"Ne bántsd a magyar nyelvet"

A latin nyelvösztön a vizet és az anyanyelvet nőneműnek érezte. Folyóvíz és anyanyelv csakugyan rokon, mind a kettő kiapadhatatlan, folyton változik, a legerősebb kapcsolat ember és ember közt, anyánk mellett második anyánk. Aki élt idegenben, emlékszik, hogy a szülőföld három honvággyá finomul, az ember az édesanyja, a hazai folyó meg az anyanyelv után vágyik s ha a magyar nyelvben volna nem, mint a latinban, a hazai folyót s az anyanyelvet valószinüleg mi is nőneműnek éreznénk.

Folyóban keresztelték Jézust, egy anya sírt a kereszt lábánál, az első pünkösd után minden népek anyanyelvén hirdették a kereszt kínjait. Folyóvíz, édesanya és anyanyelv Krisztus világát is kitölti a keresztségtől a szentlélek leszálltáig.

Fájdalom, a nyelv néha abban is hasonlít a folyóvizekhez, hogy mély tavakba búvik, a föld alatt bujdosik. A karszti folyó a mészkőhegyekben, az alpi folyam tavak fenekén áramlik tovább, az anyanyelv néha az idő barlangjában bujdokol. Jóformán minden európai nyelvnek voltak ilyen bujdosó napjai, megtagadva, félig elapadva folydogált száz meg száz esztendeig. A francia nyelvet a latin, a németet a francia, a magyar a német kényuralmától kellett megszabadítani.

De akár holt, akár eleven nyelv uralmából szabadul meg az anyanyelv, a föltámadó nyelvi önérzet nem éri be akármilyen anyanyelvvel. Ahogy a Rajna hordalék nélkül, tisztultan lép ki a bodeni, a Rhône a genfi tóból, az anyanyelv újjáéledése is egybeesik egy nyelvtisztulással, a nemzeti irodalom újjászületése egy szárnyaló költői védőirattal az anyanyelvről.

Újjászületése idején a nyelv is hitügy s a tizenhatodik századi német, francia, angol vagy a tizennyolcadik századi német, francia, angol vagy a tizennyolcadik századi magyar nyelvvédelmi iratok Joachim du Bellaytól s Philippe Sidneytől Báróczy Sándorig és Csokonai Vitézig a keresztény hitbeli védőiratok hevével vetekednek.

Ha azonban a nyelv visszajut régi becsületéhez, elmúlik lelkifurdalásunk, eltompul nyelvi önérzetünk is. Nyelvösztönünk csak a halálveszélyre éber, a lassú romlás iránt közömbös. Holott a teljes feledés, a nyomtalan pusztulás néha jobb, mint a romlott fennmaradás. Ha egy nép feledve ősi nyelvét, átpártol egy idegen, de viruló, tökéletes nyelvhez, elsajátíthatja azt a szellemi fölényt és lelki előkelőséget is, mely minden romlatlan nyelvből sugárzik. A megromlott ősi nyelv ellenben mételyez, szellemi restség, egykedvűség, szolgalelkűség, butulás ragad róla.

Jobban hiszek annak a magyarnak, aki jó latin, jó német vagy jó francia nyelven magyar, mint aki zavaros, romlott magyarsággal veri a mellét. Berzeviczy Gergely, a kakaslomnici földesúr latin könyvben védte a magyar jobbágyot, Görgey németül vezényelte a honvédeket, de az a latin s az a német világos, jó latin, illetve német volt, tüstént elhiteti, hogy Berzeviczy is, Görgey is jót akart. Fiatalkorában Eötvös József könnyebben írt németül, mint magyarul, férfikori magyar prózája mégis kimagasló nyelvemlékünk. Hatalmas szelleme, világos gondolatai, emberséges célja nyelvét is megnemesítették.

---

De mi a nyelvromlás? Jó, ami régi, rossz, ami új? Hátha amit a maradi romlásnak tart, csak változás? Nem léphetsz kétszer egy folyóba, mondja az ókori bölcs. Nem léphetsz kétszer egy anyanyelvbe sem. Szavak tűnnek, szavak támadnak, az élő nyelv keveset törődik a szótárszerkesztő akadémikussal. Csakhogy az igazi nyelvvédelem nem is az új szavaktól irtózik, pontosabban: csak ritkán azoktól. Egy nyelv szervezetében s nem végtagjaiban romlik, ennyit minden nyelvőr tud s ha szobatudósi szóiszonnyal vádoljuk, annyi, mintha az orvosra fognánk, hogy dohánymarta sárga ujjhegyek miatt aggódik a betegéért.

A nyelvőr, akárcsak az orvos, a nyelv szívzörejei miatt aggódik. Mert a nyelv összes szerve egyszerre romlik. Romlik a szókincse, szerkezete, hangsúlya, szép és érthetetlen szabálytalansága. "Egyes szavak csupán levelei, vékony ágai a nyelv törzsének", írja Arany János, "azok rombolása könnyebben pótolható: de a szókötési formák azon nemesebb erek, csatornák, melyeken a fa éltető nedve kereng: dúljuk fel és a fa nem lesz többé!"

A nyelv sok idegen szót befogad, néha egyenesen a nyelv erejére, elevenségére vall, hogy az egyjelentésű ősi és jövevény szó egy árnyalattal mégis különbözik. Hegedűs Lóránt mondta, hogy a zsandár zordabb, mint a csendőr, a finánc gúnyosabb, mint a pénzügyőr. Hozzátehetjük, hogy poéta több, mint költő, a praktika félelmesebb, sőt magyarabb, mint a cselszövés, a Muszika bensőségesebb a zenénél és így tovább. A nép néha megbélyegez, néha kitüntet az idegen szóval, a párhuzamos szóhasználat kifinomult jellemfestésre és lélekismeretre szolgál. A baj csak akkor kezdődik, mikor az idegen szó kilakoltatja a hazait.

De ismétlem, a szókincsében megtámadott nyelv rendszerint már nemesebb szerveiben is beteg. A szavakon felül baj van az igekötővel, a tárgyi ragozással, a raggal, a névutóval, a névmutatóval, a határozott és határozatlan névelővel, az egyes szám többes számmal, a szókötéssel, a szórenddel, az állító, tagadó és feltételesmóddal. Még a kötőszócskával is.

Egyetlen példából megértenek. Múltkor németre fordítottam egy kevéssé ismert szállóigét, aztán néhány gyanútlan emberrel visszafordíttattam magyarra. A legrosszabb s egyúttal a legtöbb fordítás így hangzott:

"Az a nemzet, amely nem rendelkezik gyáriparral, olyan, mint az óriás, akinek hiányzik a félkarja."

Nincs a mondatnak semmi baja. Legfeljebb az, hogy az eredeti szállóige így hangzik:

"Ipar nélkül a nemzet félkarú óriás."

Ezt pedig Kossuth mondta.

Cs. Szabó László