Visszanémetesedünk?

Szekfü Gyula, aki történetírói munkája mellett szeret néha kitérni a publicisztika területére is és mindig kitűnő példáit adja a mai közéleti dolgok történelmi szemléletű megvilágításának, a magyar középosztály helyzetének és lelkiállapotának vizsgálata során eljutott egy olyan jelenségig, amelyet eddig még nem figyelt meg senki: a középosztályunkban mutatkozó disszimilációs folyamatig, amelynek révén az egy-két-három nemzedék óta a magyarsághoz asszimilálódott német vérűek lelki visszanémetesedése fenyeget.

Schittenhelm Ede című cikke, amelyhez, mint hallom, sokan hozzászóltak a sajtóban (azokban a hetekben külföldön tartózkodtam, magyar újságot nem igen olvastam), erre a jelenségre mutat rá, mint a magyar élet eddig fel nem ismert veszedelmére.

A cikk, ha jól értelmeztem, nem nyelvi visszanémetesedésre gondol, hanem arra, hogy a Németországból a háború után hozzánk is beáramló eszmék, ideálok, mítoszok sok német vérű asszimilált magyarban újra felélesztik a németséghez való tartozás öntudatát, lazítják a magyarsághoz való tartozás közösségi kapcsait s ha ez a már megindult folyamat tovább fejlődik, középosztályunk egy nagyon jelentős részének disszimilálódása, az eddig vállalt közösségből való kiválása s a német nemzeti célok felé fordulása lehet. Triviálisabban szólva Szekfü érzékeny szeme előtt egy új nemzetiségi veszedelem fenyegetése tűnik fel a magyar szemhatáron.

Szekfü itt nyilván arra céloz, hogy a ma Németországban uralkodó lelkiállapot, a nemzeti szocialista diktatúra eszme és érzésvilágának hatása különösen a németből asszimiláltakat ragadja meg. Szemmelláthatólag nem nyelvi disszimilációra gondol, a nyelv kérdését fel sem veti, hanem a mai németséggel való közösségérzés terjedésére, melynek révén megeshetik, hogy az asszimiláltak ráébrednek arra, hogy eredetileg németek, a nagy német nemzettest tagjai s ezután már nem sok kell hozzá, hogy elvesszenek a magyarság számára, sőt esetleg a magyar nemzeti célok ellen is fordulhatnak.

Nem tudok számot adni, nincs rá elég tapasztalatom, hogy ez a veszedelem mennyire immines és mekkora terjedelmű. Ha a nyilvánosság előtt folyó dolgokról ítélek, el kell ismernem, hogy a szélső nacionalizmus ellenforradalmi szálláscsinálói között feltűnő nagy számmal voltak és vannak asszimilált németek.

Ezt hajlandók voltunk azzal magyarázni, amiről más kapcsolatban Szekfü is szól, hogy a nemzethez tartozásuk újságánál fogva szükségét érzik virulens magyar érzésük bizonygatásának, vagyis a magyarsággal szemben való tudatalatti fogyatékossági érzésüket kompenzálják. Szekfű más lélektani alapra állítja magatartásukat. Viszont el kell ismerni azt is, hogy e németes ízű szélső nacionalisták között szép számmal vannak törzsökös magyarok is, tehát a német áfium nem csupán az asszimiláltakra hat.

A mai németesség publicisztikai propagálói közül éppen a legnagyobb hatásúak fajbéli magyarok. Honnan ez a könnyű készség, beleállani a németség sorába és azonosulni a német nemzeti célokkal, feladva a magyar gondolat függetlenségét? Honnan a vakság, mely nem veszi észre, hogy a nemzeti szocialista Magyarország egyet jelent a német érdekkörbe vont s ezzel függetlenségét feladó Magyarországgal?

A dolog az ellenforradalommal kezdődött. A proletárdiktatura bukása után időben középosztályunk, különösen alsóbb rétege, lázas állapotba került s olyan politikai eszmékbe vélte megtalálni a szétszaggatott nemzet sebeinek meggyógyítását, melyek jobban hasonlítottak lázálomhoz, mint országépítésre alkalmas politikai rendszerhez. Egy lélektanilag magyarázható szenvedélypolitika merült fel, magát szavakban és tüntetésekben kiélő irredenta, szenvedélyes antiszemitizmus és szenvedélyes kommunista-gyűlölet fogta el a tömegeket.

A gondolatok e zűrzavarából nem alakult ki sem életképes politikai rendszer, sem az értelmet kielégítő filozófia. A magyar ellenforradalom irányítóinak, most már meg kell állapítani, nem volt elég szellemi kapacitásuk arra, hogy mozgalmuknak eszmei alapépítményt teremtsenek s ezzel politikai rendszer színvonalára emeljék. Amint a közviszonyok némileg megállapodtak s a nemzeti láz lecsökkent, rögtön kiderült ez az alapnélküliség s az egész mozgalom szétfolyt, mint a homokba öntött víz.

A láz lecsillapult, de a dispozíció megmaradt. A nemzeti szocializmus uralomrajutása azokban, akikben ez a dispozíció megvolt, revelációként hatott. Megtalálták benne nemcsak a saját jelszavaikat, hanem azt a rendszert és azt a filozófiát is, amelyet maguk nem voltak képesek kitermelni. Megtalálták azt az irracionális elemet is, amely zavaros korokban kell az olyan embereknek, akik könnyebben közelíthetők meg primitív fantáziájuk, mint értelmük oldaláról. A hitleri világkép propagatív ereje elsősorban leegyszerűsítettségében van és abban, hogy nem a belátásra, hanem a hitre épít, olyasvalamire, ami után a mai tömegek sóvárognak s amit az érvényben volt rendszerek nem tudnak már megadni.

