A színháznak a békés, nyugodt idők tesznek jót, amikor az emberek csöndes nap után egy kis izgalmat keresnek. Ha kint, a városban feszült a hangulat, a napok izgalmával elhallgat a vágy az este színházi izgalma után. Ezt tapasztaltuk ebben a május hónapban, mikor az ország enyhe idegsokkon ment át. Rögtön felhangzott a panasz: a közönség elmaradozik a színháztól. Az üzem azért természetesen ment tovább, egyre-másra következtek a bemutató előadások, több-kevesebb sikerrel versenyezve a közönség kegyeiért. Egy hónap alatt tíz újdonság bemutatójáról kell beszámolnom, ami bizonyára szép szám.
Zilahy Lajos ebben az évadban nem adott új darabot; első színművének, A hazajáró léleknek új, gyökeresen átdolgozott formájával pótolta a hiányt. Három új jelenet betoldásával a színpadon peregtet le olyan dolgokat, melyekről az első verzióban csak beszéltek, de nem ez a fődolog, hanem az, hogy lényegesen átalakította a főszereplőnőnek a jellemképét. Elmélyítette: a könnyelmű nőből, aki eredetileg szeretője lett a grófnak, másféle asszonytípushoz tartozó nőt csinált, azt, aki csak játszik a szerelemmel, esti lepke módjára röpköd a gyertyaláng körül, meg is pörkölődik a szárnya, de nem esik bele a tűzbe.
Nem az érzéki szenvedély asszonya, nem is bírja ki a szenvedélyt másban, a férjében sem, akinek túlzott, imádatos szerelmétől elszédül, más férfiak felé. Mikor játékával a férjét, aki azt túl komolyan veszi, kétségbeejti s öngyilkosságba kergeti, a felzaklatott lelkiismeret üldözése elől menekül férfitől-férfihez, anélkül, hogy akármelyiknek odaadná magát, mert a döntő pillanatban fizikai valóságában vetítődik ki belőle a halott férj emléke, s visszarántja a lejtő széléről.
Ezzel bonyolultabbá, de nehezebben érthetővé is válik a jellemrajz: az író a modern mély psychológia tájára kerül, mikor fel akarja tárni a nőben dolgozó lelki motívumokat. A női érzékiség egy különleges esete ez, talán egy neme a frigiditásnak, mikor a szerelmi izgalom csak az idegekben zajlik le s ezért vakvágányokra viszi az embert. Hogy ez a laikusok előtt kevésbé ismert és az irodalomban is csak hiányosan tárgyalt lelki kép mégis érthető tudott lenni, az legelsősorban Bajor Gizi érdeme.
A művésznő mély és tiszta ösztönössége rejtelmes utakon hozzá tud férni a néző ösztönszerűségéhez; nem is tudnánk elemezni a beszéd, mozdulat, arcjáték milyen eszközeivel ad életet a szerepbe, csak azt érezzük, hogy amit ábrázol, az valóban élet. Alig látni az eszközeit, játéka a legegyszerűbb, de az alapjaiban nagy komplikációkat kell sejtenünk. A színészi lélektan sajátságos és rendkívül érdekes jelensége ez.
A férjet Tímár József játssza. Ismeretes, hogy csak két vagy három nappal a bemutató előtt vette át a szerepet; kivételes fogékonyság jele, hogy teljesen beleélte magát s olyan biztos volt mindjárt minden szava és hangsúlya, mintha gondos próbák sora állna mögötte. S szerep lényege, hogy csak az első felvonásban él igazán, a továbbiakban a nő csak belelátja őt inasba, pincérbe. Az ilyet úgylátszik lehetetlen tökéletesen a színpadra jeleníteni.
A régebbi előadásokon Hevesi Sándor ezt úgy próbálta megoldani, hogy hazajáró lélek férj alakja sötétben maradt, csak az arcát villantotta fel reflektorfény. Ez sem volt kielégítő megoldás, s az átdolgozott darabban nem volt keresztülvihető. A mostani előadásban, melynek nagy Adorján a játékmestere, az a szereplő, aki az inast adja, ügyesen eltűnik s Tímár József lép a helyébe. A megoldás hasonló ahhoz, amit a Vígszínház alkalmazott O'Neill Mindörökkéjében,, de sem itt, sem ott nem volt teljes az illúzió. Akárhogy is, a színpad túlságosan reális az ilyen szellemjelenésekhez.
