Párizs júliusi divatkrónikái keveset törődnek az egyszerű viselettel. Flanell és lenvászon, santung és laza gyapjú, pamut és mintázott jersey: mindez keverten indul a fürdővárosokba. Hosszú lenredingotok takarják a buggyos shortot, cipzár helyett sok színes befűzött zsinór, ujjatlan s mély hátkivágású mosóruhácskák, amelyek nyakban és elől korrektül magasak. De mindez magától értetődő s a törődés és izgulás a nagyruháknak szól, amelyekkel Párizs e pillanatban még tele van. Jobban mint valaha, mert a világkiállítás egész sereg vacsorázó helyet, bois- de- boulognei teraszt és nightclubot felvirágoztatott, ahol nemcsak kérdőjelesen öltözködő idegenek, de a nagy, bennszülött arszlánnők is mind láthatók, hiszen július tizennegyedike még messze, amikor is lecsöngetik a párizsi életművészetet: ki ki tartozik nyaralni...A feldobott jelszó az idei esti teraszokon: Érdekesnek kell lenni!

És mindent megengednek, amiből a legveszedelmesebb pók, az asszony, megszőheti titokzatossága légyfogó-hálóját. A romantikus, bőrszoknyán vidám és pasztelszínű ruhát meghagyják a táncnak. A nemtáncoló asszony-és bizony ez van többségben-végzetes akar lenni. Belépnek, mint az eleven tanagrák, álomvékonyságú leplek dús redőzeteivel, amelyek azért takarnak, hogy jobban megmutathassanak. Fejdíszük, ékszerük, szandáljuk ógörög vagy színesen antikkeleti. Belépnek feketében és árny borul reájuk. Ők a testet öltött tragédiák. Lépésüknek külön ritmusa van, (mit meg nem tanulnak ezek a párizsi nők!) állig és szandálhegyig feketék, fejükön fekete csétár nyakuk körül tollasszerű fekete prém. És fekete színeiket a divat elnevezte:kardlap-feketének vagy gondola-feketének, aszerint, hogy a halál mely játékosságát képzelik hozzá.

Ezekről a buggyanóvérzszínre festett ajkú, távoli erinisszekről hamar térjünk a pesti szépségekre: megnyugtatóbbak. Sőt, egészen azok azzal az elvállalt közvetlenséggel, hogy Pestet nyáron nem hajlandók aszfaltvárosszámba venni. Itt vidám szemüvegen keresztül nézi az ifjú asszonyok kifogyhatatlan serege az életet, szó szerint, mert piros, kék, zöld, sárga, rózsaszín, lila és levendula szemüveggel. A dressz a pesti kánikula - aszfalton ezek szerint így alakul ki: harisnya nincs, a szandál erősszínű, a szoknya rövid, kalapról nincs szó, ehelyett jár (a cipő színében) a szemüveg....Hogy ez szép-e? Azt feleltem: én szeretem a szemet.

A szem mindent elmond, az ember helyett is beszél. A szemüveg néma és üres. Két pengő ötven fillért mutat- kifejezés helyett. Én régivágású vagyok s a szemre szavazok.

Mindez nappal azonban hagyján. Jó! Fürdőváros vagyunk! Az igazi tévedés-igen gyakran- öt után kezdődik. Amikor például a Dunakorzón szembetalálom magam egy kisnagy nővel., akin fekete, bőrszoknyás, suhogó taftruha van, fejebubján nyeregből kivetett, fekete breton-kalap, túlzottan édes-sok nyaklokni és térdig meztelen láb, meggypiros szandállal. A lábköröm meggypiros, a láb tenyeres – talpas, elrajzolt, az egész nőn a legcsúnyább a láb.

Nem ez nem jó semmire. Se furődivat, se városi divat. Ebből nem kérünk! Helyette egyet: ízlést. Adott esetben: szerénységet.