Az elmúlt hónap legérdekesebb képzőművészeti eseménye alkalmasint a Madách-szoborpályázat kiállítása volt, mégha egyáltalában nem is örvendetes eredményű.
Mai szobrászatunk ebben az esetben ismét nagy feladat előtt állott, levizsgázhatott, hogy méltó-e hozzá. Sajnos, amint az évek hosszú sora óta történt, a pályázattal biztosított szabad verseny nem hozta meg a várt eredményt és ez alighanem azok malmára hajtja a vizet, akik eleve elvetik az efféle próbálkozást és azt kívánják, hogy megbízás alapján oldják meg az emlékművek elkészítését, amint az legutóbb a Rákóczi-szobor esetében történt.
Őszintén meg kell mondanunk, hogy a pályázaton résztvevő kiváló szobrászaink is szinte kivétel nélkül gyöngébb tervet küldtek be, mint amilyent eddigi munkásságuk alapján elvárhattunk volna. Oka ennek talán az volt, hogy mindegyik túl akart tenni maga magán, mert olyan súlyosan nehezedett rá a Madách-szobor jelképes jelentősége, hogy valami egészen rendkívülit akart alkotni. A nagy gesztushoz azonban hiányzott a kellő erő, vagypedig félresiklott lendülettel végződött.
Érdekes volt, hogy Zichy Mihály elképzelései mennyire ránehezedtek a pályázók jókora részére, akik nem tudtak híres illusztrációi emlékétől szabadulni, de érdekes volt az is hogy a pályázók túlnyomó része Ádám és Éva alakjában iparkodott a szobormű szimbolikus tartalmát megtestesíteni.
Ez a szimbolikus tartalom volt az, ami legelső sorban érdekelte művészeinket. A véle való meddő küzdelemben sajátos a szobor formai megvalósítása meglehetősen háttérbe szorult, a pályázók ebből a szempontból sem jutottak sikerült eredményekhez. Nem is volna értelme annak, hogy egyeseket névszerint emlegessünk, mégha némely pályamű kétségtelen részletszépségeket mutatott is, utóvégre csak az egészet szabad néznünk s ha ez szerencsétlenül sikerült, mellékesek a részletek.
Kiállításokban ismét nem volt hiány, szalonjaink ma már kéthetenként rendezik bemutatóikat. Az Ernst-múzeum egyik kiállításán egy eddig ismeretlen művésszel ismerkedhettünk meg. Hrabéczy Ernővel, akiről a katalógus melankolikusan említette, hogy eddig még semmiféle budapesti kiállításon sem fogadták el műveit. Pedig megérdemelte volna.
Technikai ügyeskedés nem sok volt festményein, sőt inkább azt lehetett megállapítani, hogy a művész kűzködik a kifejezés eszközeivel. De viszont olyan bensőségesen átélt, valóban élményszerű látományokat foglalt össze, amelyek belső igazsága, mélysége sokkal többet jelent minden virtuózkodásnál. Hrabéczy szenvedő, kissé elzárkózó, nagyon érzékeny lélek, aki másoktól kétségtelenül különböző módon tudja közölni elképzeléseit. Örvendetes, hogy végre nyilvánossághoz jutott, ez talán hozzá fogja segíteni ahhoz, hogy szabadabban és biztosabban fejezze ki magát.
Az Ernst-múzeum következő kiállításán Magyar-Mannheimer Gusztáv hagyatéki és Kernstock Károly gyűjteményes kiállítását láthattuk, két festőét, akik festészetünk legszűkebb körre vont történetéhez is hozzátartoznak. Magyar - Mannheimer Gusztáv különálló művészegyéniség volt, akit az elmúlt évtizedek egyik művészeti irányához sem lehetett számítani.
Erősen bennegyökerezett a múltban, heroikus, sokszor barokkos pátosza mellett mégis számos olyan eleme is volt ábrázolásmódjának, amely korának, az impresszionizmusnak eszközeire emlékeztetett. Fiatalságának első művei, későbbi, legnagyobbrészt dekoratív célokat szolgáló figurális festményei vagy illusztrációi nem emelkedtek túl az átlagon.
Tehetsége akkor alakult ki, midőn a tájképfestésre vetette magát. Tájképei sohasem voltak úgynevezett valóságábrázolások, hanem mindig komponált elképzelések. Mannheimer egykori neobarokk-korából magával hozta a kifejezésmód lendületességét, heroikus pátoszba burkolta mondanivalóit: egy kissé kulisszaszerűen kavarogtatta mozgalmas felhőit. Az újabb idők törekvéseiből a laza festést vette át, a világító foltszerűséget és mindenekfölött a lágyan omló festőiséget.