Zilahy az átdolgozásban értékesítette nagy színpadi tapasztalatát, de mégsem tudott teljesen eltüntetni bizonyos szerkezeti egyenetlenségeket, melyek eredetileg is nem a kezdő bizonytalanságából származtak, hanem a téma természetéből. Az író közben tudatosabb lett, de úgy rémlik, a darab első formájában frissebbnek hatott.
Fehér és fekete. Edouard Bourdet vígjátéka azt példázza, hogy a fehérek és feketék, vagyis a tisztességes polgárok és az alvilágiak között nincs az a merev elválasztó vonal, amelyet fel szoktunk tételezni. A fehérek nem olyan tiszta fehérek s a feketék sem egészen feketék. Ez a bölcsesség, melyet az Eugéne nevű alvilági szereplő meg is magyaráz, természetesen csak arra való, hogy az író egy vígjátéki bonyodalomban összekeverhesse a fehéreket és a feketéket.
Ez a keverési művelet Marcelen, a derék és együgyű ékszerészsegéden keresztül bonyolódik. A szerencsétlen flótás összevész ékszerész gazdája lányával és szalad az alvilági Loulouhoz, akivel vasárnapi kiránduláson ismerkedett meg. Ártatlanságában nem is sejti, kik közé keveredett a "vagányok" kávéházában, a razziával elviszik a rendőrök, majd csaknem bűntárssá lesz Loulou és cimborája, Eugéne betörésnél az ékszerészboltba.
Ez mind arra való, hogy mozgalmas és mulatságos képeket és fordulatokat lehessen színpadra vinni, az alvilág kávéházát, Loulou szobáját, Marcel megkötöztetését, hogy szükség esetén mentsége legyen a betörésügyben, az ügyetlen betörő kínlódását a makacskodó fúrószerszámmal, az ékszerészlány találkozását Louloval és társával, s végül Marcel visszatérését az alvilágból a polgári világba és az ékszerészkisasszony karjaiba.
Hiába, ezek a franciák nemcsak a technikát értik, hanem új meg új változatokat is tudnak kitalálni a régi nótákra, régi figurákat újra tudnak öltöztetni, hogy újaknak tessenek. A találékonyságuk úgylátszik kimeríthetetlen, de végül is csak találékonyság, kombináció dolga. Bordet ma a legjobbak közül való köztük, láttuk már komolyabban vehető darabjait is, de ez is megállja a helyét a színpadon A francia közönség, amelytől nem olyan idegen az alvilág, mint mitőlünk, bizonyára még jobban mulat rajta, minálunk az alvilágot nem hozta olyan közel hozzánk az irodalom. Az argot, amiben a szereplők beszélnek, franciául természetesebben hangzik, Harsányi Zsolt, a fordító hiába használta fel a magyar tolvajnyelv szókincsét, ez valahogyan mesterkélten hat.
Muráti Lili Páger Antal, Komár Júlia Ráday Imre, ez a két pár vezeti a játékot. Ezúttal Muráti és Ráday viszik el a legnagyobb siker pálmáját, az előbbiben gazdag készlete van a csibészségnek s ezt pazarlón is használja, az utóbbi az angyalian együgyű ártatlanság ábrázolására tud sok jó ötletet. Panasz azért nincs a másik kettő ellen sem, Komár Júliáról nem is hittük volna, hogy olyan frissen és erélyesen tud pattogni, az utóbbi az ügyefogyott betörő okoskodását csinálja nagyon jól. Egy epizódszerepben Bihary József néhány kitűnő pillanatát adja az előadásnak.
Szintén bűnügyet, sőt ékszerrablást pedz a Tolakodó fráter, André Julien du Breuil vígjátéka, melyet a Művész-Színház adott elő. Ennek azonban még a mulatságosság sem ad létjogot a színpadon; erőltetett helyzetek konvencionális alakjai a középszerűség bélyegét nyomják rá. Hamar ki is múlt, pedig, a színészek, élükön Mezey Máriával, igyekeztek életet lehelni bele.
Annál feltűnőbb a Nincsenek véletlenek váratlanul kirobbant sikere a Belvárosi Színházban. Új írót avatnak vele, úgy mondják még a nagykorúságon innen levő ifjút, Solt Endrét. Először is a meglepő színpadi készség tűnik fel, a darab helyzetei pontosan következnek egymásból, a bohózati logika törvényei szerint, az alakok folytonos mozgásban vannak, alig akad veszteglő, vagy üres pillanat a cselekményben. Aztán kellemesen hat a felelőtlen, fiatalos vidámság, a szerző önmagával szemben támasztott igényeinek szerénysége.
