Páris, junius hó 12.

Ugy látszik, a világnak csakugyan hozzá kell szoknia ahhoz, hogy Franciaország a drámai meglepetések hazája. „Everything is possible in France”, Franciaországban minden lehetséges, szokta mondani Herrick, az Egyesült Államok volt párisi nagykövete azoknak az amerikai megfigyelőknek, akik a papirforma szerint próbálták előre kiszámitani a francia politikai vagy gazdasági élet küszöbön álló fordulatait – és az események tiz évvel az amerikai diplomata halála után is igazat adnak a jószemü Herricknek.

Papirforma szerint a Marchandeau-féle devalváció épugy ideig-óráig tartó remedium lett volna, mint ahogy az volt az Auriol és a Bonnet devalvációja. Mert hiszen alapjában véve semmi sem változott, csak a frankot nem támogatja többé a kiegyenlitési alap sok milliója egy mesterségesen tartott árfolyamon. A költségvetési deficit épugy megmaradt, mint ahogy tovább is fokozódtak a hadügyi kiadások és mint ahogy nem tüntek el a gazdasági életből a Népfront szociális kisérletének ideges utórezgései. Papirforma szerint tehát a frankkal szemben továbbra is érvényesülnie kellett volna a nemzetközi bizalmatlanságnak és a devalvációval a kincstár nem nyert volna egyebet, mint három-négy hónapi lélegzetet.

Ezzel szemben a fordulat, amely a valóságban bekövetkezett, alapjában változtatta meg Franciaország pénzügyi helyzetét és a változás époly drámai volt, mint meglepő. Ami nem sikerült Vincent Auriolnak, amibe belebukott Georges Bonnet, az egy csapásra sikerült a Daladier-Marchandeau-kormánynak: visszaállitotta a bizalmat a frankkal szemben és megkezdődött az a folyamat, amire ugy vártak Franciaország pénzügyi hatalmasságai, mint az égi mannára: a kimenekült tőkék visszaözönlése Franciaországba.

Szándékosan mondom, hogy visszaözönlése: nem szivárgás ez, hanem áradása az aranynak, amely széles folyamban hömpölyög, türemlik vissza Franciaországba. Számszerinti statisztikát természetesen lehetetlen összeállitani a repatriálódott francia tőkékről, de a nagy bankoknál legalább nyolc-kilenc milliárdra teszik azt az összeget, amely a devalváció óta visszavándorolt Franciaországba. Már pedig, amint ezt tudósitásaimban nem egyszer megállapitottam, ez a francia pénzügyi helyzet sarkpontja, ez az a pont, amely eldönti Franciaország pénzügyi sorsát. A kivándorolt tőkék bekapcsolódása a gazdasági életbe jelenti a termelés meggyorsulását, az adóbevételek természetes növekedését és helyreállitását annak az egyensulynak, amelyet Laval kabinetje óta hiába próbálnak megtalálni a francia pénzügyek javasasszonyai.

A gazdasági tények és számok logikájával hiába próbálnánk itt az okokat kitapogatni.
A pénzügyeknek is van lélektana és a fordulat, amely Franciaországban bekövetkezett, ép olyan lélektani volt, mint a frank-bessz összeomlása Poincaré alatt, amikor nem a Morgan százmilliós kölcsöne mentette meg a francia frankot, hanem a lélektani változás, amely a francia tőkésben helyreállitotta a bizalmat. Pontosan ez a változás következett be a Daladier-kormány erélyes pénzügyi intézkedései révén.