Cirkusz

Húsz év után ismét cirkuszban. Harsány és kissé rendetlen rezesbanda szól, meleg van a nagy ponyva alatt, sokan ingujjban ülnek. Mint mindig, most is frissítően hat rám az egyszerű emberek közelsége. Boldogan vegyülök el a tömegben, mely szinte felszabadultan zúg most körülöttem. Erősítő és üdítő ez a bain d'humanité, ez az "emberiségfürdő", mint André Gide nevezi. És maga a műsor, az ősi cirkusz-tartalom, a legelemibb izgalom és a legelemibb humor váltakozása: ez is szükséges időnként.

Nem is értem, miért nem mentem gyerekkorom óta cirkuszba. A kötéltáncosok, az egyensúlyozó-művészek, a légtornászok mutatványaitól eláll a lélegzetem. Minden teljesítményük merőben valószínűtlen. Általában ez a cirkusz lényege: néhány órányi valószínűtlenség. Az artisták percenként cáfolják a valóság törvényeit, főképp a nehézkedését.

Mintha rajzfilmek elevenednének meg: kétszer kettő nem négy többé, a láb nem járásra való, a hátgerincről meglepő dolgok derülnek ki, biliárdgolyók a madarak merész életét élik, merev fizikai szerkezetek rugalmasakká válnak, megtermett emberek elnézést kérő mosollyal röpködnek a levegőben, mint kedves és kissé szomorú szörnyetegek. Kinek van igaza, nekik vagy a realitásnak? A felelet nehéz; a cirkuszban nem is lehet megfogalmazni. Az előadás szünetében mindenesetre meglepetten állapítom meg, hogy a legtöbb ember a talpán áll, fejjel felfelé és az orrán nem tart labdákat. Úgylátszik így is lehet élni; bár ez nem mindig kellemes.

Kínaiak jönnek a porondra, hat kisgyerek, egy fiatal nő, két férfi. Arcuk, mint általában a kínaiaké, finom, gondterhelt és szelíd. Egyforma ruhában vannak; kis porcelánszobrok a Csang-Kai-Sek-korszakból. Lábukat gyengéden fonják a nyakuk köré, kezükben hosszú, vékony pálcák, a pálcák végén tányérok forognak. Az asszony később asztalra ül, összegubancolt végtagokkal, kibogozhatatlanul mint egy klasszikus írásjel, mely csak a legritkább szövegekben fordul elő.

Ilyen helyzetben lassan hátrahajlik, ajkával felvesz a földről egy pohár bort és ünnepélyesen kiissza. A pálcák végén szakadatlanul forognak az egyensúlyozott tányérok, mint néma extázisba esett, tébolyult virágok. Az arcokon mozdulatlan szent mosoly. Szent és kimondhatatlanul édes, mint egy vers, vagy egy illat. Pedig ezek csak artisták. Miért van az, hogy minden, amit kínaiak tesznek, szertartásjellegű?

Miért van az, hogy kínaiak közelében szégyenkezem, tisztátalannak, hamisnak és otrombának hiszem magam? Úgy érzem ilyenkor: legalább is ógörögnek kellene lennem, hogy elveszítsem kisebbrendűségi érzésemet. Míg megbabonázottan nézem őket, eszembe jut Paul Valéry megjegyzése: míg más népek az adott durva anyagokból igyekeztek szépet formálni, a kínaiak új, művészi anyagokat teremtettek, a selymet, a lakkot, a porcelánt.

Egy hölgy négy lovat idomít. Az idomítás kitűnően sikerült: a lovak máris kecsesebbek, mint a hölgy. De nem keltenek örömet a szemlélőben. Álluk szorosan a szügyükhöz van szíjazva, nyakuk ettől tökéletes, de kínos ívelést kap. Csodálatosan szép idomaik mesterkélten mozognak az ostorpattogásra és az édeskés zenére. Aprókat lépnek, kényeskedve.

Presziőz táncokat lejtenek. Babits híres rokokó-dámájával ellentétben, "nem illik nékik a minét". időnként mélyen meghajolnak gazdájuk előtt. A tisztelet, az udvariasság, a szolgálatkészség lovas szobrai. Neobarokk lovak és ez nagyon elszomorító. A népolyi múzeum félelmes római bronzlovaira kell gondolnom. A neobarokk ló még a neobarokk embernél is kínosabb látvány. Miért kényszerítik őket ilyen lóhoz méltatlan mutatványokra? Ha így haladunk, egyszer még megérjük, hogy arab paripák bridzselni fognak a porondon.

Tigris, tigris, éjszakánk
erdejében sárga láng,
mely örök kéz merte rád
szabni szörny szimmetriád?

