|
Beszédművészet
Ascher Oszkár könyve
Ne is vegyük rossznéven, ha Ascher könyvéből hiányzik egy igazi jó tankönyv hézagtalansága, rendszeressége és lehiggadtsága. Hogy például mitsem tudunk meg belőle a szavalás történelméről, olyan műfajairól, amelyek, egyébként mai ízlésünk szerint joggal, e pillanatban nem divatosak (mint a melodráma, vagy a monológ), különböző stílusairól, vagy olyan változatairól, mint a felolvasás.
Hogy viszont külön fejezetben foglalkozik a szerzőnek egy még kevéssé kipróbált ötletével: a kétszólamúsággal. Itt-ott vannak a könyvben törekvések a vizsgálódás körének kiszélesítésére: mint például a Balassa József munkáin alapuló hangtani fejezetek. De értéke s bizonyára magva is eredeti és szellemes megállapításaiban van, azokban a kis felfedezésekben, amelyekre Ascher saját művészi tevékenysége közben jutott.
Hogy például a versszavalás merőben más, mint a színészi beszéd, hogy a szavaló virtuozitása nem lehet öncélú, hanem a vers lelkét kell szolgálnia, hogy a részek nem önmagukért valók, hanem alárendelendők az egésznek, vagy hogy az érzés erejét nem szükségszerűen az erős hang fejezi ki: megannyi igazság, amelyek Ascher gyakorlatában már évek óta érvényesülnek. Általában hajlandók vagyunk azt hinni, hogy szavalni többé-kevésbé mindenki tud: alig kell hozzá egyéb, mint értelmesen beszélni tudni.
Ascher könyve mindenkit meggyőzhet arról, hogy a dolog mégsem ilyen egyszerű. Nem a grafikonjaira gondolok most, melyek fölöslegesen tudományos képpel édes-keveset mondanak, hanem néhány vers, mint például. "A szél" és "A hó", szavalatának néhol igazán izgalmas leírására és egy sereg kitűnő, újszerű észrevételére. Ezek nyilvánvalóvá teszik, hogy a szavalóművésznek éppúgy sajátos képzelete van, mint a festőnek, vagy a muzsikusnak és sajátos érzékenysége a betűk hanggá transzponálásának módjai és hibái iránt.
Ascher legjobb lapjainak ez az érzékenység a forrása. Mikor például kifejti, hogy a verselőadó, szemben a színésszel, nem "ábrázol", ellenkezőleg, azt kell elhitetnie, hogy ő nincs is, csak a vers van, mert ezáltal kedvezően közömbösíti a hallgatót a művész fizikai személyével szemben s fokozottan befogadóképessé teszi a mű iránt. Vagy hogy a pódium nemcsak fizikailag, hanem jelképesen is magasabb hely, ahol csak a művészien sűrített beszéd válik életté.
Gyakorlatilag is hasznos lehet figyelmeztetése, hogy a szavaló a sorokat, szakaszokat ne tekintse merev egységeknek, hanem színesen változó hangsúlyokkal, változó mennyiségű verssort és szakaszt fogjon egységbe; különben is vigyázzon az írásjelekre, nem egy-egy beszédjel felel meg nekik, hanem több. Persze előfordul, hogy némelyek észrevétele inkább csak szellemes, mint szabatos és a használható s inkább helyén volna egy esszében, mint egy olyan munkában, amely lehetőleg megfogható tanácsokat kíván nyújtani. Legkevésbé a kétszólamú szavalásról szóló fejtegetése győzött meg.
A kétszólamúságot Ascher a többrétű érzéseket kifejező versek előadására ajánlja. Ezen nem párbeszédes szavalást kell értenünk, a szavalópár (nem tudni, miért, mindig egy férfi és egy nő) különböző hangon és különböző érzéssel, teljesen egyszerre mondja el a verssorokat. Nem beszélek az eljárás mesterkéltségéről, ez lehet téves látszat is, amely csökkenni fog a megszokással.
De vajon nem túlságosan szószerinti értelmezése s egyszerre igen könnyű és igen vaskos megvalósítása ez az összetett kifejezés igényének? Nem félő-e, hogy az egyszerre megszólaló két különböző hang két különböző érzést fejez ki egy összetett érzés helyett, s mindenesetre mást: részben többet, részben kevesebbet ennél? Aztán az összetettségnek a kétszólamúságban rejlő nagyonis kézzelfogható illusztrálása összefér-e még vajon a szavalással, nem csap-e már át az ábrázolás színpadi módszereibe, amelyektől épp Ascher szereti elválasztani?
Hogy az eljárás ősi-igaz voltát hitelesítse, Ascher a Kalavalára hivatkozik, amelyet tudvalevőleg az összefogózó pár ad elő. De ez a hasonlóság azt hiszem, csak látszólagos. Nem azért, mert finn eposzt egy nőből és egy férfiből álló pár helyett mindig két férfi mondja el, inkább azért, mert tudtommal semmi adat sincs rá, hogy a páros előadás célja itt is az érzés összetettségének érzékeltetése volna. |