Nem akar egyebet, mint mulattatni, őszinte bohózattal megnevettetni az embereket, de izléssel csinálja, nem erőszakolja ki az emberekből a nevetést. Bohózati alapötlete nagyon jó: az esküvőről alig hazatért menyecske még lány úgy, ahogy van, szalad el hazulról, hogy kiderítse, micsoda félreértés juttatta nászajándékai közé azt az aranygyűrűt, amely miatt nagyképű újdonsült férje féltékenykedik a múltjára. Az már a bohózati természetrajzhoz tartozik, hogy az expedíció során különb vőlegényt talál magának, mint akivel napközben megesküdött, persze olyan bonyodalmak után, melyeket csak a bohózati színpadon lehet elhinni. Egy jó bohózat többet ér tíz nagyképű rossz tragédiánál.
Amit ez az új szerző csinál, az merő színpad, minden más pretenzió nélkül. De ezt jól csinálja abba a tekintetben is, hogy jól játszható, hatásos szerepeket írt s minden színésznek, aki a darabban játszik, van alkalma valamit produkálni. Turay Ida pályájának talán leghálásabb szerepét kapta; menyasszonyi díszben szaladgál, belekeveredik mindenféle furcsa helyzetekbe, mulatságos maskarádéba, amit frissen, közvetlenül, jókedvűen csinál.
Hiánytalan a nagyképű férj szerepében Nagy György, ebben az évadban még nem láttuk ilyen jónak; úgylátszik a szerepeiben volt a hiba ez a föltevés mindig helyén van, ha jó színészt látunk kevésbé jól játszani. Szilassy László most mutat meg valamit abból, hogy nemcsak jómegjelenésű fiatalember, hanem színész is. Simonyi Mária, Góth Sándor az előadás szakértő rendezője, Boray Lajos, Simon Zsuzsa s a többiek is mind adnak valamit a sikerhez. A mulattató színpad új szerzőt nyert, akitől még sok derűs estét várhat a közönség.
Különlegességszámba megy Csokonai nagy színházi sikere, majd másfél századdal a költő halála után. A Méla Tempefőit játszotta a Hont Ferenc által vezetett Független Színpad munkaközössége a Városligetben, a sok vihart látott egykori színkörben, melynek ma Erzsébetvárosi Színház a neve.
Csokonaiból bizonyos, hogy lehetett volna jó drámaíró, ha abban az időben, amikor élt, lett volna magyar színházi kultúra. Hogy volt-e életében színházban, arra nincs adat, legfeljebb Pesten vagy a diétakor Pozsonyban ha láthatott színházi előadást s akkor is németet. De volt veleszületett színpadi fantáziája, ezt már láttuk a háború előtt a Nyugat rendezésében előadott Karnyónéban, a Vígszínházban; olvasott valamely német színdarabokat, nyilván ezekből tanulta meg, milyen szokott lenni egy színdarab. Tudott alakokat a színpadra állítani, különösen a tipikus vonások iránt volt élénk érzéke. Dialogusaiban is van frissesség, emberei néha meglepő talpraesetten beszélnek. Fáj az ember szíve, ha arra gondol, mi minden lehetett volna belőle, ha jobbkor és jobban születik.
A Tempefőiben személyes keserűségén át ad képet kora műveltségi viszonyairól. Nagyon jól megfogott alakokat ragad ki a levegőből: a gazdag főurat, aki mindenre inkább áldoz, mint az irodalomra, a sznob ficsurat, a számító üzletember tipográfust, a parlagi nemes urat, a rigmusgyártó fűzfapoétát, a komikus öreg kisasszonyt, mind olyan alakok, amelyek később sokáig élnek a vígjátéki színpadon. Ezért is nagyobb helyet kellene kapnia a magyar drámatörténetben, mint amilyet eddig adtak neki. Az első komolyan vehető kísérlet a magyar társadalom színpadi ábrázolására az övé.
