A színházi évad végén

Megint lezártunk egy színházi évadot, amely sikerek és bukások között, de végeredményben nagyobb jelentőségű esemény nélkül "zajlott" le. Drámaírás és színház lerakott síneken halad tovább évről-évre, - darabok, színészek, rendezők váltakozása nem jelent változást. Mintha drámának, színháznak nem volnának megoldásra váró problémái s törvényei, szokásai örök időkre volnának megállapítva. Más országokból hírek jönnek új kezdeményekről, bátor kérdés-felvetésekről, érdekes nyugtalankodásokról, minálunk csak őröl tovább a malom, hol ocsút, hol búzát.

A kritikus, aki évek óta kíséri figyelemmel az előadásokat, már attól kezd tartani, kimerül a szóbősége ugyanazoknak a szempontoknak folytonos variálásában s olyan dolgok után óhajtozik, melyek új szempontok felállítására, új mértékek kijelölésére kényszerítenék. Néha, ha mégis lát valami a megszokottól eltérőt, kételkedni kezd, megszokásainak és szemléletének megcsontosodottsága miatt nem tudja élvezni.

Az ilyen merészebb darabok majdnem mindig külföldről jönnek, azzal az előzetes hírrel, hogy hazájukban sikert arattak. Ha nálunk nem találnak visszhangra, nem a mi megrögzöttségünk-e az oka? Mégis, ha visszagondolunk az elmúlt évadra, ez az aggályunk elhallgat. Ami újszerűt láttunk, az mind inkább kísérlet volt, mint eredmény, inkább az akarását jelenti a merészen újnak, mint megteremtését.

A dráma, kollektív faja az irodalomnak, ha újat akar, tapogatózik, hol lehetne megtalálni azt a pontot, melyen új consensust teremthet a mai, consensusra már alig képes társadalomban s talán a kor az oka, hogy nem tudja megtalálni. Nagy dráma mindig olyankor termett, mikor a kor feszültsége kulturális, szellemi eredetű volt, - a mi korunk tele van feszültséggel, egész a kirobbanásig, de ez a feszültség politikai természetű.

A szellem összekapcsol, a politika - legalább amit ma politikának neveznek - szétszaggat. A világnézet politikaifogalommá vált s ezzel száműztük az irodalomból, amely ellenségnek kénytelen látni a politikát. A nagy dráma pedig világnézet művészi összefoglalása, az angol renaissanceé, a francia nemzeti egységé az abszolutizmusban, a német filozófia nagy korszakáé. A mi korunknak világnézetei vannak, sokfélék, de nincs világnézete. Ilyen kortól lehet jó színházat várni, de nagy drámát nem.

*

A Nemzeti Színházat vagy száz éve vádolták megmerevedett konzervativizmussal, maradisággal, bátortalansággal. Ma megtörtént a csoda: Németh Antal igazgatása Budapest legnyugtalanabb, legtöbbet kísérletező színházává tette. A fiatal igazgató a dramaturgiai és a rendezői síkon egyaránt szüntelenül kísérletezik darabokkal, játék-stílusokkal és - úgylátszik, legszívesebben - technikai eszközökkel és díszletekkel. Rá illik legkevésbé, amit e cikk első szakaszában mondtunk. A kísérletezés eredményei azonban nagyobb részben kétesek.

A fődolgot, az összehangolt, megbízható együttest, amelyből a színháznak saját egyéni játékstílusa alakulhatna ki, eddig meg se tudta közelíteni, a különböző helyekről összetoborzott, különböző nevelésű színészeket eddig nem sikerült asszimilálni. Ma két egyenetlenségben szenved a színház: az igazgató és a színészi játék egyenetlenségében. Még azt is alig lehet mondani, hogy a múlt évhez képest ebben észrevehető haladás lett volna.

Németh Antal szándékainak művészi voltát, igyekezetének mohóságát nyilvánvalónak látjuk. Szemmel látható verejtékesen küzködik a kétes értékű drámai anyaggal, a színészek összehangolásával, de közben gyakran vét a Nemzeti Színház kötelező szellemi színvonala ellen. Láttunk darabokat, melyeknek még akkor sem lett volna szabad itt színre kerülni, ha még olyan közönség-sikert arattak volna.

