, Martyn Ferenc, Kádár Béla, Simon György János, Hintz Gyula, Halápy János, Mokry-Mészáros Dezső, Bortnyik Sándor, Gadányi Jenő, Schönberger Armand, Márffy Ödön, Czóbel Béla, Pekáry István, Barcsay Jenő, Járitz Józsa, Szőnyi István, Berény Róbert, Gulácsy Lajos, Modok Mária, Borbereki-Kováts Zoltán, Raáb Ervin, Vadász Endre, Beck Judit festőművészek és Csorba Géza, Vilt Tibor, Bokross Dezső, Mészáros László, Gádor István, Beck Ö. Fülöp, Lévy Vilmos szobrászművészek nevét említhetjük meg, akik kollektív kiállításokkal szerepeltek, de kívülök összefoglaló jellegű, vagy csoportos kiállításokon megfordult itt a mai magyar művészetnek majdnem minden számottevő egyénisége.
A tárlatokat kezdetben dr. Rózsa Miklós, később Kárpáti Aurél, végül Tamás Henrik rendezte. Mindhármuk igyekezete arra irányult, hogy a közönséggel azokat a művészeinket ismertessék és kedveltessék meg, akik forma tekintetében nemcsak újat, hanem jó is alkotnak. Most, tíz év múltán, megállapíthatjuk, hogy ezt a feladatát a Tamásgaléria kellő mértéktartással, sikeresen oldotta meg, s ha vezető szerepe nem is volt, mint kiegészítő igen hasznos tevékenységet fejtett ki, különösen a magyar expresszionizmus és a belőle sarjadt törekvések bemutatása tekintetében.
A századik kiállítás a "mai fiatalokat" vonultatta fel. Ámos Imre, Barcsay Jenő, Dési-Huber István, Gadányi Jenő, Hintz Gyula, Kelemen Emil, Pajzs-Goebel Jenő, Modok Mária, Schubert Ernő, Szin György, Mészáros László, Mikus Sándor, Székessy Zoltán, Vilt Tibor műveivel. Mint ősök Nemes-Lampérth József, Gulácsy Lajos, Derkovics Gyula szerepelnek. Ebből a névsorból látható, hogy sem a mai fiatalok, sem az ősök nem voltak teljes számmal képviselve.
De a mai törekvések egy részének lényegét mégis jól mutatta be ez a kiállítás, még ha némely esetben a szereplők nem legsikerültebb teljesítményeivel is. Jól szemlélteti azt a nagy átalakulást, mely képzőművészetünket a századvégi és századforduló körüli naturalizmusból és impresszionizmusból más irányba terelte. Ez az átalakulás jókora kilengésekkel és túlzásokkal kezdődött. Sok lelkes akarással, amelyet gyakran nem támogatott igazi alkotó tehetség.
Az is kétségtelen, hogy az expresszionizmus és a belőle sarjadt irányok gyakran nem sokat törődtek a képzőművészet örök és büntetlenül le nem rombolható korlátaival, mert hiszen kétségtelenül vannak ilyen örök törvényei. De az is bizonyos, hogy közben a tisztulás kikerülhetetlen folyamata lejátszódott, a könyörtelen idő lehámozta a selejtest és mulandót.
De maga a mélységes átalakulás megmaradt, jelentősége el nem vitatható. Ez pedig az, hogy a naturalista impresszionizmusra következett művésznemzedék semmiképpen sem elégedett meg a természetnyújtotta kép mentől hívebb ismétlésével, a fénytünemények ellesésével, a mozgás, vagy egyéb természeti megnyilvánulás hű ábrázolásával. Ez a nemzedék annak segítségével, amit az előzőktől örökölt, képzeleti képet akart kialakítani, amint hogy a művészet naturalista jellegű korszakaira eddig is mindig olyan idők következtek, amelyek a természeti emlékek átalakításával, átkomponálásával akartak alkotni. Vagy másképpen kifejezve a dolgot: azt a viziót tenni képszerűvé, amely bennük kialakult.
