|
Az amerikai magyar nyelv
Amikor Julian barát hétszáz esztendővel ezelőtt Ázsiában járt, örömmel állapította meg, hogy az ősmagyarok nyelve emlékeztet az ő nyelvére. Ha egy Julian baráthoz hasonló lelkiismeretes magyar ember azzal a szándékkal jönne Amerikába, hogy tanulmány tárgyává tegye az amerikai magyarok nyelvét, minden bizonnyal még nagyobb hasonlatosságot fedezne fel; de ugyanakkor méltán elcsodálkoznék azon a fattyúnyelven, amely az amerikai magyarok ajkáról elhangzik.
A lélektani változás, amely a kivándorlás elkerülhetetlen következménye, természetesen hat a nyelvre; s még abban az esetben is, ha a kivándorló kizáróan honfitársai környezetében él s magánéletében olyan tárgyú kérdésekről beszélget, mintha szülőhazáját sohasem hagyta volna el; olyan fogalmak, eltorzított szavak kapcsolódnak szókincsébe, amelyeknek értelme idegen a magyar nyelv etimológiájától, s megértésük feltétlenül fokozott figyelmet követel.
Felszínes szempontból a gyökértelen nyelv fonákságai mulatságosak, mint egy olcsó tréfa, amelyen az is mosolyoghat, akinek kultúrája bonyolultabb szórakozást kíván; mélyebb szempontból azonban, főként, ha a nyelv irodalmi vonatkozásai iránt is érdeklődünk, ez az élmény részben bizarr, részben pedig fájdalmas.
A lantot egyféleképpen lehet verni minden országban, de a szavak muzsikája nem birkózik meg a gyökértelenség légkörével, s ennek magától értetődően a nyelv összhangja, szépsége, meggyőző ereje, finomsága, átütő varázsa adja meg az árát. Hitem és tapasztalatom szerint az amerikai magyar nyelvet nem lehet irodalmi célokra használni.
Tavaly jelent meg H. L. Mencken The American Language című könyvének javított kiadása; a magyar vonatkozású részben az amerikai írónak segítségére voltam. A rendkívül érdekes és tanulságos könyvben feltüntetett példák más nemzetiségeket is felölelnek, s a gyökértelen nyelv tragikomédiájára vonatkozó megállapítások az olaszokra, lengyelekre, németekre s más nemzetiségekre épp úgy alkalmazandók, mint a magyarokra.
Több ízben jártan Pennsylvania német lakta vidékén. Harrisburgban, Pennsylvania fővárosában, s más városokban meggyőződtem arról, hogy a legrútabb, a legvisszataszítóbb németországi vagy svájci tájszólás nem lehet annyira ízléstelen, nyers és költőietlen, mint a pennsylvaniai németek "Dutch" kifejezései. Erre a megfigyelésre alkalmam volt Kanadában is, a quebecki franciák körében.
Nyelvük fakó, erőtlen, árnyalatmentes, s látszik, hogy törvénytelen házasságot kötött - ha egyáltalában a nyelv törvényes házasságáról beszélhetünk - az angol nyelvvel. Tudom, hogy van jiddisch irodalom, s a bevándorlók nyelve némi rokonságot sejttet a lengyelországi zsidók nyelvével. Ám az utóbbi esetben a történelmi és társadalmi hagyományok s az elszigetelésből eredő érzésbeli szenvedély megnyilatkozásai mintegy legyőzték a nyelv zeneietlenségét és alaktalanságát.
Ezzel szemben a pennsylvaniai németek és a kanadai franciák, akik még ma is szervezett német, azaz francia életet élnek, a nyelv irodalmi felelősségével nem törődnek, s amit az amerikai angol nyelvtől károsan befolyásolt anyanyelvükkel irodalmi téren, regényben, versben, novellában, színdarabban kifejeztek, annak legfeljebb szociológiai és lélektani jelentősége van, semmiesetre sem irodalmi jelentősége.
Hans Sachs-szerű suszter-irodalmat teremtettek, s távol állanak a népköltészet legelemibb szépségeitől. Valamelyes rokonságban vannak az osztálymentesség tévhitében élő demokratizált kispolgári eszmekör érzelgősségével, éretlen romantikájával, naptár-optimizmusával. A gyökértelen nyelv nem engedi meg a lélek gyökerének, hogy irodalmi téren életképessé váljék.
A magyar lélek rosszul gereblyézett földjén más problémák foglalkoztatják az embereket, mint az amerikai magyar nyelv fonákságai s ennek a fonákságnak okai. Schöpflin Aladár valamelyik újságnyilatkozatában az elposványosodott magyar irodalmi életről emlékezett meg; így távolról is úgy érzem, hogy az elposványosodott magyar irodalmi életben még mindig akadnak elegen, akik a szó kötelességét szent hivatásnak tekintik s a magyar nyelv esetében érdeklődnek olyan tárgy iránt, amely kiesik tapasztalati körükből.