A saját megnemértettségének, keserves árvaságának kifejezése Tempefői alakja, az igazi költőé, akit lenéznek, megismerni sem akarnak, a segítséget megtagadják tőle azok, akik hivatva volnának rá. Ezért rajzolja olyan gúnnyal a magyar világot, a méla költő alakjában ma is érezni a nagy, őszinte fájdalmat. Minden keserű szava személyes sértettségből fakad: nem kieszelt penzumot írt, önmagát írta, sorsát, haragját, fájdalmát. Az érzelmes, szép grófkisasszony alakját, az egyedüli élő lényt, aki vele érez, vágyálmából írta, ha neki lett volna ilyen grófkisasszonya! De a többi alakokat látta, ismerte, szenvedett miattuk. Ezért él a darabja ma is, minden szerkezeti, ábrázolási és felfogásbeli kezdetlegességen túl.
Nemcsak él, hanem aktuális is. Minduntalan esnek benne szavak, melyek belevillannak a mai atmoszférába s végső eredményben egy költő haragos tiltakozását olvassuk ki a darabból a műveltség, igazság és szabadság nevében, a lenézett, meggyötört, elnyomott szellem jajszavát a világnak olyan rendje ellen, ahol a mindenkinél különb embernek, a szellem emberének ilyes nyomorult sorsa lehetséges. Ezt a mindenkori aktualitást érezte ki a darabból a túlnyomórészt fiatal emberekből álló közönség s a sikernek olyan forró légköre töltötte meg a színházat, amilyennek csak kivételes alkalmakkor lehettünk tanúi.
A Független Színpad természetesen nem egészen eredeti formájában hozta színre a darabot. A dramaturgiai munkát Benedek András és Nagypál István végezték, kihagytak előadhatatlan részeket, de a dialogusban Csokonai szavaihoz ragaszkodtak, egy szót sem tettek bele, ami nem az övé. Csak az eredetileg befejezetlen darabot fejezték be, azt is a költő szándéka szerint. A legmélyebbre ható változtatáson az öreg paraszt mesélésének jelenete ment át.
Csokonai eredeti szövegében ez a művelt embereknek a műveletlen locsogásban való kedvtelését gúnyolja ki. Az átdolgozott verzióban ez ellenkezően van: a paraszt mesében a grófkisasszony gyönyörködik, mintegy magához öleli a népköltészetet. Ezt a változtatást szükségessé tette az a nagy atmoszférakülönbség, amely a népköltészet dolgában a mi korunk és Csokonai kora közt van. A szövegbe beiktatott dalokat Vándor V. Sándor állította össze jórészt egykorú magyar dalokból.
A rendező, Hont Ferenc nagyon szép munkát végzett. Nem kicsi munka és tehetség kellett hozzá, hogy ilyen kevés eszközzel ilyen eredményt hozzon létre, anyagi segédforrások nélkül, csupán fiatal színészeinek lelkesedésére támaszkodva. De kellett is ez a primitívség. A rendes színház dús anyagi eszközeivel és színészanyagával a darab legjobb esetben kuriózumnak hatna, így ahogy láttuk, jobban bele tudtuk élni magunkat Csokonai levegőjébe.
A lelkes fiatal színészek közül a két főszereplőt kell kiemelnünk. Hont Erzsébet egyszerű, őszinte játéka sikerrel kerülte el a túlságos szentimentalizmus veszedelmét, a kedves grófkisasszonyt meleg őszinteséggel szólaltatta meg. Gellért Endre szép, tiszta beszéde, kifejező játéka Csokonait idézte a színpadra, méltóan a költő rokonszenves alakjához.
A Független Színpad ezzel az előadással nagyot lépett előre. Közönséget szerzett magának, bizalmat keltett maga iránt. Jövő munkájának érdeklődéssel nézünk elébe.
Az Eucharisztikus Kongresszus magábaszállásra késztette a színházak egy részét s figyelmüket a vallási eszmekör felé fordította. Ennek a hangulatnak három komoly figyelmet kívánó darab előadását köszönhetjük.
Legelőbb a Pesti Színház jött Strindberg Husvét-jával. Úgy egy negyedszázaddal ezelőtt Strindberg a legtöbbet emlegetett nevek egyike volt Németországban és nálunk is, könyveinek, színdarabjainak nagy közönsége volt, minduntalan hivatkoztak rá s ahogy ez szokás, erősen túl is becsülték. Ma már alig hallunk róla, a háború utáni kor hangulatába már kevésbé illik gyötrődő, szenvedélyektől tépett, sivár szelleme, a harmóniának az a teljes hiánya, ami a lényege.