Hátha még sikert sem arattak! Az állami színháznál mégis csak kevésbé messze kell esni annak a határvonalnak, ameddig a pénztárral való kompromisszumban elmehet. A céljai és feladatai mégis csak mások, mint a magánszínházakéi. A drámabírálat terén sokkal több finnyásságot szeretnénk az igazgatói irodában látni.

Az a néhány "avant-garde" darab, amit bemutatott, azt bizonyította, hogy színészeink nem tanulták még meg az újszerű darabokhoz való újszerű játékmodort, a rendezés minden igyekezete ellenére benne vannak ragadva a század-elei realista játékstílusba. Itt a fiatalságot kellene talán jobban kézbe venni, amire az igazgató tett is egy-két kísérletet, de nem sok eredménnyel. A most lejátszott évad legnagyobb sikere, O'Neill Amerikai Elektrája - ez az igazi "avant-garde", mutatja azt az utat, amelyen tovább lehetne jutni. Szerencsés találkozása volt ez nagy lendületű darabnak, két színésznő geniális kibontakozásának (Bajor Gizi és Makay Margit) és megértő rendezésnek.

*

A Nemzeti Színház igazgatói széke a legtüskésebb szék ebben az országban. Németh Antal számára még tüskésebbé tették, amin az előzmények ismeretében nem lehet csodálkozni. Olyan támadások pergőtüzében állott, hogy miniszteri védelemre is volt szükség. Ez a védelem agresszivitásával, általánosító gyanúsításaival és nem egészen miniszteri színvonalával ártott annyit az igazgatónak, mint a támadások. Úgy tűnt fel, mintha a miniszter úrnak érzékeny tyúkszeme volna a Nemzeti Színház.

Mi nem támadtuk és nem is védjük Németh Antalt, még kevésbé kívánjuk székéből kiemelni. Annyival is kevésbé, mert nem látjuk azt a megváltót, aki egy jobb kor inaugurálására volna hivatva. A támadásokban ami objektív kritika, mi is helytállónak valljuk. Nélkülözzük a színház vonalának egyenletességét, a darabok biztos ízlésű kiválogatását. De elismerjük, hogy a közvetlen multat sincs okunk visszakívánni.

Egy tekintetben haladást is látunk: a darabok kiállításában. Németh Antal úgylátszik szenvedélyes díszletező s tagadhatatlanul jó tervezőkkel dolgozik. A Csongor és Tünde kiállítása emlékezetünkben fog maradni. A technikai eszközök felhasználásában azonban túlzást kell megállapítanunk. Bizonyos aggodalmunk van abban az irányban, hogy az előadások nagyon is a külsőségekre vetik a hangsúlyt.

*

Örömmel kell megállapítanunk, hogy a magánszínházakban is olyan darabok aratták a legnagyobb sikereket, amelyekben a magasabb igényűeknek is kedvük telik. Budapest legkonzervatívabb színháza, a Vígszínház, a Pesti Színházban aratta nagy sikereit A virágzó asszonnyal és a Vihar az Egyenlítőnnel, a Magyar Színház A szűz és a gödölyével, a Mennyei dallal és az Egy óra a Vatikánbannal, a Belvárosi Színház az Édes Annával és Az eltévedt báránykákkal aratott sikert s meglepetés volt - a színházra is - a maga nemében kitűnő Egy pohár víz nagy sikere a Művész Színházban. Ez annak a jele, hogy a közönség mégsem olyan alacsony színvonalú, amilyennek szeretik hirdetni, kell neki a jó is, ha igazi jó és jól van előadva.

*

Egészen kivételes új színész-tehetség tünt fel ebben az évadban. Két régi színész azonban most érte el művészetének végső nagy kiteljesedését: Törzs Jenő és Makay Margit. Régóta becsüljük és méltányoljuk őket, az idén el voltunk tőlük ragadtatva. A Nemzeti Színházban Timár József mutat nagy fejlődést, a fiatalok közül Várkonyi Zoltán.

*

Most egyelőre pihenteti tollát a kritikus is, aki türelemmel, a színház kulturális és társadalmi hivatásának átérzésével kísérte figyelemmel darabról-darabra színházaink munkáját. Mint a színház javíthatatlan optimistája abban a reményben vesz búcsút az évadtól, hogy ami utána következik, az jobb lesz. Sok esztendő csalódása után még mindig tud remélni.