"Forr a világ bús tengere, ó magyar!..."
Bizony forr, német hanghullámok ostromolják az űrt.
Az író asztalhoz ül, egy öreg francia irodalmár arcképén pepecsel. Egyszer csak elneveti magát. Milyen furcsa lehet, amint árván, a lámpafényben gondolatokat közöl a forrongó bús tengeren. Először nevet magán munkaközben.
Nem erőlteti tovább. Most dől el, mennyi a nyugalma, sztoikus lelki tartalékja. Nem panaszkodhatik: a morális ellenméreg egy-kettőre hat, egy félórás séta után már restelli a nevetést, egy óra múlva ismét asztalnál ül, gondolatokat közöl s azt hiszi, ezzel magának is, másnak is használ. Ír.
Így írt, mikor a török Bizáncban benyomta az első kaput. Így írt, mikor ablaka alatt a wormsi vallásvitára robogtak. Így írt, mikor Savonarolát elvonszolták kapuja előtt. Így írt, mikor a janicsárok már a szomszéd utcában tisztogattak.
Így írt, mikor az ellenforradalmárok London kapujában álltak. Így írt, mikor a szekér elnyikorgott a francia királynéval. Így írt, mikor először elsötétedett Pest. Így ír majd megszenesedett kézzel, a romok alatt, holtában is azzal a hittel, hogy olyat végez, amivel Isten megbízta.
Cs. Szabó Lásló
