Van Zeeland jelentése

Január huszonhetedikén – nem lehet tudni, nem jelentős dátum-e a gazdaságtörténelemben – a Brüsszelben akkreditált összes követeknek és meghatalmazott minisztereknek átnyujtották azt a jelentést, melyet Van Zeeland a francia és angol kormány felkérésére a világgazdasági helyzetről készitett. Az európai közvélemény, amelyet hónapok óta hol kedvező kilátások reményének felkeltésével, hol a teljes eredménytelenség próféciáival készitenek elő erre a jelentésre, ma sem ismer egyebet belőle, mint általánosságokat s ezeket is olyan beállitásban, mint ahogy a különböző politikai szempontok sugalmazzák.

Mégis összevetve és összegyűjtve a minden oldalról megjelent ismertetéseket, van Zeeland jelentésének lényegéről a következőket tudjuk meg:

Mindenekelőtt nyilvánvaló, hogy a volt belga miniszterelnök a világkereskedelmi forgalom akadályainak leépitésében keresi a kibontakozást, ami más szóval azt is jelenti, hogy van Zeeland még hisz és bizik a nemzetközi munkamegosztás és a nemzetközi kereskedelmi szabadság csodatevő erejében.

A jelentés első részében találunk is olyan megállapitást, mely szerint „a nemzetközi viszonylatok fönntartása minden államnak egyformán szolgál előnyére”. Már ez a kiindulási pont is elárulja, amit a jelentés egyébként kifejezetten sehol meg nem mond, hogy az elzárkózás és a beavatkozás rendszere az, amiben van Zeeland a világgazdaság nagy válságának okát látja, s hogy tehát az egyedüli mentséget az emberiség számára annak a gazdasági rendszernek leépitésében ismerte fel, amely a nemzetgazdaság tudományában List óta épült ki s amelyet első sorban a tulzó nacionalizmus sugalmazott.

Ez a felfogás nyilatkozik meg a jelentés második részében is,
amelyben van Zeeland már konkréten nevezi meg a kereskedelmi forgalom akadályait s azokat az indirekt protekcionizmus eszközeinek alkalmazásában, a kontingensekben, a valutagazdálkodásban, a nemzetközi hitelforgalmat korlátozó intézkedésekben s főleg a vámokban látja. Ez utóbbi tekintetében azt ajánlja, hogy a kormányok kötelezzék magukat, hogy a vámokat nem emelik tovább vagy legalább ujabb árucsoportokra nem terjesztik ki, végül pedig, hogy azokat a vámtételeket, amelyek az átlagot meghaladják, leszállitják. Van Zeeland a leépités tekintetében különbséget tesz az ipari és mezőgazdasági importvámok között, amennyiben az elsőkre nézve azoknak azonnali megszüntetését, a mezőgazdaságiakra nézve pedig fokozatos lehordásukat proponálja.

A devizaellenőrzésben
a jelentés a nemzetközi kereskedelem legnagyobb akadályát látja s azt ajánlja, hogy a valutakérdések az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország közt már fennálló hármas megegyezés felülvizsgálata és kiszélesitése utján rendeztessenek. A clearingtartozások rendezését ugy képzeli, hogy az adós államok javára kibocsátott kötvények a hitelező államok valutájában, meghatározott átszámitási kulcs alapján vétessenek fel. Mindezek az ajánlott megoldások amint látható, olyan intézkedések megszüntetésére és lehordására vonatkoznak, amelyeket a háboru utáni idők folyamán a válságokból való kibontakozás cimén léptettek életbe, valójában azonban egy olyan politika érdekében, melynek gazdasági módszere az elzárkózás és a tervgazdaság kiépitése. A van Zeeland-féle konkrét megoldások ezekután gazdaságilag egyértelműek a nemzetközi forgalom szabadságának visszaállitásával.