Mint minden nagy tömegmozgalom, az alsó, legszélesebb rétegek színvonalára áll és abból meríti erejét. S a nagy tömegekre nem az értelem útján lehet hatni, hanem a szenvedélyek, előítéletek és mithoszok útján. Így magyarázható a nemzeti szocializmus terjedése. Olyan nemzetekben is talált hívekre, mint az angol és francia.

A németeket pedig a világ minden zugában úgy magával ragadja, ahogy a régi hiedelem szerint hullámzani kezdenek a tengerszemek, ha a tenger megmozdul. Hogy - amit Szekfü említ - az olasz fascizmusnak nálunk nem volt ilyen hatása, az bizonyára abból magyarázható, hogy Mussolini mégis a szellemiség magasabb színvonalán mozgott és nem fejlesztett ki mitológiát. A nemzeti szocializmus nagy részben irracionális voltában találja legfőbb erőforrását. Kétségbevonhatatlan politikai sikerei természetesen még jobban megnövelték presztízsét.

Aki ismeri a magyar középosztály nagy részének irtózását a mélyebb gondolkodástól s általában a szellemi erőfeszítéstől, az nem csodálkozik, hogy sokan akadnak, akik kapva kapnak azokon a gondolatokon, melyeket készen kínál nekik a Harmadik Birodalom gondolatvilága. Ez könnyebb, mint fejüket törni nemzetük során és jövőjén.

Mindig akadnak emberek, akik nem bírják ki az emberi függetlenséget, vezettetni szeretik magukat, vágynak valakire, akik helyettük gondolkodik és cselekszik s uralkodik rajtuk. Az ebből a típusból valók szerelmesek a diktatúrába.

Akik szélső nacionalistáknak érzik és vallják magukat, azok nem elég tudatosak arra, hogy megértsék azt a veszedelmet, amely az új német eszmék gondolattalan befogadásával a magyarságot fenyegeti. A lelki elnémetesedés után könnyen következhetik a politikai elnémetesedés és végül a magyarság halála. A nemzet nemcsak politikai szervezet és nemcsak egynyelvű emberek együttélése, ahogy a múlt századvég sovinisztái hirdették. A nemzet ezenkívül lélek is. Nacionalizmus-e a magyarba német lelket oltani?

Ha máris vannak középosztályunkban asszimilált németek, akik újra felfedezték magukban a német lelket, ahogy Szekfü tapasztalta, ez arra vall, hogy asszimilálódásuk lehetett a gondolat és érzület asszimilálódása, de még nem vált teljesen vérükké, nem szívódott be teljesen lelki életük legmélyebb rétegeibe. Ezeknek nyilván még egy-két nemzedéknyi asszimilált élet kell, hogy azonosuljanak a törzsökös magyarsággal. Ha ugyan közben nem élik át végig a disszimiláció folyamatát.

A veszély talán nem olyan közeli és nem olyan nagymértékű, hogy közvetlenül fenyegetne. Szekfü nemzetéért aggódó figyelme észrevette s figyelmeztetésével kétségkívül törődni kell. A remédiumok közül, amelyeket hathatósaknak tart, az alsóbb, ősrégi magyar rétegekből a középosztályba való vérátömlesztéssel talán nem késtünk el olyan teljesen, mint Szekfü gondolja.

Inkább az a baj, hogy ehhez a társadalmi egyensúly olyan átszervezése volna szükséges, amelyre mai közéletünk nem képes és nem is hajlandó. Szekfü azonban új és hathatós érvet ad a népi politika propagálóinak: a falusi néprétegek kulturális és gazdasági felemelése ellenszere a lelki elnémetesedésnek.

Magyar kultúránk vonzóerejének erősítése bizonyára szintén hatásos ellenszer. De hogy hatása igazán intenzív legyen, ahhoz magyarabbá kellene tenni kultúránkat. Törvényeink nagyobb része német és osztrák törvények átdolgozása magyar viszonyokra, közhatóságaink szervezetének nagyobb része német minta szerint, iskoláink német rendszerre vannak felépítve, egyetemeink német egyetemek utánzatai, tudományos életünk ma is még német igézet alatt áll módszereiben és munkaszervezetében, tudományos irodalmunkban még ma is sok az olyan mű, amely úgy hat, mintha németből volna rossz magyarsággal fordítva. Mindez együttvéve fokozza a németes diszpozíciót.

Itt kellene az illetékeseknek harcot kezdeni a magyar kultúra önállósításáért. Sajnos, közoktatásunk legfőbb irányítói ezzel ellenkező tendenciát mutatnak s így ismerve középosztályunk túlzott készségét a hatalom előtti meghajlásra, ezen az oldalon is rések nyilnak a német szellem behatolására. Néhány Szekfühöz hasonló erős, öntudatos tudományos egyéniség tehetne ebben legtöbbet, mint ahogy Bartók és Kodály életműve megkezdte a magyarság emancipálását a német zenei kultúra kizárólagos fennhatósága alól.

Schöpflin A.