William James, a kiváló amerikai pszichológus és bölcsész 1899-ben Bad-Nauheimből küldött levelében azt írta, hogy időről időre elviselhetetlennek tartja az európai politikai és társadalmi éghajlatot, s honvágyán csak úgy tud megkönyörülni, ha visszamegy Amerikába. Az amerikai gondolkodót megértem; a gyerekkori emlék hűsége erősebbnek bizonyult a felnőtt férfi kozmopolita ruganyosságánál.
De van olyan honvágy is, amelyet az anyanyelv vált ki belőlünk. S elképzelhetem azt a hazai szellemi munkást, mondjuk tollforgatót, akikben a nyelv művészi daca különb hasznossági erejénél, akit a nyelv törvényéből származó nosztalgia elvisz idegenben élő vérei közé, s ennélfogva érdeklődik az amerikai magyarok nyelve iránt is.
Ha ez a kiváncsiság és vágy pusztán alanyi, akkor kiábrándulásra vezet, mert amint említettem, az amerikai magyar nyelv torz; ha azonban tárgyilagos, (nem a szó akadémikus ridegségében, hanem az értelem érdeklődő fölényét érzékeltetve), akkor az érdeklődés megkapja a felvilágosítás jutalmát. A magyar szellem összhangjában nem nélkülözhetetlen ez az információ, s viszont nem árthat.
Hadd idézzek egy jellemző amerikai magyar párbeszédet. Az asszony hazajött a városból; az áruházban tavaszi kabátot vett. A vásárlást bejelenti férjének.
A "stór" (üzlet), "kót" (kabát, "allrajtos" (rendben van), "O. K." (helyes), Ťpedať (fizetés), olyan szavak, amelyeknek angol eredetiben persze megvan a maguk létjogosultsága, még abban az esetben is, ha a "slang", az amerikai argot, fogalmi körébe tartoznak, mint például az "O. K."; de magyar kiejtésében, a rendes és megbízható magyar szavak világában, elvesztik tartalmuk szépségét és igazságát, s hogy úgy mondjam, fejbeütött szavak lesznek.
Prózában amerikai magyar hangsúlyozású Göre Gábor képzetekre vezetnek; versben elképzelhetetlenek. Még a legkiválóbb tehetség sem változtathat a gyökértelenségükből eredő formátlanságon. Művészi tekintetben idegesítőbbek az esperantónál, mert az alkalmazkodás szavai, s nem a lélek erejéből táplálkozó életé.
Csak a léthez van közük, nem a végzethez, s ha nagyítóüvegen át nézzük őket, amin azt értem, hogy a képzelet érzékenységével, rikító színek törnek ki belőlük, félelmek, idegenkedések, a tündöklő álmokat letompított akaratok, következményei azoknak a feltételeknek, amelyeket az amerikai élet a gazdasági elhelyezkedés ösvényén megkövetelt a bevándorlóktól. Roskadozó emberek, akiknek erejét felemésztette a gyár és a bánya, elfelejtik a magyar nyelv legendás gyönyörűségét, s a gépek és gyárkémények nyüzsgésében elszürkült s a népköltészettől eltávolodott szellemük megelégszik a pótlék-szavakkal.
Életük színskálája megváltozott, s a legszomorúbb, hogy túlgyakran nem is érezik ennek a nyelvi megvertségnek tragédiáit. Mint ahogy elpárolgott belőlük a falusi emlék, épp úgy elvesztették azt az örökölt érzékenységet is, amelyet a nyelv lelkiismeretének nevezhetnénk. Az érdek, a mindennapi kenyérét folytatott küzdelem, sorsuk elkerülhetetlen mesterkéltsége a múlttal való viszonylatban, egyenesen beléjük parancsolja a közönyt azzal a nyelvi közvetlenséggel szemben, amely hazai életükben jellemezte őket.
Lelki habitusuk annyira megváltozott, szemüket annyira elhomályosította a füst, hogy ennek hatásától szókincsük sem tudott megszabadulni. És ha esetleg azon vannak, hogy gyermekeiknek, akik Amerikában születtek és nevelődtek, átadják az anyanyelv örökségét, törekvéseik rendszerint hajótörést szenvednek, mert az amerikai angol nyelvű életbe fölösleges erőpocsékolásnak tetszik a magyar nyelv elsajátítása. Amit megtanulnak, annak a nyelv zenéje és tisztasága szempontjából vajmi kevés az értéke.
A munkátlanoknak is van gépkocsijuk, mert ez Amerikában nem fényűzés, s a megsértett emberi önérzet kevésbé érzékeny az autóban, mint a nyomortanyán. Ámde a kihangsúlyozott gazdasági előny sem irtja ki a lélek magányát. A legsikeresebb sorsban is ott dereng az a tudat, hogy az álmok belefulladnak a tengerbe, s hogy az élet lezüllött számítássá, alakoskodássá, megalkuvássá.