A Húsvét-ban legalább kereste a harmóniát, a jóban való feloldódást. A fiatal tanító családja fölött mint egy sötét felhő lebeg a sikkasztó apa súlyos emléke. Mikor a függöny szétnyílik, nagycsütörtök van, a tanító és családja keserű gondokkal küzd, az apjuk miatti szégyen, a társadalom ítélete gőgös daccá keményíti a fiatalember elkeseredettségét, eszelős húga most jött haza a zárt intézetből és aggasztóan viselkedik, adósságuk fenyegetnek. Csütörtöktől vasárnapig ezek a felhők katasztrófává sűrűsödnek, a kislány lopás gyanújába esik, a tanító menyasszonyától és barátjától elárultnak hiszi magát, a végrehajtás réme fenyeget.
A tanító a maga módján végigcsinálja a húsvéti passiót, míg végre megjelenik a főhitelező, kérges, de becsületes szívű öreg, kirántja a tanítót az anyagi romlásból és bölcs, emberséges szavaival feloldja benne a dacot és gőgöt. Az író egy szegény kis ember életére vetítette a húsvét tragikumát és felmagasztosulását. Szép gondolat, de egyhangú, fojtott levegőjű darab lett belőle, nem könnyű belekapcsolódni sűrű levegőjébe.
Ebben a bekapcsolódásban nem segít eléggé az előadás. Nem értékesíti eléggé a darab emberi hangjait, mindig színpadnak érezzük, amit életnek kellene éreznünk, amit életnek kellene éreznünk. Valóságos fellélegzés, mikor a harmadik felvonásban végre bejön Somlay Artur, lényének méreteivel betölti a színpadot, teljes emberi karakterképet ad és szinte magához emeli partnerét, Perényi Lászlót is. A többiek közül Orsolya Erzsébet formál a tanító anyjából egyszerű eszközökkel bensőséges alakot.
A Nemzeti Színház két vallásos külföldi darab előadásával hódolt a Kongresszus szellemének. Az egyik mai angol költő, T. I. Eliot műve, a Murder in the Cathedral. A Nemzeti kamaraszínházban mutatták be A hit győzelme címmel. Az angol vallásviszály legkitűnőbb mai költője Eliot; drámáját az 1935-iki Becket Tamás emlékünnepre írta, később előadták, nagy és mély sikerrel Londonban is a Mecury Theaterben.
Minden mai színpadi szokástól eltérő mű ez, bajosan közelíthető meg az általánosan elfogadott dramaturgiai mértékekkel. A görög drámából vette a költő a kórusok alkalmazását: négy nő panaszos beszédében visszhangzanak a színpadon lefolyó események. Másrészről van a darabban valami a középkori misztériumból is. A fő pedig az, hogy minden hatása, az egésznek értelme nem a cselekményben, hanem a dikcióban fejeződik ki, a szavakban van a drámaiság.
S ezek a szavak egy költő szavai. Tiszta levegőben, magasan szárnyalnak, finomság és erő van bennük s a gondolat olyan világosan formálódik ki általuk, mintha kristályon keresztül látnók. A beszélt szó számára hódítja vissza a költő a színpadot, amely már hosszú idő óta a cselekmény uralma alatt él.
A forma egyszerű a primitívségig. A színhely végig egy és ugyanaz: a canterburyi székesegyház egyik oltára. A jelenetek szinte látható vonallal vannak egymástól elválasztva: az asszonyok panaszos kórusa, a papok aggódó tanakodása számüzetésben élő érsekük sorsáról, a hírnök lelkendező bejelentése, hogy az érsek a városban van, ez a három jelenet készít elő a bekövetkezendő tragikus eseményre. Ismét aggodalmas kórus: a nők féltik az érseket, szörnyű eseményt éreznek előre, kérik, térjen vissza Franciaországba. A papok is féltik urukat, Becket Tamás érseket, aki szelíd szóval, nyugodtan lép közéjük.