Van Zeeland gazdasági megoldásairól
ezek után nem lehet azt mondani, hogy azok valami ujat vagy meglepőt jelentenének. Az utóbbi évek összes nemzetközi kongresszusai és a gazdaság egész megbomlott szervezetének gyógyitására irányuló vélemények és tanácsok mind ebben találták a megoldást, habár, amint tudjuk, eredménytelenül. Eredménytelenül, mert hiszen a kérdés lényege éppen abban van, hogy mindezt mindenki már régen bölcsen tudta és tudja ugyan, de mindenki világosan felismerte azt is, hogy a megoldás a tisztán gazdasági vonalon azért nem lehetséges, mert a gazdaságpolitika már régen kijutott a tisztán gazdasági szemlélet és a gazdasági megoldások köréből és olyan gazdaságpolitikai irányzat körébe jutott, amelynek alapgondolata nem gazdasági, hanem első sorban politikai célokat szolgál. A politikai felfogás megváltoztatása nélkül lehetetlen visszatérni olyan gazdaságpolitika utjaira és lehetetlen olyan gazdasági módszerek igénybevétele, amelyek egészen más politikai szemléletre, az állam szerepének és céljainak egészen más felfogására vannak épitve.

Sajnos, beigazolást nyert, hogy ilyenformán tisztán abstrakt és tisztán gazdasági eszközökkel a világgazdaság meggyógyitása lehetetlenség.
A politikai és gazdasági szempontok annyira összefonódtak, hogy elválasztásuk immár lehetetlenné vált. Nagyon igaz tehát, amit egyik laptársunk erről a kérdésről irt cikkében megállapit, hogy „a világ politikai nyugtalansága a legkülönbözőbb csatornákból egyre ujabb gazdasági mérget bocsát ki, s hogy mindaddig, amig a politikai nyugtalanságok meg nem szűnnek, a megoldást nem lehet remélni”. Mi még azt tennénk hozzá, hogy ez a mélységesen válságos állapot mindaddig fog tartani, amig a világ nem szabadul fel olyan politikai képzetek nyomása alól, amelyeket az uj politikai elméletek tanitanak.

Van Zeeland jelentése igazolja,
hogy a belga államférfiu a politikának és gazdaságnak ezt a végzetes összefonódását világosan felismerte és talán éppen ebben van jelentésének egyetlen ujszerűsége. A jelentés harmadik és legterjedelmesebb része ugyszólván tisztán politikai szempontokból vizsgálja tehát a világkereskedelem akadályainak problémáját s abban különbözik minden eddigi hasonló kibontakozási tervtől, hogy igazságot iparkodik szolgáltatni a totalitásos államoknak is, azzal, hogy nemcsak ők, de a többi összes államok is igénybevették a kötött gazdálkodás módszereit.

Ez másszóval azt jelenti,
hogy van Zeeland a tekintélyelv alapján kormányzott államokat felmenti ama közkeletű vád alól, mintha csak ők volnának a bűnösök annak az általános gazdasági zűrzavarnak és a politikai feszültségeknek előidézésében, amelyeknek megszüntetése ma az emberiség legnagyobb érdeke. Semmi kétség, hogy ez a beismerő megállapitás kedvezőbb megitélést biztosit van Zeeland jelentésének és talán az eredményre való több kilátást is, mint amennyit a jelentés megjelenése előtt Berlinben és Rómában előlegeztek. Hiszen a nemzetközi együttműködés és kölcsönös megértés nélkül lehetetlenek lennének még azok a formálisok is, amiket van Zeeland propoziciói a tárgyalások meginditása érdekében javasol.

Igy azonban már jó előre kiveszi a dolgoknak azt a fullánkját,
amely eddig minden politikai közeledést lehetetlenné tett s amely a totalitásos államokat mintegy vádlottként akarta leültetni az asztal mellé. Van Zeeland ugyan elismeri a nyersanyagkérdésnek, a gyarmati birtokok, a nemzetközi tőkeelosztás problémájának jogosultságát és a megoldások szükségességét kiterjeszti a fegyverkezés és a politikai eladósodás kérdéseire. Ámde ez egy csapásra egészen más tárgyalási alapot biztosit egy esetleg összeülő konferencia számára, mint amilyen alapon az összes eddigi konferencia-kisérletek a megoldást megkisérelték.

Korántsem mondjuk, hogy ezzel a megoldás gyakorlati részében
közelebb jutottunk volna a végső eredményhez, de legalább olyan bázisra látjuk helyezve az egész kérdést, amely mindenki számára lehetővé teszi a tárgyalásokban való részvételt vagy legalább megneheziti ennek a részvételnek megtagadását.