Ennek a viziónak kialakulásában ma számos tényező játszik közre. Mellőzve a legfontosabbat, az egyéni hajlandóságokat, amelyek az alkotás művészi értéke szempontjából mindig a legdöntőbbek, elsősorban a kor jelleme nyilvánul meg benne. Ez a mai kor pedig nagyon különbözik a századvég és a századforduló nyugodtan polgári, optimista és nem kevéssé materialista korától. Nagy lelki megrázkódtatások, ki nem elégített nyugtalanságok, keserves csalódások állanak mögötte és nem kevéssé fűti az előző korral való szembefordulás is.
Ez ragadta el kezdetben az új művészet lelkes híveit arra, hogy gyakran túllőjenek a célon és nemcsak az apák művészetével helyezkedtek szembe, hanem magával a művészettel is. Szívesen menekültek el a számukra nem legkellemesebb valóság világából képzeletük, álmaik birodalmába, hogy lelki izgatottságuk vízióit iparkodjanak képpé alakítani.
A benyomás, a tapasztalat, a természeti emlék csak kiinduló pontul szolgál nekik egy belső látományhoz, amely többé-kevésbé messzire távolodott attól, amit általában természetnek neveznek. S ha erre azt az ellenvetést teszik, hogy minden igazi művész vízióját festi, azt kell válaszolnom, hogy az a felvillanásszerű mód, ahogyan például egy Bernáth Aurél festette kép elénk tolul, messzire túljut azon, amit rendszerint vízión értünk, van benne valami álomszerűen különleges, valószínűtlen, de mégis megrázóan igaz, valami különösen látományszerű: egy második, a valóságostól erősen elkülönülő, elképzelt világ.
Ennek a világnak nem olyan világosak és egyáltalában nem olya ragyogóak a színei, mit az egykori naturalizmusé és impresszionizmusé, melyet a nap fénye világított be. Hangulatai általában komorabbak, de bensőségesebbek is. Az egykori derűs életörömmel szemben, amely a századfordulónak szinte kizárólagos hangulata volt, a borongós, fájdalmas érzelmek jutnak túlsúlyra, vagy legalább is valami megdöbbenés. A szenvedés pedig sokkal többrétű, mint az öröm, a fiatalok festészete érzelmi világ szempontjából változatosabb, mint az előző nemzedéké.
De nemcsak a színek derűje tűnt el művészetükből, hanem a szépségnek olyan elemei is, amelyek hiányát élénken érzik azok, akiknek megmunkált történeti és esztétikai talajban gyökeredző műveltségük vén. A formák egykori zártsága, a vonalnak, a rajznak döntő szerepe a fiatalok munkásságában nem ismerhető fel, sőt ellenkezően, éppen az a törekvésük, hogy ezeket a tényezőket kikapcsolják. De döntő jelentőségűvé vált a szín, amely foltszerűen érvényesül.
A vonal háttérbe szorulása nem mai keletű. Szépsége már a barokk kortól kezdődően haldoklott. Egykori kalligrafiájáról a naturalizmus és impresszionizmus végleg lemondott, a naturalizmus fenntartotta ugyan jellegzetességét, az impresszionizmus azonban majdnem teljesen kikapcsolta szerepét.
A festészetben foltszerű ábrázolásra tért át és összekuszálódó, bizonytalan vonalakra a rajzban. A mai fiatalok foltszerű festési módjukkal az impresszionizmus örökségét vették át, persze egészen más célok szolgálatában. Az egykori zárt formák felbomlása pedig nyilvánvalóan a festői vízió látományszerűségének következménye, amely zárt és vonalasan kirajzolódó formákkal aligha fér össze.
Más kérdés aztán az, hogy ennek a víziós festési iránynak vannak-e olyan kimagasló tehetségei, mint amilyenek naturalizmusunkat és impresszionizmusunkat ékesítették. Az is kérdéses, vajon fejlődhetik-e tovább s mennyiben felel meg a jövőnek, hiszen néhány év óta egészen más jellegű törekvések is jelentkeztek művészetünkben, amelyek bemutatásával a Tamásgaléria adósunk maradt.