S itt a darab magva, a martirium eszméjének értelmezése. Tamás érsek tudja, hogy a halál fenyegetése elé megy, el van készülve a vértanúságra. A király, II. Henrik nem bocsátja meg, hogy egykori kedves kancellárja, akit ő tett érsekké, szembefordult vele és udvarával s a pápai hatalom, az Egyház mellé állt a világi és egyházi hatalmak rendezetlen hatásköri összeütközésében. De el kell jutni a martirium értelméhez annak, aki érdemessé akar lenni rá. A négy kísértővel való jelenetben tisztul meg, mély lelki gyötrelem után az érsek annyira, hogy megértse a vértanúságot, amelyre készül.
Ezt egyszerű szavakkal mondja ki az első felvonás utáni közjátékban, a hívekhez intézett prédikációban: "A keresztény vértanusága nem véletlenség. A szentek nem véletlenül lesznek. Még kevésbé lehet a vértanúság egy ember akaratának műve, aki szentté akar lenni, ahogy egy ember akarata révén uralkodója lehet az embereknek... A vértanú, a szent mindig Isten szándéka szerint lesz azzá, az emberek iránti szereteténél fogva, hogy figyelmeztesse őket, vezesse őket, visszavigye őket az Ő útjaira.
Az igazi mártír az, aki Isten eszköze lett, aki elvesztette akaratát Isten akaratában, de nem vesztette el, hanem megtalálta, mert megtalálta a szabadságot Istennek való alávetettségében." Ebben az eszmében megvilágosodva Becket Tamás kinyittatja a székesegyház ajtaját és nyugodtan áll szembe a király ellene küldött négy lovagjával, akik ott, az oltár előtt meggyilkolják. Az egykori fényűző főúr, vidám mulató cimbora, ragyogó kancellár alázatosan veti alá magát Isten akaratának, gőg és dicsőségvágy nélkül lép a vértanuk útjára. Egy ember szakított előttünk, világi nagysága és emberi hiúsága hősies leküzdésével eddigi életével, hogy halálával a keresztény eszményt szolgálja.
Nem csodálom, hogy a darab belső drámaiságát sokan nem értették meg, mert az előadás nem sok megértésen alapul és nem sokat értett meg. A történelmi drámák szokott modorában játszanak a színészek, a szavak szárnyán ég felé emelkedő eszmék elkallódnak szavalásukban. Más, kevésbé realisztikus modorban kellene ezt a darabot játszani, hogy a külső történések el ne homályosítsák a mögöttük levő nagy belső történést, egy ember falmagasztalódását. A főszereplő, Lehotay Árpád úgylátszik sejtett ebből valamit, de mintha nem gondolta volna végig: szelíd, meleg beszédmódja lágysággá olvad, ami nem illik Becket Tamás hatalmas alakjához.
A maszkja kitűnő s a prédikációt is szépen mondja el. A rendezés legjobb része a női kórus: szürke köntösükben a falhoz tapadva a félhomályban olyanok, mint a faragott domborművek. A lovagok berontása, goromba beszéde azonban kínosan durva hatású. S hogy mért hagyták el a négy lovag jelenetét, akik magyarázzák gyilkos merényletüket a közönségnek, azt nem tudom megérteni. Tamás érsek reliefje csak még jobban kidomborodik ebben azzal, hogy megismerjük az övével ellenkező álláspontot. Így kapjuk meg a darab spirituális értelme után a történelmi értelmét: Becket Tamás a pápai és királyi hatalom konfliktusának mártírja.
Becket Tamás angol gótikájából a XVII. század spanyol barokkjába visz át Calderon katolikus színjátéka, A nagy világszínház. A nemzeti Színház mutatta be a hatalmas apparátust kívánó darabot. A színház mai vezetése kiélte benne dekoratív kedvtelését. Olyan darab ez, amelyben a rendezés külsőségei, szín, fény, architektúra, jelmezek csaknem egy fontosságúak a szöveggel. Fenn a magasban, a barokk kastélykapura emlékeztető keretbe foglalt emelvényen (ez a dekorációnak az a része, amellyel nem tudok egyet érteni) trónol a Mester. Lába alatt széles, nagy fél íven szimbolikus alakok: a Kegyelem Törvénye, a Hit, a Kétely és angyalok sora.
Az ív alján baloldalt az Élet és jobboldalt a Halál. Lenn, az ív alatt, a színpad közepén a sűllyesztőből emelkedik ki a Világanya. Benne vagyunk a barokk szimbolikában, nem történések következnek, hanem színészekben megtestesült eszmék. Sötét kámzsába öltözött, rejtett arcú alakok sorakoznak fel, a Mester kijelenti, hogy mindegyiknek szerepet adott az életben s a Hit szét is osztja köztük nagy papírtekercseken a szerepüket, amit végig kell játszaniok a világszínházban. Nem könnyű megbarátkozni az elgondolással: a Mindenható, mint színházi rendező!