Az átlagbevándorló tisztában van azzal, hogy odahaza sem tudta volna tökéletesen kiélni énjét; de tisztában van azzal is, hogy az alkalmazkodás útján elvesztette azt a szívbéli frissességet, amely hazai környezetében nem vált volna hozzá hűtlenné. Élete eszményképe elmosódott, ha egyébként amerikai végzete sikeres is. Ezért a vereségért nem szabad Amerikát vádolni; vagyis nem csupán Amerikát. A kivándorlás lélektanából következik az a belső ingadozás, amely a hazájától elszakadt emberen megfigyelhető, s amely, hogy ne váljék kórtani jelentőségűvé, ezt a gyengeséget ellensúlyozza a mimikri-természet dacával.
Az öntudat mélyén körülbelül ez a megjegyzés lappang: "Ha már megszűntem magyar polgár lenni, s képtelen vagyok a száz százalékos elamerikaiasodásra, s az utóbbira gyermekeim amerikai mivolta sem taníthat; akkor legalább leszámolok a valósággal, amely egyértelmű a pénzzel s azzal az élettechnikával, amelyet a pénz előteremtése megkövetel."S ha tudja is, hogy a villám, amely felette cikázik, hasonló a hazai villámhoz s hogy a könnyek amelyeket ont, általános emberi könnyek, ugyanakkor következetesen igyekszik meggyőzni magát arról, hogy van amerikai villám s vannak amerikai könnyek.
Kisebbségi lélektanán úgy próbál diadalt aratni, hogy fogyatékossági érzését enyhíti a viszonylagos amerikaiasodással, s ennek egyik nyilvánvaló tünete, hogy sokszor kever rosszul kiejtett, azt mondhatnám elmagyarosított angol szavakat szókincsébe. Sorsa feltétlenül irodalmi téma; gazdag tragédiákban, komédiákban, hősi harcokban, kesernyés lemondásokban, összetűzésekben; de a nyelv, amellyel sorsát kifejezi, formátlan, s ezért nem alkalmas arra, hogy a művészet fölényével formát adjon végzetének.
Gerhardt Hauptmann alkothatott sziléziai tájszólással, mert alakjai és szavaik egystílúsuak s közös gyökérből táplálkoznak. Amerikai magyar nyelvben nem lehetne realisztikus regényt írni vagy népszínművet, mert a magyar nyelv és a magyar bevándorló közös gyökerének nedve elveszett a mindenségben s a gyökértelen sors tragédiája, mint műalkotás, összeférhetetlen ennek a tragédiának vagy másfajta végzetnek gyökértelen nyelvével.
Tamási Áron székelyeinek lelki íze érezhető szavaiban is: az amerikai magyar élet lelki izét kigúnyolná az amerikai magyar nyelv. Kalapáccsal nem lehet repülni. Az amerikai magyar nyelv kizárólag hasznossági eszköz. Irodalmit az amerikai magyar életről csakis európai magyar nyelven lehet és szabad írni.
A kivándorlás problémájának ezer és egy olyan kisérő jelensége van, amelyet társadalomtudományi, politikai, erkölcsi szempontból kell megközelíteni. Ugyanakkor nyelvi problémája is olyan, amelyet nem szabad kézlegyintéssel elmozdítani az érdeklődés köréből. Érdekes, ha sajnálatraméltó is, az a műtét, amelyet az amerikai keretekben az idevetődött magyarok anyanyelvükön végeztek.
Mégis csak gondolkodtató, hogy a szédítő magasságú házak környezetében mennyire elszédül a nyelv lelkiismerete, úgy hogy majdnem egészen elvesztette egyensúlyát. Ha ezen a valóságon nem is változtathatunk, de legalább valami bűntudatfélét kell érezni azért, amiért ez a helyzet bekövetkezett; azért, amiért százezren kénytelenek voltak otthagyni szülőhazájukat s a sorssal folytatott harcban sok mindent elfeledve kénytelenek voltak megbántani a magyar nyelv tisztaságát és szépségét is.
Odahaza, a megszokott légkörben, sokan észrevétlenül mennek el a magyar nyelv felelőssége mellett; elhanyagolják, pongyolán beszélik, lazán használják, s köznapias értelemben sem törődnek fontosságával. Az amerikai magyar nyelv korcs mivoltában kirajzolódik a nyelv halálképe; legalább odahaza, magyar légkörben kellene ragaszkodni a nyelv élő képéhez. Gyakran eltűnődtem azon, hogyha az amerikai magyarok jelentékeny százalékának már a szülőhazában alkalmat adtak volna a nyelv művészetének és művészeinek megbecsülésére, vajjon ezt az értéket oly könnyen elejtették volna-e az amerikai élet utján? Aligha. |