Az elmult héten bizonyos izgalmat keltett a magyar közvéleményben az a hír, hogy a pestkörnyéki gyárvállalatok egy része húsvét küszöbén nagyobbszámu munkását egyheti végkielégítéssel elbocsátotta. Az iparügyi minisztérium, amelynek a hatáskörébe ez az ügy tartozik, arra kérte a textilgyárosokat, akikről elsősorban szó van, hogy az elbocsátásokat függesszék fel. Politikailag túlfűtött légkörben mindennél fontosabb tisztán látni a tényeket és pontosan megállapítani az elbocsátás okát.
Elbocsátások tényleg történtek, számokat pontosan megállapítani persze még nem lehet, de az elbocsátások oka minden politikától távol esik. A Magyar Gazdaságkutató Intézet február végén kiadott negyedévi helyzetjelentésében már megállapította, hogy a magyar gyáripar munkáslétszáma a mult év októberéig nem csökkent és 75 ezer munkással, 12 százalékkal volt nagyobb, mint egy évvel korábban.
Azonban a termelésnek ez az emelkedése nem volt egyenletes, azok az iparágak, amelyek a közvetlen fogyasztásnak dolgoznak, tehát a textilipar, kénytelen volt termelését jelentős mértékben, egész 25 százalékig csökkenteni. Ennek oka az volt, hogy úgy a gyárak, mint a kereskedelem kezén a fogyasztás csökkenése következtében igen nagy készletek voltak felhalmozva. A tény tehát az, hogy a mult év vége óta a nehézipar megrendelési átlaga nem csökkent, a fogyasztási iparok termelése visszaesett.
Pontosan: a szénbányászat és a gyapjúipar termelése emelkedett, a pamutipar, jutaipar, a bőripar és a papíripar termelése csökkent, a többi iparág helyzete változatlan.
Alaptalan tehát az a vád, hogy a nagyipar elbocsátott munkásokat, holott megrendelései nem csökkentek. A textilipar 1937 vége óta átlagban 20 százalékkal csökkentette termelését, mert a szövődék raktárkészlete az év utolsó negyedében már nagyobb volt, mint egy negyedév termelése, a fonálkészletek a multévi készleteiknek a dupláját tették ki, a műselyem és félselyemszövetek kivitele 60 százalékkal csökkent, a fizetésképtelenségek száma 25 százalékkal emelkedett, a jutatermelés pedig a mult év harmadik negyedének a felére esett vissza, miután a belföldi jutafogyasztás 65 százalékkal, a jutakivitel pedig közel 50 százalékkal csökkent.
Ezek rideg és megmásíthatatlan számok, amelyek tükrében a munkáselbocsátások okai pontosan megtalálhatók. Nagyobb gyárvállalatok a maguk tőkeerejére támaszkodva hosszabb ideig tudnak raktárra termelni, de kisebb vállalatok gyorsan kimerülnek és ha összeomlanak, abból senkinek sincs haszna, legkevésbé a munkásságnak, amely teljes egészében kenyerét veszti. Nincs veszedelmesebb, mint politikai tőkét kovácsolni a gazdasági élet jelenségeiből és pártharcokba sodorni s ezzel kockára tenni a nagyiparba fektetett nemzeti tőkét.