Sohasem volt igazában pleinair festő, azaz mondjuk úgy, hogy a verőfény tüneményeivel nem igen birkózott, az ő világa a felhőtábor alatt elterülő, de visszavert fényektől csillogó, tarka-barka színekben pompázó táj volt. Legtöbbnyire messziről nézett aprócska elemekből összefoglalt és mindig kissé romantikus tájék. Ugyanazt a témát, de mindig új és új változatban százszámra festette meg, mindig frissen és új finomságokkal, a festői tér jó kiszámított fogásaival.
Nem volt magával ragadó nagy művész, de mindig megőrizte ízléses választékosságát, mindig ügyelt arra, hogy a nyilvánosság elé kerülő műve ne essék megszokott színvonala alá. Lelke legmélyén tulajdonképpen kolorista, aki aprócska foltokkal felrakott, inkább sötétes, de egy-egy felharsogó színnel élénkített festményivel mindig tetszeni tudott, akárhányszor ismételte is meg témáit. Még késő öregkorában is lendületesen könnyedén festett és valami elpusztíthatatlan, fiatalos önbizalom élt benne, amely megóvta minden stílusváltozásról.
Kernstok Károly gyűjteményét stíluskereső és alkotó korszakából válogatták össze, gyakori naturalista művei hiányoztak. Egy csomó erőteljes rajzát és tanulmányát láthattuk, azonkívül üvegablakterveit is, amelyek talán tetőpontját jelentik mindannak, amit alkotott. De láthattuk egymás mellett nagy kompozicióit is, köztük a vízparti lovasokat, amely festménye nálunk egyik legjelentősebb megnyilvánulása volt az impresszionizmusra következő nagy átalakulásnak. Kernstok nagy feladatokkal küzdött, monumentális kompozíciókat törekedett alkotni. Egyike volt a legintenzívebb intellektuális életet élő művészeinknek, akit mindig tudatos elgondolások vezettek. Ez a tudatosság rányomta bélyegét alkotásaira.
Fiatalságának ösztönös, jóval érzékiesebb és festőibb hajlandóságai háttérbe léptek, mintha nagyarányú elképzelései nem fértek volna meg velük. Inkább a harsogó erőt akarta szóhoz juttatni, különösen abban a korában, midőn a nyolcak kiállításán vezetője volt a művészi forradalomnak. De később lassanként tehetségének intimebb és érzékibb elemei is érvényesülni kezdtek, akkor festette meg azokat a mélyen átérzett férfiaktokat, amelyeket legsikerültebben a Zivatar című festményén csoportosított.
Halápy János gyűjteménye Fraenkelnél meglehetősen kialakultan és befejezetten mmutatta be a művész idegesen és felaprózodottan kavargó festőiségét, Halápy úgyszólván mindent csak a színek kavargásából akar kihozni. Színskálája egy kissé kopottasan világít, mintha egykor friss színű, de ma már megtépett és megkopott szövetek tarkasága kínálkoznék nekünk.
Tömérdek szétfoszló és egymásra torlódó, erre-arra kanyarodó színfoltból alakítja ki néha bizonytalanul kirajzolódó festői vízióját, amelynek együttes hatásából nem könnyű a részleteket felismerni. Halápy festészete érdekes változata mai víziós festői irányunknak, de mintha a legvégső határt jelentené, ameddig ez az ábrázolásmód elmehet, még egy lépéssel több és kép helyett csak színornamentikát kapunk.
Szobotka Imre Zebegényben festett képei ugyancsak Fraenkelnél végleges szakítást mutattak egykori kubista törekvéseivel. Halványas, kissé fakó színeinek skáláját azokon a témákon és abban a beállítási módban foglalja össze, melyeket Szőnyi Istvánnál megszoktunk. Azzal a mélyreható különbséggel, hogy Szobotka lágy és tartózkodó egyéniség, aki inkább finomságokat keres, mint harsogó erőket, vagy meglepő újságokat.
A svéd hivatalos reprezentatív kiállítás a Nemzeti Szalonban körülbelül azt a tapasztalást nyújtotta, mint az elmúlt évek többi hasonló bemutatkozásai, a holland, a finn, a belga stb. kiállítások. A Párizsból kisugárzó művészi irányok svéd földön is nemzeti tulajdonságokkal vegyültek össze, megkoptak, vesztettek erejükből. Ott sem igen akadt olyan nagy művészi egyéniség, amely új és igazán jelentős vonásokkal gazdagította Európa művészetét.
A színvonal ott is valóban megbecsülésreméltó, de hiányoznak a belőle magasra szökkenő hegyormok. Kétségtelen a svédek művészi kultúráltsága, sőt úgylátszik, művészeiknek széles rétegére terjed ki, de ezen túl csak valami hűvös egyenletesség emléke maradt a látogatóban. A szobrászati rész valamivel többet mondott, mintha ez a kifejezésmód közelebb állna a svédek lelkiségéhez.