-  kérdezem én is William Blake-kel, míg a porondon hat tigris tornázik egy fehértrikós fiatalember vezetése alatt. "Mely örök kéz merte rád szabni szörny szimmetriád? kérdi Blake a tigristől, melyet az éjszaka mélyében lobogó lánghoz hasonlít. Csodálja, hogy a teremtő nem félt ilyen félelmes állatot teremteni.

Én azt csodálom, hogy a fehértrikós ifjú tornagyakorlatokra kényszeríti e gyönyörű vadakat  és még jobban csodálom, hogy engedelmeskednek neki. Dobogókra szökkennek fel, ívelt állványokon futnak végig, karikákon ugranak át. Mivel bűvölte el őket ez a modern Orfeusz? Hárfa helyett pattogó ostorral? Alig hiszem, hogy ez az eszköz mélyebb hatást tenne a tigrisekre. Magatartásuk, a neobarokk lovakéval ellentétben, cseppet sem erőltetett.

Az sem látszik, mintha félnének idomítójuktól. Tudjuk, hogy a legtöbb állatot kínzással idomítják: úgy hozzák ki belőlük a nem-állati mozdulatokat, mint terroristák az üldözöttekből a hamis beismerést. De a tigriseket bajosan lehet terrorizálni. Nem néznek aggódva, megalázottan az ifjú tornatanárra. Harag jelét sem mutatják: igaz, hogy nem is kényszeríti őket nagyon tigrisetlen cselekedetekre.

Néha ráfúj egy-egy állat, de inkább fölényesen, mint dühösen. Egész magatartásuk hűvös, unott, gőgösen jóindulatú. De mikor az egyik tigris a magas állványon állt, ugrásra készen és mestere odalent a feje fölé emelte a karikát, mikor farkasszemet néztek, mikor az egész "szörny-szimmetria" megfeszült a nagy előkészület izgalmában: akkor azt hittem, hogy ráugrik a fehértrikósra. Eddig minden előadás simán ért véget, de talán ez az egy kivétel lesz, drámai és véres kivétel - gondoltam elakadó lélegzettel és titkos, aljas reménykedéssel.

E pillanat tűrhetetlen volt  -  aztán a tigris könnyedén átrepült a karikán és a helyére ment. Úgy tűnt fel, mintha alig észrevehetően vállat vont volna. És mintha mind a hatan azt gondolták volna egész idő alatt: "Miért ne tegyük meg neki ezeket az apró szívességeket, ha ragaszkodik hozzájuk; hiszen olyan gyenge és gyerekes szegény."

A porondot elárasztja egy katalán család: felnőttek, kisfiúk, kislányok, trapézművészek, zenebohócok, egyéb bohócok. Eleinte mintha nagyon sokan volnának, később kiderül, hogy a "Dummer August, akit mindenki elver, azonos azzal az ifjú atlétával, aki az előbb a trapézon kockáztatta életét és a tarka zenebohócok nemrég egy birkózó versenyt mutattak be "lassított felvételben".

A gyerekek pillanatonként más ruhában hánynak cigánykereket. A legrongyosabb, legtorzabb bohóc három emelet magasságban kalimpál boszorkányos ügyességgel, félelmesen és kacagtatóan. A személyek és az élmények teljesen összekeverednek, mindenki mindenre képes és minden mozdulat egyszerre vakmerő és komikus. Ezek a Rivels-ek. Az övék az utolsó szám, igen helyesen, mert a realitás már teljesen felbomlott, tovább úgysem lehetne menni. A legősibb szürrealizmus az övék.

Minden cselekedetük tiszta action gratuite. Egyikük óriási brácsa-tokból miniatür hegedűt vesz ki. Egy másik minden kérdésre csak egy szóval felel, elnyújtva és nemes pátosszal: "Eine Gita-a-are." Egy harmadik az immár hagyományos "Akrobat, oh!" felkiáltással kommentál mindent. Időnként majomi ügyességgel és pilóta-bátorsággal egymás fejére ugranak. Órákig, napokig, évekig tornásznak, treníroznak egy-egy hülye és életveszélyes mozdulatért. Egész életük kegyetlen munka és acélos feszültség. "A veszélyt választják hivatásuknak" -  mint Zarathusztra kötéltáncosa.

Tündéri dadaizmusuk mögött céltudatos erő, fegyelem, odaadás. Gazdagon, sokoldalúan élnek, egyszerre keltve ellentétes hatásokat. Egy kissé megközelítik a reneszánsz nagy eszményét, az "univerzális embert." A hagyományos bohóc-típus meghatottságot, szánalmat kelt a nézőben: ők imponálnak. Ösztön és értelem hibátlanul működik náluk együtt; szeretik a valóságot és közben kicsúfolják; küzdők, bölcsek és gyerekek egyidőben. Röviden: igazi latinok.

Bálint György