Az Ember Tragédiája ismeretlen célok felé haladó gépberendzési újításai során a gramofon-lemezhez érkeztünk. Madách inkább kőbe kívánkozó szavait ezúttal ebonitra vésték s az így megörökített produkció közrebocsátásával próbálja népszerűsíteni a művet a mindig tettrekész lelemény.
Hogy a különös vállalkozás anyagi sikerrel nem jár, de nem is járhat, az kétségtelen. Az üzleti forgalomba kerülő lemeztömegnek ugyanis már csak azért sem fog vásárlója akarni, mert jelentős összegbe 130 pengőbe kerül. (Igaz: ebben benne van a magyarázó füzet (!?) ára is, ami nyílt bevallása annak, hogy a lemezelőadás még külön magyarázatra szorul.
Nincs benne viszont a gramofon-gép ára... gép nélkül pedig nem élvezhetjük a legfrissebb rendezői ötlet gyümölcseit.) Ennyi pénzt azonban az a társadalmi réteg, amelyik műveltségénél, vagy tanultságánál fogva figyelemmel kíséri a Tragédia sorság, nagyon nehezen adhat ki problematikus értékű és jelentőségű kultúrkísérletekre.
Mert miféle gyakorlati hasznát látja ennek a megengedem: legdícséretreméltóbb szándékkal indult akciónak, az a néhány gyűjtő, aki csupa kuriozitásból mégis megveszi a 30 drb ebonitlapot? (Ennyire szorult rá ugyanis a Tragédia legújabb, lemezrendezés szerinti szövege.) Kényelmesebben juthat el a műhöz, mintha a könyvet kézbeveszi?... Nem. Sokkal fáradságosabban, hiszen 30 lemezt kell végigcserélnie és megfordítania...
Többet ad talán, mint a könyv, vagy a színpad?... Nem. A Tragédia teljes szövegénél 1664, de még a Paulay-féle rendezésnél is 225 sorral kevesebbet ad. Hallunk tehát a mű 4140 sorából mindössze 2476 sort. A színpadi előadást pedig azért sem múlhatja felül, sőt nem is pótolhatja, mert pusztán csak akusztikai eszközök állanak rendelkezésre.
Már pedig: hogy a Tragédia a rivalda előtt mennyiféle különleges vizualitást kíván, az éppen a legújabb színpadi rendezésből derül ki. Hátha változatosabb, mint akár a könyv, akár a színpadi látnivaló?... Szó sincs róla... Sőt: néhány leforgatás után a legteljesebb unalommal, sőt csömörrel gondolunk minden gramofon-lemezre. Hiszen a leghalkabb sóhajtásig, a legjelentéktelenebb hangsúlyig egyforma, lélek nélküli gépelőadás többszöri végighallgatása után teljesen átérezzük a falanszter jelenet Michel Angelójának kínjait.
Jelentheti tehát mindez a mű népszerűsítését?... a széles néprétegekkel való megismertetését és megszerettetését?... Nem. Ezek a kísérletek lépésről lépésre távolabb viszik a közönségtől Madáchot, nem pedig közelebb hozzá. Nem oszthatjuk hát a rendezőnek a mű elé applikált bevezető szavaiból kicsendülő reménykedését, amely szerint, ha e "szeretetteljes" vállalkozás "új híveket szerez a műnek: elérte célját". Az Ember Tragédiájának az első és egyetlen, megörökítésre érdemesített előadása nem fogja szaporítani a költemény híveinek számát.
De mást is mond a rendezői bevezető. Értésünkre adja, hogy ez az előadás "a madáchi gondolatot akarja színészi formába önteni", amihez azt a megjegyzést kell fűznünk, hogy semmiféle színészi teljesítmény nem mondhat le arról, ami leglényegesebb alkotóeleme: a vizuális hatásról. Ami pedig az említett rendezői prelúdiumnak azt a mondatát illeti, amelyik azon örvend, hogy: "... a technika a tovaszálló hangot rabul ejtette": ez kevéssé érthető; a technikának eme kétségtelen vívmánya ugyanis évtizedekkel ezelőtti újdonság, ma már kevés ujjongani való van rajta.
A gramofonrendezés művészi oldala a vállalkozás külsőségeivel szemben kétségtelenül kedvezőbb képet mutat már csak azért is, mert levonta a két év előtti balsikerű rádióelőadás minden tanulságát és igen helyesen feladta az akkor még körömszakadtáig védett művészi szempontjait. Éppen ezért ma már nem kell Németh Antalt figyelmeztetni saját 10 esztendő előtti és csak helyeselhető felfogására, amit ezekbe a szavakba öntött a maga szerkesztette Színészeti Lexikon II. kötetének 729. lapján: "... a rendező nem szuverén, büszke alakító, hanem alázatos pap..." mert a jelen esetben amúgy is erős közeledést mutat ehhez.
Mindenekelőtt említendő, hogy gyökerestől kiirtotta az 1936. évi és Lucifer szájába adott terjedelmes "összekötő szöveget", amit ha érthetőbbé akarta tenni az előadást célját tévesztette. (Minderről bővebben a Nyugat 1936. évi márciusi és áprilisi számaiban volt szó.) Hogy e helyett mi volna jobb, arról ezt írtam akkori megjegyzéseim során: "A mikrofonkívánta követelményeket kielégíthetjük... az eredeti színiutasítások bemondásával. Ezek rövidek, keresetlenül egyszerűek s ami a legfőbb előnyük: a szerző szavai."