Akik a szerepeket kapják, szimbolikus típusai az emberi életnek: Király, Szépség, Paraszt, Koldus, Erőszakos, Gazdag, Uzsorás, Kapzsi, Álnok. Ezek azután játsszák szerepüket és elibénk áll a világ képe. A királyok büszke fejjel hordják a koronát, a Szépség tükörben élvezi önmagát, a paraszt dolgozik és zúgolódik, a Gazdag dőzsöl és így tovább, amíg sorban értük nem jön a Halál, hogy lekaszálja őket. Végül a Mester ítéletet mond felettük, irgalmasat és igazságosat, a jók a mennybe kerülnek, a gonoszok a gyehenna tüzébe.
Mindez hangzatos, nagyobbára trochaikus versek közben történik. Cseng a színpad a rímektől, a ritmus szárnyán hullámzik minden, a szimbolika úgy gomolyog, mint a dekoráció barokk felhői. Míg a színpadon egy sokszor nagyon is szembetűnő mechanizmus kerekén jár minden, a versekben van a darab költészete, amely meg-megérinti a katolikus eszmekör úgyszólván egész területét. A külső: barokk világkép, belül: himnikus lendületű líra. Sokszor naivitást érzünk a konstrukcióban, de van benne valami egy messze eltávolodott kor szépségéből.
Az előadás színészi része szép versmondás volna, de ebben a tekintetben csak egy részét dicsérhetjük a sok szereplőnek: Abonyi Gézát, Szabó Margitot leginkább. A rendezés Németh Antal hibátlan műve s nagy segítségére voltak Jaschik Álmos, a színpadképek tervezője, Nagyajtay P. Teréz, a jelmeztervező és Farkas Ferenc, a gazdag és szép zene szerzője.
Éliot darabját Kállay Miklós fordította, Calderonét Possonyi László "költötte át". Mindkettőjüknek szép írói feladat jutott. Kállay kelleténél jobban elbarokkizálta az angol költő egyenes, egyszerű és tiszta stíljét. Possonyi jobban megfogta az eredeti hangját, bár versei nem egyszer mesterkélten hangzanak s a rímei sokszor siketek.
Az Eucharistia idegenforgalmára gondolva a Művész Színházban a Gyöngyös bokrétát stilizálta meg a népi kabaré előadássá alakította Paulini Béla. A kilenc rövid képből összeállított "zenés, dalos, táncosjáték" szövegét Paulini írta egynek kivételével, amely boldogult Jászay-Horváth Elemér műve. A kis jelenetkék általában kedvesek a maguk egyszerű ötletességében. A tánc és ének nagyobb szerepet játszik bennük a szövegnél, ami az ilyen dologban teljesen helyén való. Az egész ügyesen van összeállítva, néhány jelenetke határozottan nagyon szép. Így a Csodafurulya, az Éjfélkor haláltánca, a Patkó Bandi dalos groteszk silhouette-képei s a befejező Enyém a vőlegény stilizált magyar tömegtánca.
A jelenetekben játszó színészek, énekesek s különösen a táncosok és táncosnők kitűnően vannak összeállítva, az utóbbiak közül különösen Bordy Bella és Millos Aurél, a koreográfia szerzője valódi művészetet produkálnak. A díszleteket kiváló művészek, köztük Molnár C. Pál, Szőnyi István, Pekáry István tervezték, a jelenetek hangulatához simuló művészettel, az ízlésesen tarka jelmezek Sz. Tüdős Klára és Szabó Gabriella tervei szerint készültek.
Ez az előadás lehetnek, ha a megkezdett nyomon tovább fejlesztik, indulása valami jó dolognak, egy újdonszerű magyar kabaréstílusnak. Nem tudom, megvan-e Pauliniban az erre való szándék, de ha nincs, biztatni kellene rá.
A Belvárosi Színház azzal ünnepelt, hogy Orbók Attila lírailag érzelmes kis egyfelvonásosát tette a műsorán levő bohózat elé. A gondos előadásban Kiszely Ilona, Vidor Ferike, Baróthy József, Szilassy László játszanak főbb szerepeket.
Schpflin Aladár
