|
Néhány jegyzet Karinthyról
Lehet-e fontosabb valami az emberi életben, mint a halál? Szenved-e az ember sokat és kimondhatatlanul, vagy aránylag könnyedén múlik ki a világból, ez a legfőbb kérdés. A hirtelen halál szerencsés, mondhatni jó halál. Egy nekrológ mégis Kovács úr-nak nevezte azt, aki Karinthy Frigyes halála után így sóhajtott fel: jól járt, szegény!
Vállalom, hogy magam is Kovács úr legyek, még ha Karinthy Frigyes alaposan ki is csúfolta Kovács urat. Kovács úr gyakran gondolkodik helyesen, legföljebb gyatrán fejezi ki magát. Kovács út és Karinthy közt az igazi különbség az volt, hogy Karinthy mindig tökéletesen fejezte ki a gondolatait.
Mi Kovács urak tagadhatatlanul örültünk annak, hogy kedves és szeretett barátunk nem szenvedett a halálakor, hanem váratlanul, kínos próbálkozások nélkül, mintegy groteszk ötlettel, lépett ki az életből. Csupán irodalmi érdekességül említem meg Cipőcsokor című novelláját, mely ha jól emlékszem, Esik a hó című ifjúkori kötetében van. Valakinek az utcán kioldódott a cipőcsokra, lehajolt, hogy megkösse s ekkor hirtelen meghalt. Elsőszemélyben írta Karinthy ezt a novellát, az utolsó mondata ez: "Így halt ki családom". Jóslatot tehát mégse sejtünk e műben.
Az agyoperáció következménye volt ez az agyvérzés; az operációval nem következett el a restitutio in integrum, agyvérzésre való hajlamosság maradt utána. Karinthy sejtette ezt, tudott kedvezőtlen statisztikákról, melyek az agyoperáción átesettek halálozásáról szólnak, ez az ismeret egy árnyalattal sötétítette kedélyét, de nem törte meg életkedvét.
Mintha az egyes művek terjedelme határozná meg az író értékét. Holott nyilvánvaló, hogy Germinal, vagy Háború és béke nem tellett volna Karinthytól. De tellettek volna-e mástól, akárkitől, a villanó ötletek oly ragyogóra formált példányai, mint az Őszibarack, a Kacsapecsenye, a Hess madár? Hiba lenne takarékoskodni a jelzőkkel: Karinthy Frigyes nagy író volt. És még egyszer: nem aprózta el magát.
Ha jó játszóval sakkozott s természetesen csakhamar rosszul állt számára a játszma, tréfásan, mégis félig komolyan tette meg az ajánlatot: "Kérlek, add fel, mert elvesztem!" A kiváló irodalmi művek tetszettek neki, de csodálatát inkább a tehetségtelen ember nyerhette el. Valóban valami gigászi közönséges emberi nagyság nyilvánul meg abban, hogy valaki ír kétszáz verset s a kétszáz közt egy jó sincs.
Töri az ember a fejét s szinte megoldhatatlan a kérdés: hogyan csinálta ezt? Az a gyanúm, hogy Karinthy irigyelte Kovács urat, ezért csúfolta oly lankadatlanul. Ha valamelyik sötét álma teljesült volna s mondjuk aktív politikus vált volna belőle, talán még a temetése is parádésabb lett volna. A gyászoló közönség megszaporodott volna állami, városi, testületi, kultúrtársasági kiküldöttekkel, esetleg valami zene- vagy énekkar is szerepelt volna a gyász-szertartáson.
Így, ahhoz viszonyítva, hogy Dosztojevszkij temetésén százezrek vettek részt s koporsóját a cári család tagjai vitték a vállukon, temetése megmaradt hazainak és mainak. Neki ugyan nem fontos, de az idők számára tanulság ez. Szinte görcsös elhatározássá kell fokozódnia: ne válasszuk még megoldásul a halált, inkább várjunk. Sokat volt vidám is. Mulattatta azt, akivel társalgott. Nem bohócként és nem fölényeskedő gúnnyal, hanem barátsággal. Úgy adta elő a mókáit, hogy önmaga nevetett rajtuk legjobban s ez egy csöppet sem rontotta a hatást. A móka elmés volt, de az előadó vidámsága is magával ragadta a hallgatót. Kellemes volt vele együtt lenni. Apró félszegségeinek hátterével az embernek szinte felfokozódott az önbizalma.
De másképpen is: a félszegségek kedvesen jelentéktelenek maradtak, hatalmas volt azonban a félszeg ember szellemi és lelki ereje s magához emelte a körülötte levőt. Mindenkinek kedveset, biztatót, enyhítőt mondott, remek intuicióval látva meg, hogy hol az a kis rés, amelyen keresztül még az elesettbe is életkedvet lehet ömleszteni. Jó ember volt, együttérzésének gazdagsága és folytonossága alapján.
Egy karcolatában kicsúfolta egy írótársunk neuropatiás önzését. Valami olyant írt róla, hogy őt, Karinthyt, éppen akasztani viszik, amikor írótársunk a tömegen keresztül furakodva melléje kerül, kíséri a bitó felé s eközben, megragadva az alkalmat, panaszkodik, hogy neki milyen rosszul megy a sora. Ilyen jelentek gyakran ismétlődtek meg vele a valóságban, csak éppen az akasztófa nélkül. Azaz, ha bármekkora baj, gond, kétségbeesés gyötörte, önkéntes készséggel hallgatott meg mást, figyelni tudott rá s ami vigaszt tudott adni, azzal megpróbálkozott.
Utazás a koponyám körül című könyvét elsősorban a különös élmény tette érdekessé, szokás mondani. De sokan részesültek ily élményben s még senki sem írt hasonló könyvet. Mert hát ki lett volna még más, aki az élményt úgy élte át, mint ő, akinek a figyelme s önmegfigyelése úgy működhetett volna "élmény" közben, mint az övé Ő, aki nem tudott volna senkit pofonütni, s szinte mondhatni gyávaságból, agresszióra való képtelenség miatt, ő volt az a hős, aki az Utazás a koponyám körül című remekműre képes volt.
Eszembe jut most egy agresszív hős, aki kalandozásai közben hajótörést szenvedett s az Indiai-óceánon lebegett két napig valami fadarabba kapaszkodva. Kíváncsian kérdeztem meg ezt az urat, hogy hogyan érezte magát, miket gondolt élet-halál közt lebegve. Csak ennyit tudott mondani: "Kellemetlen volt." Az illető úr bizony messze esett Karinthytól. Feltehető az is, hogy oly "kellemetlen" volt neki az élmény, hogy gondolkodni sem tudott s amit érzett és gondolt mégis, azt is hamarosan elfelejtette.
Kusza hajával, hunyori apró szemével, ritkás zilált fogaival, duzzadt ajkával, tömzsi alakjával s hintázó járásával, úgy ahogy volt, amilyenre sikerült, úgy tetszett nekünk. Csak megpillantottuk, szóval még csak a szemünk érzékelte, s már örömérzés öntött el bennünket. Ha egyszer hirtelen valami csodával holmi Valentinóvá változott volna, ez döbbenetes lett volna; úgy éreztük volna, hogy eltorzult.
Nagy Lajos |