A mostani rendezés elfogadta ezt, ami csak javára volt az előadásnak.
Ugyanígy annak a kívánságnak honorálása is a jobb előadást szolgálta, hogy kevesebbet húzzon a kék ceruza az eredeti szövegből. Fennebb érintettem a kihagyott sorok számát, ami azonban lényegesen kisebb most, mint a két év előtti rádiórendezésé volt. Akkor a műnek több, mint fele maradt ki, ma csak 2/5-e. Itt is győzött tehát a jobb belátás, mert az 1936-os rádióelőadásról a rendező még azt írta, hogy: "közönség-lélektani tapasztalat alapján" még többet kellett volna húzni, mert a "még tömörebb, még szűkszavúbb és még inkább a lényegre menő bemutatás sokkal nagyobb szolgálatot tehet a műnek és költőjének, mintha a színpadi előadás szövegterjedelmét vesszük mértékadónak", ma mégis többet adott 459 sorral s így majdnem elérte a Paulay-féle rendezés sorszámát.
Bár az egyes szereplők játékának méltatása kívül esik e cikk keretein, annyit mégis megállapíthatunk, hogy az előadás a maga egészében lényegesen jobb, mint az ezt megelőző studio-kísérlet volt. De ez nem jelenti azt, hogy néhány észrevételt mégis ne tegyünk:
A rendezés nagyobbára figyelmen kívül hagyja, hogy a kizárólag akusztikai hatásra épített előadásnak minő végtelenül fontos kelléke az egyes szereplők életkorának és nemének illúzióját minél tökéletesebben felkeltő hang. Nem értjük tehát, hogy a négy főangyal egyikének Rafaelnek szavait miért nővel énekelteti?
Főként azonban azon való töprengésünk meddő, hogy a XV. szín végjelenetében miért adja az Úr szavainak egy nagy részét teljes 9 sornyit nő szájába, aki nagyon kedves és a maga helyén mindig szívesen hallgatott hangján énekli az Isten megrázóan felséges és méltóságteljes szavait. Így azután a Tragédia fináléja az Úr és már a római színben is szereplő egyik kitűnő koloraturénekesnőnk szabályos duettjébe torkollik. S ha már a hanghatásokról van szó: sem Pál apostol, sem Rudolf császár szava nem volt megfelelő. Sem eléggé koros, sem eléggé majestetikus nem volt az a hang.
Helytelen az I. színben az angyalok karának befejezni a zsolozsmát a harmadik főangyal hozsannája után, mikor még Lucifer meg sem szólalt. Érthetetlen volt a VI. szín Hippiájának és Cluviájának névcseréje. Így történt, hogy Hippia dalát (Borral, szerelemmel...) Cluvia, az övét viszont (Bolond világ volt hajdanában...) Hippia énekelte... Egy-két helyen a húzás nem elég körültekintéssel történt.
A legszembetűnőbb példa erre az űr-jelenetben a föld szellemének Ádámhoz intézett ez a szava: "Te ismersz már, a földnek szellemét..." Céloz a III. színben történt találkozásukra. Mivel azonban a rendezés az előbbi találkozást kihúzta: ez a mondat elveszti hitelét... Kár volt eltérni a VIII. szín végjelenetének színiutasításától: "A Marseillaise dallama hallik", hiszen kitalálni sem lehetne olyan hangot, ami a francia forradalom jeleneteit jobban érzékeltetné, mint ez.
Végül néhány szót a helytelen szövegkiejtésről; ilyen a két év előtti, meg a mostani előadásban is volt elég...
Lucifer, aki pedig talán legjobban megérezte a vessorok farkasvermeit, a római színben: "... holnap nekem, ma néked" helyett a hétköznapi használatban gyakori: "... holnap neked, na nekem"-et mondott, ami nemcsak a kiejtés, de a használt helyen való értelem szempontjából is helytelen.
De ezeken messze túl lesz az a lapsus, amit még most, kétszeri hallás után is hajlandó vagyok a magam tévedésének minősíteni s elhinni, hogy rosszul hallottam. A londoni színnek ezt a sorát: "Ragadjuk el a zsoldosok öléből lánykáikat" így értettem: "Ragadjuk e a zsoldosok öléből lándzsáikat." ha így van, mérhetetlen hiba, ami a korrigálhatatlanul az anyagba merevített egész előadás hitelét veszélyezteti.
Jelentéktelenebb elszólás az ilyen: "... ez a néphangulat", amit így hangsúlyozott az egyik demagóg: "ez a néphangulat", meg a VII. színben hallottuk, hogy az "Isten dícséret" helyett gyors egymásutánban mondta így mind a pátriárka, mind az eretnek: "Isten dícséret", ami persze így: hosszú í-vel egészen mást jelent; éppen az ellenkezőjét; sok más kisebb jelentőségű elszólást, kikerülhetetlen nyelvbotlást vettünk észre, ami alig érdemelne szót, ha nem volna kijavíthatatlan immár. Ezt végig kell hallgatni és bosszankodni, valahányszor gramofon mellé ül a publikum.
