A Szent István-kiállítást, melyet az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat a Műcsarnok összes termeiben rendezett, jókora várakozás előzte meg. Hiszen itt lett volna az alkalom, hogy képzőművészetünk tanúságot tegyen arról, hogy tud-e monumentális történelmi tárgyú feladatokat megoldani.
Évek óta egyebet sem hallunk, mint azt, hogy lejárt az aprócska benyomások ábrázolásának ideje és elérkezett végre az idő, hogy művészetünk nagyobbarányú tartalmi és formavilágot teremtsen magának. Ezúttal állam és társadalom vetekedtek egymással, hogy díjakkal kecsegtessék művészeinket, mintegy húszezer pengő került a győztesek között szétosztásra.
Az eredmény sajnos egyáltalában nem volt kielégítő. Sőt valósággal megdöbbentő volt. Kiderült, hogy legjava művészeinket történelmi tárgyú ábrázolások egyáltalában nem foglalkoztatják, vagy csak igen kevéssé ihletik. Azok a követelmények, amelyeket néhány év előtt néhai Dóczy Jenő foglalt össze, hogy a magyar festészet vonalát vissza kell vezetni oda, ahol az Székely Bertalannal és Benczur Gyulával megszakadt, nem tudnak megvalósulni. A történelmi festészet lelki talaja nálunk éppen úgy elfogyott, mint a külföldön. A millenniumi évek történelmi mámorát ma nem lehet feltámasztani.
A századforduló körül új magyar festészet fejlődött ki, amely a közvetlen jelen szépségeit nyújtotta és az emberek különben is megunták a múlt kosztümjébe való öltözést. Nagyon megváltozott a szellemi élet! A vezetést majdnem teljesen a város ragadta magához, a teljesen átalakuló termelés megbontotta a társadalmat, a perifériákon előtérbe tolult a nemzetiségi kérdés, legvégül pedig a világháború vetett véget a történelmi festészet karneváljának. Az egykori regényes és görögtüzes történelmiségnek vége szakadt.
Mint másutt is mindenütt nálunk is nagyon előtérbe tolultak az általános emberi dolgok, a társadalmi és gazdasági kérdések, az egyén harca a közösséggel, az ember küzdelme a természettel, vagy derűs öröme benne és mindez a maga kendőzetlen közvetlenségében, leplezetlen mivoltában tódult a művészet világába, táplálta témákkal és folyton átalakuló új kifejezési módokkal. A művészet nem ismer azonos megismétlődéseket, benne mindig egy kor sajátos lelke nyilvánul meg. A miénk egészen más összetételű, mint azé, mely múlt századbeli történelmi festészetünket létrehozta. A Szent István kiállításnak kudarcát ez a mély változás magyarázza.
Harmincéves fennállását a Magyar Képzőművésznők Egyesülete Jubiláris kiállítással ünnepelte a Nemzeti Szalonban. Harmadfélszáz kiállítási tárgy tanúskodott itt arról, hogy művésznőink igen becsületes iparkodással törekednek résztvenni képzőművészetünk kialakulásában. De ez alatt a harminc év alatt sajnos egy sem akadt közöttük, aki az alkotók élvonalába feljutott volna, nekünk nem voltak Berthe Morisot-ink, vagy Éva Gonzalčs-eink.
Ez a kiállítás, melyről különben egy pár kiváló festőnő elmaradt körülbelül egy műcsarnoki közepes tárlat eredményeit nyújtotta. Messzire kimagaslott azonban Glatzné Wildner Mária egy remek csendéletével, sajnos azonban élő festőnőink e legkiválóbbika évek hosszú sora óta teljesen abbahagyta festői tevékenységét.
Felvonult képzőművésznőink általában inkább konzervatív halandóságúak, de akadnak közöttük a művészet újabb irányainak művelői is, de ezekből ki-kiütközik a női ábrázolás ellágyuló szentimentalizmusa. El kell azonban ismerni, hogy a kiállítás anyagát erős rostálással állították össze, de minden elismerésre méltó iparkodás mellett mégis csak eszünkbe jutottak Gyulai Pálnak azok a szavai, amelyekkel valamikor a nők alkotótehetségét jellemezte.
Itt a kiállításokkal kapcsolatban kell megemlékeznünk Beck Ö. Fülöp gyönyörű kútszobráról, melyet a Rózsadomb egyik utcakereszteződésnél állítottak fel. Évtizedes, hosszas küzdelem után végre szabadtéri nyilvánossághoz jutott ez a kitűnő művészünk, akitől szobrászatunk újjászületését számítanunk kell. Beck évek hosszú sora óta majdnem minden nyilvános szoborpályázatunkon részt vett. Nem egyszer erkölcsi győztesként, de a mi szerencsétlen pályázati viszonyaink között sohasem nyert el megbízást.
Ez a gyönyörű kútszobor pedig pompás tanúbizonysága annak, hogy eddig milyen igazságtalan elbánásban volt része, s hogy milyen nagy értékekkel járulhatott volna hozzá egyáltalában nem szerencsés köztérszobrászatunkhoz. Tiszta szobrászi gondolkodása erőteljes férfiassága, formavilágának nemes egyszerűsége és a végtelenséget felidéző emelkedettsége kitűnően érvényesülnek ezen a szép női alakon, amelynek mosolyában és fiatalságában egy sokat csalódott, de alkotó kedvében egy pillanatra sem eltántorodó nagy tehetség törhetetlen bizakodása nyilvánul meg.
