Zala György, aki hetvenkilenc éves korában meghalt, egyike volt a ferencjózsefi korszak legjellegzetesebb és legünnepeltebb képzőművészeinek. Diadalmas művészpályát futott meg, megbízásokkal mindig el volt halmozva, sikert sikerre halmozott és voltak idők, amidőn majdnem olyan szuverén kizárólagossággal képviselte a magyar szobrászatot, mint Benczúr Gyula a festészetet.
Kettejük művészete egybeesett a történelmi öntudatára jutott magyarság századvégi mámorával, ők voltak a hivatalos Magyarország és a magyar középosztály művészeti igényeinek kielégítői, de temperamentumuk és stiláris törekvéseik is közel estek egymáshoz.
Zala is az osztrák és német neobarokk légkörében nevelkedett, ennek dekoratív és patetikus stílusa irányította egész életén át. Szenvedélyes vérmérsékletű, könnyen hevülékeny ember, kiváló és kitartó munkaerő, aki boldog volt, ha mentől hatalmasabb feladatokkal birkózhatott. Kiváló mintázó tehetség, aki alapjában a naturalista ábrázolás talaján állott, de a naturalista módon meglátott elemekből festői hatású és lendületesen mozgalmas, nyugtalan kompoziciókat szerkesztett össze, amelyekben nem annyira egyéni alkotótehetség, önálló szobrászi stílus, mint inkább a kor színpadiasan patetikus, dekoratív pompakifejtése nyilvánult meg.
Művészetének tetőpontját, legnagyobb diadalainak idejét a millennium körüli évtizedekben érte el, amidőn egymásután alkotta nagysikerű köztérszobrait és Strobbal együtt szinte kizárólagosan uralkodott a magyar szobrászaton. Aztán lassú hanyatlás következet, ennek utolsó terméke a szerencsétlen Tisza-szobor, már teljes felbomlásban mutatta egykori komponáló készségét.
Zala művészete (néhány intimebb és mélyebben átérzett kisebb méretű alkotástól eltekintve) magán viseli kora köztérszobrászatának minden erényét és minden fogyatékosságát. Nála nem az érzés mélysége és ereje a fontos, hanem a színpadias kiállás, a nagy gesztusok, a lendületes szavalás, a rendezés külsőségei, a pompa, a gyakran élőképszerűen elrendezett, de részleteiben híven utánzott természet. A bronzzal, vagy kővel egyaránt virtuózan, nem annyira szobrászi, mint inkább festői értelemben bánt, vonalvezetése nyugtalan és elaprózódó.
A dekoratív imponálás nála fontosabb, mint az elmélyedő érzés, a póz lényegesebb, mint a lelki tartalom. Nagy tömegekhez kiván szólani és ezért gyakran igen olcsó eszközökkel él, drámaisága gyakran erőltetett. De éppen ezzel a színpadias és saját erején túlfeszített, nyugtalan lendülettel pompásan illett bele korába, mely kellő erő nélkül színlegesen oldotta meg feladatit és a dekoratív pompakifejtést a művészet tetőpontjának tartotta.
Amidőn aztán az akademikus művészet kora lejáróban volt és a következő nemzedék üresnek érezte az epigonstílust és más utakon próbált járni, Zala módfelett elkeseredett és annak a művészcsoportnak élére állott, amely a lehető legélesebben fordult szembe képzőművészetünk átalakulásaival. A hivatalos Magyarország hivatalos szobrásza lett, aki sehogysem tudta megérteni és méltányolni azt a megújhodást, mely képzőművészetünkben a millennium után kezdődött és végül mégis diadalt aratott.
